Délmagyarország, 1917. május (6. évfolyam, 103-127. szám)

1917-05-20 / 118. szám

6 DÉLMAGY ARORSKÁG Szeged, 1917. május 20. A védő és az ügyész beszéde uán dr. Adler mondotta el záró szavát, mire a törvényszék Ítélethozatalra vonult . vissza. Negyedórai tanácskozás után a tárgyalóteremben ismét megjelentek a bíróság tagjai és az elnök általános csendben kihirdette az ítéletet. Az ítélet a vádlottat közönséges gyilkosságban találja bűnösnek és az osztrák büntetőtörvénykönyv 134. a alapján ahlálra itélte. Az ítélet kihirdetése után az elnök igy szólt dr. Adlerhez: — Önnek jogában van semmiségi panaszt bejelentem". Adler doktor nem válaszolt erre, a védő azonban a következőket mondta: — Feri tartjuk magunknak a meggondo-, lás jogát. Mikor a bíróság tagjai felállottak és kivonultak a teremből, Adler a közönség felé fordult és ezt kiáltotta: — Fljen az általános nemzetközi forradalmi szocializmus! Erre a közönség viharosan kezdte éljenezni Adlert és azt kiáltották a karzatokról is, hogy éljen a nemzetközi szocializmus. Az asszonyok a kendőjüket 'lobogtatták Adler felé és tapsolták. A bíróság tagjai erre isrnét bevonultak a terembe és helyet foglaltak, mire az elnök megparancsolta az, őröknek, hogy a lármázókat távolítsák el. A kiabálás és a tüntetés az előcsarnokban is folytatódott, ahol négy embert letartóztattak. Mikor a közönség az utcára kiözönlött. a tüntetések ide is kiterjedtek. A rendőrségnek kellett beavatkozni és csak nagy sokára tudták a nyugalmat helyreállítani. A rendőrség 8—10 tüntetőt letartóztatott. A Délmagyarorseág telefonjai Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 81. _ akart, az egész taiping-folkelés, csak afféle történelmi félreértés volt, (le a tény azért megmaradt ténynek és a halottak azért nem támadtak fel. íme, a titokzatos ember „a gőz és villany százada" ntán ismét önmagát kergeti, ismét nem érti önmagát. A mai irodalom áthajol a misztikumba. Minden korszak titokzatos. Hiszen a kezdet és a vég csomóit sohasem oldották fel, mindig hallucináltak és vizionáltak az emberek, a görög ég alatt éppúgy, mint a templomba jók mélyén. Voltak azonban korok, melyek e két pont közt csak a jelenségeket vették észre, azok a korok, melyek a földi élet harmóniájában megfeledkeztek önmagukról. Az előttünk járó józan epohák nem is a misztikumot tüntették el, esa'k a nyomait. Ma viharos szellemjárás van az irodalomban. Ami valaha kinin volt, az ma bennünk van. Magunkban hordozzuk a kísérteteket. Ebben a korban történt meg az uj lélektan döntő felfedezése, az, liogy lelkünk jó részét egyáltalában nern ismerjük, azt az irdatlan területet, azt népes, óriás birodalmat, mely öntudatunk 'küszöbe alatt nyúlik el, az elfeledett benyomások, emlékek, észrevételek, kimustrált érzések és gondolatok ősi földjét most keresik fel a lélek merész conquiistadorjai, hóditói és misszionáriusai. Nem dicsekszünk tehát azzal, hogy az életünk annyira rendezett. Lakásunkat vilanyfény önti el és nincsenek titokzatos szobáink, mint. a középkori várkastélyokban. He a lelkünkben még mindig vannak ilyen szobák. Ezekről pedig a költészet előbb tudott. Pille-utca körül. . . Megy az ember lassan, bandukolva a „selymes" városrészben, odafönn Felsővároson... Megy, megy, s mert régóta nem járt ezen a vidéken, azt. hiszi: idegen helyen van. Más városban, idegen emberek között. Csak lassankint ereszkedik lelkére az érzés, hogy hohó!... dehogy vagyunk idegen helyen. Itt vagyunk, itt járunk a magunkfajtáju emberek között, akik közül most leginkább csak a gyerekek, meg az asszonyok vaunak idehaza... Itt vagyunk Palotás Fausztinuak a hazájában, ahol akác nyílik az egyenes utcákon, ahol dal csendül föl esténkant afc udvarokból, ahol szépek, fehérbőrüek a menyeskék, ahol a szegedi piacról immár letűnt foszlós béliü, selymes cipókat sütötték a. felsővárosi asszonyok azelőtt, amig a. világháború el nem sikkasztotta a zsákokból a hófehér nullás lisztet.. Itt termékenyült. meg hajdanában F.uszti bátyánknak dalos lelke a tiszaparti költészettel, itt zengett csengő íhárfáján a .poézis nek legtisztább, legmagyarabb dala a keménytekintetü szegedi parasztról, a virágnál is édesebben mosolygó felsővárosi menyecskékről, min- , denről. ami szép,, ami bájos és értékes... Hej, csakhogy azóta nagyot fordtult a világ itt is. Ö feszes, szigorú katona lett, a (hajtókáján az alezredesi aranycsillagok díszlenek, a mellén a Ferencz József-rend ékeskedik, a szivében pedig a mindennél szebb és tündöklőbb ragaszkodás és forró szeretet él és lobog a szép szegedi, felsővárosi magyar föld iránt. 8 mindezeken, mint egy tüneményes korona pompázik és őrködik a legtisztább Múzsa. Az utcák is megváltoztak, a fiatal akácfák, melyek májusi virágzáskor szelíden beillatositották fehér szirmaikkal az ifjú poétaíiut, ellombosodtak, s ma Zöld sátorukkal beárnyékolják a fehérfalu, alacsony külvárosi (házakat... Apró házak, eperfás udvaru Iházak, most olyan szomorúan csöndesek vagytok ti!... Nem ugy, mint régen, elröppent évek virágos tavaszán... Akkor bodzafa hajlott ki az utcára a deszkakerítés tetején és fehér, illatos virágát Iribullajtgatla a téglajárdára, akkor pici, ipelyhes esirke-fiókák éles osipegése verte föl az udvarok csöndjét, melybe a kipányvázott öreg tyúk kotyogása vegyült bele, mint Jhivó | mint a tudomány. Még alig beszéltek vala| mit az öntudat alatt való életről, mikor a hu| szadik század költői rejtélyes történeteket írtak. Ők már feszegették a szobák aj fait, melyek kulcsát csak később lelte meg a tudomány. Újra itten állunk, a század, ez & boldogtalan vándor, itten vesztegel, bebocsátást várva, a küszöb előtt, melyet akár az „öntudat küszöbé"-nék nevezünk, akár másnak, határt jelent. A misztikus történetek .ma félig-meddig népmesék, mindenki meséi. Regényes kor ez, mely kiszélesiti a valóságot,, azt. mely mindig kicsiny volt. az embernek. Nem ugy, mint a népmesék, melyek a testi lehetőséget végtelenségével kecsegtették, sem mint a misztéríum-árók, kik a földet összekötötték a menyországgal,, meg a pokollal és nem is ugy, mint a múlt századbeli romantikusok, kik színes keleti népeket, vonultattak fel exotikus tájakon a. fáradt olvasók mulattatására, hanem a bennünk levő mélységek megmutatásával. A határokat nem kifelé tágítjuk, de befelé. Nem kivitetünk, 'ha nem bevitetünk. Bennünk van a megoldás. Ma, a misztikum nemcsak a népmesénk, de a hitregénk is. És a század minden kornál erősebben érzi az élet rejtelmét újra. Miért? Mert boldogtalan, nagyon boldogtalan. „A miszticizmus — irja Cousin — az emberi ész kétségbeeséséből folyó cselekedet." „Az egyéniség megint nem élheti ki önmagát. Kerülő uton keresi a, kielégülést, az érvényesülést. Mi ben higyjen! Mit váljon? Hova fusson? Attól az idegen látványtól, melyet, nem érhet I szózat. Akkor aranyszínű kukoricát vitt szakajtóba a gömbölyű karú. .szép orcájú, fiatal menyecske az ólban röfögő hízóknak ás János, a munkáról hazatért János gazda, buzaaljat. szórt el a felsöpört udvarra, a háztetőn turbékoló kényes galamboknak... Akkor muskátli-virág piroslott az ablakok között és estére kelve lisztet szitált Julcsa néni, a reggeli sütésre. Lisztet szitált és kovászt tett, a dagasztó-teknőt készíttetvén a pitvarba, Márkval, a tizenkét esztendős leányzóval, aki három év előtt még a osonkatornyu iskolába járt, számolni tanulni a jó öreg Kovács István igazgató úrhoz, most ellenében már arrafelé tekintget, amerre a Gedó-tándhely hívja, hívogatja vasárnap délutánra a szép felsővárosi lányokat... Mert hajh, istenben'bolclogull Kovács bátyánk mindig azt mondta: csak számolni tanuljatok meg gyermekek, mert számolás nélkül nincs boldogulás. Nem tudjátok még azt se kiszámitani, hogy mennyiért kell a piros púpra sült kenyeret eladni a Kossuth-szobor mellett. Akkor (virágos volt erre minden, és jókedv, vidámság, dal, kacaj szállt ki minden •házból és minden korcsmából. Akkor itthon voltak az emberek, a gyerekek és a nagyapák és szépen felosztották egymás között a munkát, amely éltet és gyarapit. Most!... Hej, most, most, másképpen van minden. A nagyapák oda vannak az unokáikkal és rózsaszinü leveleket küldözgetnek hassa a frontokról. Piros a szinük, de fekete, gyászos rajtuk minden betli. És tele vannak sóhajtással, amit csak itt/hon tudnak leolvasni róluk. Most bánatos-arcú menyecske vakolgatja a ház elejét meg az alját és nern néz semerre, nem néz sehová, csak a lelke bánatával tépelődik. A tnlsó soron megy egy fiatal erűber, nem is megy, inkább sántít. a lábán gépezet nyikorog és kopog, átszól a menyecskéhez: Mire végzi Piroska? — Nini, András — (feleli bágyadtan, — máskor talán nevetne is hozzá, — Magával mi van? — Elhűlt e, — miutat a lábára az ember — ott maradt fele a taliánokuál... Hát mit csináljunk!?... Kopogunk, legalább mögtudják, hogy erre járunk. meg, önmaga fut viasza, a rejtély elől a rejtély l>e. Csak a középkorban pompázott ennyire a misztikus rózsa, mikor épp ily egységesítő elv uralkodott, mely az egyéniséget ös.aszezsugoritotta és megsemmisítette. Akokr az Egyház nevelte a misztikusokat. iMa az Állam. Akkor a kolostorokból indultak ki. Ma a kaszárnyákból. Az előző századok legbecsesebb értékének, a haldokló egyéniségnek jelszava a miszticizmus. Mielőtt elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely sehol se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, föltámasztja a halottakat, az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára ellenséges valóságot megmásítja, erőszakosan. Boldog korokban ritkán vannak misztikusok. Innen magyarázhatjuk azt is, hogy a csodák világa annyira érthető mindnyájunk számára, kik ma élünk és a szellemek beszédéhez nem kell széljegyzet. Tapintjuk, izéljük, szagoljuk a kísérteteket, az iró nyilt kérdésül hagyhatja, .mint válik a lehetetlen lehetővé. Egy gép talán nem oly valóság « számunkra, mint egy szellem. Nemcsak romok közt jelennek még, de a körúton, a szobánkban, mindennapi életünk sorún, fényes nappal. Meg sem várják, mig az óránk tizenkettőt ver. Minden óra a kisértetek órája. Életünk egy másik síkba billen át, a mutatók pedig egy túlvilági számlapra ugranak. Óránk tizenhármat iit.