Délmagyarország, 1917. március (6. évfolyam, 50-78. szám)

1917-03-07 / 55. szám

Szeged, 1Ö17. március 7. DÉLMAGYARORSZÁG 3 Svájc a központi hatalmakkal rokonszenvez. — Luganöi levél a „Délmagyarország"-nak. Lugano, február 28. Bizonyára kíváncsiak svájci benyomásaimra, mert hisz nem mindennap jut a>; ember ahlhoz, hogy olyan kis útra keljen, amelynek kiinduló állomása: Szeged, végállomása: Lugano. Voltakép kissé csalódottnak éreztem magamat, amikor az oly vendégszeretőnek dicsért Svájcba való megérkezésemnél egy csendőr arra utasított, hogy vessem magam alá orvosi vizsgálatnak, mert csak abban az esetben utazhatom tovább, ha teljesen egészségesnek találnak. Így tehát gyors léptekkei egy csinos faluba: Buchs'ba mentem és alávetettem magam a megkívánt formalitásnak, amelyen csakhamar tul voltam. Almikor a törvény képviselőjének, egy szőke alemannak, jókedvű arckifejezéssel átadtam az egészségi bizonyítványomat, nagyon megelégedetten mosolygott és elkezdtünk beszélgetni, természetesen a — háborúról, miközben odanyilatkozott, hogy Svájcban Németország s Ausztria-Magyarország iránt sokkal melegebb a rokonszenv, mint azok ellenségei iránt. Egészen jól fel is tudják fogni annak a szükségességét, hogy végre a végére is akarnak jutni és hogy azért minden energiával ráadták a fejüket a tengeralattjáró-harcra. Különös elégtétel volt nekem, hogv az összes svájci németeknél, akikkel az utamon beszéltem és azután az ittenieknél, itt Luganoban is ugyanezt a véleményt állapíthattam rneg. Egyszer egy kereskedelmi utazóval beszéltem, máskor egy ügyvéddel, majd rneg egy orvossal, akik mind hangsúlyozták, hogy Svájc német föld, a szabadság védőbástyául alapítva. Svájc kulturája német kultura, sőt az legnagyobbrészt a francia kantonokban is. De célszerűségi okok is .mellettünk szólanak. Franciaországnak és Angliának a saját szükségletükre sincs elég szenük és igy nem is tudnák ellátni a Svájcot szénnel. Páris lakosságának szörnyen kell szenvednie a hidegtől, ellenben a központi hatalmak megfelelő mértékben juttattak Svájcnak szenet. A mostani viszonyok között Svájc gabonabevitele sem remélhető az antanttól, hanem csakis Középeurópától. Egy barátságos katolikus pap, akivel e tárgyról beszélgettem, körülbelül ezeket mondotta— Az Urnák azon asztalánál, amelynél a négyesszövetség (Németország és szövetségesei) százötven milliónyi népe eszik, bizonyára ott ehetik a negyedféimilliőnyi svájci is. Ha a lakoma nem is lesz valami bőséges, élben nem fog .halni semkisem! De okosan és higgadtan gondolkodó svájci olaszoknál is örvendetes jelenségként üdvözölhettem a német és osztrák-magyar teljesítmény fentartás nélküli elismerését. Tegnap egy tiszteletreméltó kapucinus-barát, aki a San Rigolio-kolostorban kalauzolt, mikor nemzetiségemet megneveztem, csodálkozva kiáltott fel: — Az osztrákok és a magyarok hatalmas dolgot müveitek. Senkisem hitt volna felőlük ilyen nagy tettéket! Tegnap beszéltem egy idevaló patríciussal, aki szilárdul meg van győződve arról, hogy a központi hatalmak legyőzhetetlenek és hogy vitézül és hajlithatatlanul fognak kitartani. Különösen élénken velünk érzik a svájciak Olaszország hitvánv hűtlenségét, hisz az olaszokban ők is a közös ellenséget látják. Svájcban szilárdul meg voltak győződve arról, hogy Olaszország, ha sikerült volna Ausztria-Magyarországgal szemben győzelmet elérnie, zászlajára, (Trento és Trieszt után) bizonyára ráirta volna a harmadik T-t is (Tesszin). Az olasz nacionalisták már régen rámutattak arra. hogy Tesszin az olasz kanton Svájchoz tartozik és ihogy a déli Svájc meghódítása által kell Olaszországot megnövelni. És ha csak elvétve Is, magában Tesszinben is van bizonyosfoku irredentizmus, amelynek szócsöve egy iheíilapoeska. Annál energikusabb volt Svájc magatartása a háború kitörésekor, amelyet Olaszország Svájc keleti szomszédja ellen túláradó reményekkel indított meg. Sok milliót áldozott a kis Svájc, hogy a netalán betolakodó „csinkerlikkel" (igv nevezik itt az olaszokat) szembeszállhasson. Országutakat építettek, erődítéseket létesítettek, amelyeket nehéz ágyukkal szereltek fel és dacára néhány ordítozó tessziniainak. akik mindezt az óvintézkedést Olaszország megsértésének mondották, Svájc déli határőrsége csodálatraméltó módon tette meg kötelességét és igy fékezte a római és milanói urak háborús ambícióit. Arról meg köteteket lehetne írni, amit a legnemesebb emberszeretet terén a kis Svájc müveit. Ennek a világháborúnak a történetében Kilo ércpalával márványba fogja vésni a legszebb emberszeretet azon tetteit, amelyeket a Svájc, mint állam és svájci polgárok, mint magánosok olv önzetlenül tettek valamennyi hadviselő javára. De mégis az a látszata, mintha a középhatalmak hozzátartozói bizonyos előnyöket élveztek volna, amihez mindenesetre hozzájárult a földrajzi közelség. Igy az egyik lap ugyanazon számában olvastam egyrészt, hegy a breisgaui Freiburgból és Schaffhausenböl 104 beteg érkezik, akik négy hétig üdülhetnek itt, másrészt, hogy Vorarlbergbe 60.000 korona értékű meleg ruhát küldenek szegény gyermekek számára. Ezt annyival nagyobbra kell becsülni, mivel mindenféle szükségleti cikkben itt is mindinkább érezhetővé válik a hiány. A hústalan napok már itt is be vannak vezetve, korlátozva van a cukorfogyasztás, csökkentették a va.i kiszolgáltatását a vendéglőkben és el van tiltva a tészta árukhoz tojást felhasználni. Sokfelől követelik már az élelmijegyrendszert is. hogy a meglevő készletek igazságosabban osztassanak el. Igy tehát a Svájc is egész lelkéből állítja annak a háborúnak a végét, amely a béke ezen szigete körül egész borzaknasságával tombol. De persze itt sem tudja senki, mikor térhet ismét vissza a béke. Mig azt hittem, hogy itt majd hallhatok valamit erről, itteni barátaim ugyanazt kérdezték tőlem, amit én tőlük akartam megtudni. Ök azt hittéiL mivel mi benne vagyunk a háborúban, többet tudunk a békéről. Ha tehát nem sokkal okosabban térek is vissza Magyarországba, mégis avval a felbátorító érzéssel megyek haza, hogy Svájc nagy része a mi élet-hatlálharcunkban rokonszenvvel viseltetik irántunk és hogy méltányolják és értik a mi álláspontunkat. Thieben Emil. Városi földek eladása. (Saját tudósitónktöl.) A városi földek | menyemet kivánja hallani. A tízezer hold egy részének eladásáról a Délmagyarország \ vagy eyy részének eladásával ugyanis meghasábjain elhangzott vélemények eddig is értékes adatokkal szolgáltak ahhoz, hogy a szegedi közéletnek ezt a régi, most nagy erővel előtérbe nyomuló problémáját milyen módon lőhetne a kérdés horderejéhez mért alapossággal megoldani. Amint az ügyet napirendre hozó első cikkünkben jeleztük: nem befolyásolunk senkit véleményében. Az eredmények igazoltak bennünket. A nyilatkozók között eddig is voltak, akik a földeladást elvileg ellenezték, a véleményeknek, az érveknek és az indokoknak ez a nyilvános kicserélése azonban alkalmat ad arra, hogy a dolgok részletkérdéseibe is bepillanthassunk, értékes és gazdagon hasznosítható ideák kerüljenek a felszínre, megismerjük az ellentétes felfogásokat és meglássuk, — ha még mindig csak nagy vonásokban is — hogy milyen rézetet vall ebben az ügyben a mai szegedi közélet. Szász Ernő. a Magyar Kender- és Lenipar r. t. igazgatója r következőkben volt szives előttünk nyilatkozni: Azok a súlyos terhek, melyeket a világháborúval járó gigászi erőkifejtés reánk ró, mindegyre jobban arra szorítják az államot, városokat és községeket, hogy jó eleve gondoskodjanak azokról az eszközökről, melyek teherbíró képességüket növelik. Ezek az országszerte megvitatott eszközök a következőkben foglalhatók össze: Többtérmelés, uj adóalapok teremtése és hasznothajtó üzemek községesitése. Nézetem szerint azonban csakis akkor fognak ezek az eszközök cél rávezetni, ha a közintézményekbe bevonul és ott polgári jogot nyer az, ami eddig onnan hiányzott: az üzleti szellem. Nem szabad az elméletek és jelszavak kitaposott utján haladnunk, hanem a városnak is bele kell illeszkednie a napi életbe és üstökénél kell megmarkolnia a kínálkozó konjunktúrákat. A többtermelés és uj adóalapok teremtésének problémája Szeged városára nézve szoros és benső összefüggésben áll a 10.000 hold eladásának kérdésével, melyre nézve Főszerkesztő ur vélegyőződésem szerint jelentékeny lökést adhat a város a többtermelés felé és nem megvetendő értékű uj adóalapokat teremthet. Oly közhelyeket, mint pl. hogy a város mint erkölcsi testület ne adjon el földet, mert konzerválnia kell a vagyont, vagy hogy a város minden eladott hold földdel szegényedik stb. stb., figyelmen kivül hagyva, gyakorlati üzleti szempontból nézzünk szemébe a kérdésnek. Időszerü-e ma az eladás? Nézetem .szerint igen, mert soha nem tapasztalt földkonjunkturában vagyunk és igy bizonyosra veszem, hogy 10—15 holdas parcellák holdjáért 2500 koronát lehetne elérni. De legyünk ovatosak és vessünk számot azzal az aggodalommal, hogy a mai jó konjunktura kedvéért nem szabad feláldoznunk a holnapi talán még jobb konjunktúrát, vagyis, adjunk el kevesebbet. Adjon el a város 2000 holdat, 8000 hold eladásával pedig várjon. Az ovatos kereskedő is igy cselekszik. —- Ha tisztán árverésszerűen, a legtöbbet ígérőnek adjuk el a földet, akkor talán veszélyeztetjük a másik nagy érdeket, amelyet Igazgató ur az eladással össze akar kapcsolni, tudniillik a többtermelést. — Erre is rátérek. Távol áll tőlem a gondolat, hogy bizonyos ártöbblet kedvéért a város lemondjon a vevők kiválogatásának jogáról. Adjon el a város 1000 holdat oly rokkant szegedi katonáknak, akik talán eddig is bérlői voltak a városnak és akik a belterjes gazdálkodáshoz értenek. Minthogy sokszorosan megvitatott gondolat a rokkant járadékának egy összegben való megváltása, mely célra már több nagy bank is felajánlotta közreműködését, ennélfogva a kérdést tovább taglalnom felesleges. Az egyes parcelláknak természetesen legfeljebb 10—15 .hold terjedelmüeknek kellene lenniök, A másik ezer hold számára pedig keressen