Délmagyarország, 1917. március (6. évfolyam, 50-78. szám)

1917-03-04 / 53. szám

0 DÉLMAGYARORSZÁG Szeged, ;1917. március 4. És ma a román királynak már csak egy tartartománya maradt meg királyságából. Azok a kellemetlen tapasztalatok, amelyeket Anglia e háborúban szerzett, bizonyára indokolttá teszik azt a hitet, hogy azokon a legközelebbi összejöveteleken, amelyeken a brit birodalom minden részének a vezetői résztvesznek, el fogják határozni a birodalom egész területére az általános védkötelezettség et. A ibuvárhajóhare miatti veszély folytán ez a konferencia elniapoltatott. Lesz-e Angliának annyi ideje, hogy az egyelőre ellentálló Kanadát és Ausztráliát meggyőzze, abban kételkedünk. A háború jövőben való alakulata nem csupán Anglia akaratától függ. Mezopotámiában .Anglia helyzete egy taktikai sikerrel kedvezőbbé vált. Nem szabad azonban figyelmen kivül hagyni, vájjon Törökország kut-ebamarai visszavonulása vereség folytán ment-e végbe, vagy tervszerű visszavonulás-e. Mert mi már többször vonultunk tervszerűen vissza, hogy a győzelmet későbbre biztosítsuk. Még nem tudható, az angoloknak a célja Bagdad ellen irányul-e. Török jelentések szerint an angolok a. török vonalak előtt beásták magukat. Reméljük, hogy a török hadvegetőség energiája hamarosan újból csorbát üt az angol presztízsen. A feketén látókat pedig emlékeztetjük arra, milyen lármát csaptak Erzerum eleste miatt és milyen kevéssé befolyásolta ez az esemény a sztratég'iai összképet. Beszélgessünk. * A fahonvéd: A Vörös Kereszt nagy pőrében is meg volt hát a végső tárgyalás. Most már rendben van minden. Én: Már Shakespeare is megírta, lio'gy minden jó, ha jó a vége. A fahonvéd: Mit szól azokhoz, lakik védelemért kiabálnak, ha okkal és móddal, valaki megmondja az igazat nekik. Én: Védők mindig találkoznak, ha nem is az a kenyerük, de muszájból; kényszerűségből az a mesterségük. Furcsa fajzat ez és talán még sajnálatra is méltó. És a védelmük rendszerint olyan, hogy másokat támadnak. Ez a náció, ha valahová bekukkant, nemcsak a kabátját hagyja az előszobában, hanem a lelkiismeretét is. móny dördülése mintha békét hozott volna egy pillanatra a viharzó ferfiszivbe, — Bán csedesen állt meg a szoba közepén. Nem is vette fezre, hogy ajtó nyílott halkan ós halvány fekete árny suhant mögéje. Csak az ezüstös hang hallatára fordult meg: i— No maga ugyan udvarias házigazda, Bán, — igy becsapni az ember előtt az ajtót! Bán azt hitte, álmodik. Kimeredt szemekkel, nyitott szájjal nézett a szembenálló, mosolygó, tétovázó nőre, — melepetésében még köszönni is elfelejtett. Megdörzsölte a szemeit esetlen mozdulattal. — Nem, inem álmodik Bán! — mosolygott. a nő. — Én vagyok, akár hiszi, akár nem. — Margit! . . . A vére újból elölről kezdte a játékot, — megpróbálta az ereit kiszakítani, a szivét megpattantani és az agyát elborítani. De a hangja már nem az állati hörgés volt, hanem lágy, kissé hitetlenkedő és csudálkczásba olvadó. — Margit! . . . Most némi ijedelem rezgett a hangjában; — boszorkányság az egész — gondolta. A kezeit előre nyújtotta, — megfogta a puha kis kezet, — hirtelen szokatlan meleg tódult a szivére, hogy az érintés meggyőzte róla, nem álmodik. Aztán eleresztette, a remegő, kis kezet ijedten: A fahonvéd: Akinek a lelkiismerete elbírja .az ilyen cselekedetet, még talán nagyra is nőhet. Én: Láttam én már karón varjut, külömb karón, külömb varjut, mint amilyenek mostanában parancsszóra kárognak. A fahonvéd: Hadd játszák meg magukat ezek az emberkék. Ezeknek is élni kell, hiszen azért teremtette őket a jó Isten. Látja uram ,ezek olyanok, mint az a rendőr, aki megvédelmezi a kofát, de nem azért mert igaza van, de mert a felesége. Én: Tehát a közösség révén. Ámbár, mondják, közös lónak túrós a háta. Egyebekben pedig mi is annak a rendőrnek a históriája? A fahonvéd: Mindennapi történet. Itt törtónt-e, másutt-e, neip beszélik, de annyi bizonyos, liogy az operenciás tengeren innen volt, hogy libát kívánt vásárolni egy nagysága a piacon. A tanyai asszonnyal megalkudott a libára (nehéz sor volt) és fizetni kívánta a liba árát, de egy kofa odasompolygott az árusítóhoz, a fülébe súgott valamit és a libát már nem kaphatta meg a nagysága. Én: A kofáé lett ugy-e? De hát miért nem hívott rendőrt? A fahonvéd: A kofáé lett a liba és a nagysága hivott is rendőrt. Én: Nos és? A fahonvéd: Semmi és. A rendőr megnyugtatta a. nagyságát, hogy örvendhet, hogy nem az övé lett a liba, amely betegesnek látszik. És bizalmasan megsúgta, hogy a tanyákról beteg libákat -hoznak a piacra, beteg libák pedig nem az uri népnek valók. Ha már meg kell dögleni a libának, pusztuljon el a kofánál. Igy a rendőr. Én: És a kofa eloldalgott az egészséges libával, a nagysága pedig talán még örült is, hogy nem vette meg a beteg libát. A fahonvéd: Látja uram, igy lakik jól a kecske és igy marad meg a káposzta is. Én: Sőt a rendőr is, meg a kofa. is. Vagyis a védett és a védő. A fahonvéd: Régi npta: iSzemesé a világ, vaké az alamizsna. (Szünet.) Az ám ni, az alamizsnáról jut az eszembe, rendeznek-e ujabb hangversenyt a szegények javára? Én: Ha lehet, rendezünk. Lhevinne-t szeretnénk szerepeltetni, de hát ez sok mindentől függ ám. A fahonvéd: Ugy-e bizony a széntől és hogy szabad lesz-e majd a termet fűteni, világítani? Én: Ugy igaz, ahogy mondja. Pedig nagy kár lenne, ha Szegeden nem énekelhetne. A fahonvéd: Hát énekes? Én: Sose volt az, de nem is lesz az, ám ha a zongorán játszik, a zongorázása olyan, mint a legszebb ének. A fahonvéd: Akkor tán még szebben énekel, mint az a hivatalnok, aki mindenáron énekes akart lenni és a késő esti órákban próbaéneklést tartattak vele a Széelienyitóren. Én: A zsűri tagjai jól mulattak, az énekest pedig az arra illetékesek csendhá'boritásért feljelentették. Jó hecc volt. Csak arra volnék most kíváncsi, hogy a zsűri tagjainak a produktumáról mi lenne egy igazságos zsűrinek a véleménye? . . . Teng©!®™ 1 sík utánzatot ajánlanak mostanában Diana-sós-1 borszesz helyett egyes üzletekben a vásárló közön-| ségnek, melyek hangzatos elnevezések I

dldiÜ és sokszor a megtévesztésig hasonló külső csomagolásban kerülnek forgalomba. A gyalogjárók, ha elmennek egy-egy kirakat előtt, mégis minden jobb üzletben ott láthatják a valódi Diana-sósborI

szeszt, melyről mindenki előre tudja, hogy belső tartalmánál fogva a legmegbízhatóbb és leghatásosabb háziszer, fájdalomcsillapító, hüsitő, enyhitő és egészségápoló. Egy háztar- | tásból sem szabad tehát hiányoznia. kis üveg Diana-sósborszesz ára K 1.30 I

fiagy „ „ „ „ 3.50 legnagyobb „ „ „ „ 7.— DIANA kereskedelmi r.-t. Budapest, V., Nádor-utca 6. A. Délmagyarország telefoni ai Szerkesztőség 305. SCSadóhivata' 8!„ — Margit, Margitka, hogy kerül maga ide? ? ! — Hallottam, reggel megy, — itt vagyok . . . Nyitva volt az ajtó kinn, — bejöttem . . . Könyörögve, bocsánatért esdve, könnyei? szemekkel nézett a férfire. A hangja olyan lágyan csengett, mintha vékony üvegbura alatt .aranycsengettyüt ráztak volna meg. Bán ugy érezte ebben a pillanatban, hogy ahány angyala van az égnek, az mind leszállott az ő szürke kis szobájába ós kábító dalokat játszik gyómánburu hangszereken. Előrehajolt, magához akarta vonni a gyermeket és ölelni és csókoln i a végtelenségig, a háláiig, de hirtelen — maga sem tudta miért — remegni kezdett és visszahúzódott. Kezeit lüktető halántékára szorította, — hallgatott. — És most mit csináljak? — kérdezte aztán. — Itt vagyok! . . . — És nem félt? Nem fél? Mohón, vágyakozva nézett a lányra, — diákos remegéssel várta a választ. — Istenem! — búgott, csengett a Margit hangja. — 'Holnap megy. Hát nem kellett eljönnöm? Hát nem kellett elbúcsúznom magától? Hát bün volt, hogy eljöttem, mert szeretem? Az nem lesz bün, hogy annak a felesége leszek, akire nézni sem tudok? És ez bün? Mitől féljek? Hát nem mindegy az, most, "maga, vagy máskor, más? Maga, aki megy! ... Sírt. A könnyek végigfolytak halványfehér arcán, a kis csipkés bluz patyolat csipkéire. Aztán letörülte a könyeif. Kezet nyújtott Bánnak. ( . — Haragszik? Bán csak állt, állott egy helyben, mozdulatlanul. A szive zakatolva lüktetett, — mintha a nők nevét zakatolta volna a vére: — Anna . . . Margit . . . Anna . . . Margit . .. . És amint állott ott szögletesen, bután, érezte mint tisztulnak, szelídülnek az előbbi véres, állati, kiáltó vágyai szentséggé, fehér, glóriás szentséggé: •— Anna . . . Margit . . . Margit . . . Már nem feszültek ugy az idegei és nem •fúlt el a hangja a formás test kívánásától, — az élet, a szerelem ült nászt a szivében és halkultan zenélt hozzá a forró, piros embervére : — Margit . . . Margit . . . Margit . . . Margit . . . És az élet szegény, bus, koldus-utasai, — tört hajósok az,apály egy csöpp kis zátonyszigetén — öszéhorultak csendes, siró-kacagással És a fejükre glóriát fontak a gázlámpa sáppadt, hus sugarai.