Délmagyarország, 1917. február (6. évfolyam, 25-49. szám)

1917-02-18 / 41. szám

6 Szeged, 101,7. február 20. Kelet, igy tehát a Balkán számára is képzi a hallgatókat, a Kiviteli Akadémia pedig a tengerentúli kereskedelem fejlesztését célozza. Minden célra nevelünk tehát már ma is ifjakat, de sajnos, mint az élet mu/tatja, nem valami nagy sikerrel, mert az ezen főiskolákból kikerülő ifjakból ritkán 'válik önálló kereskedő és még ritkábban a külföldi (keleti) Kereskedelem úttörője. A legtöbbje hazai intézményeknél, vagy esetleg ,a Kereskedelmi Muzeum keleti kirendeltségeinél helyezkedik el. Nagy baj az is, hogy nálunk a keresKedő-szülő gyermekeit nem neveli kereskedelmi pályára, vagy ha igen, ugy külföldi: bécsi, német vagy svájci főiskolákba kiildi; a hazai főiskolákba pedig rendesen csak szegényebb sorsú (ösztöndíjas), vagy az egyetemet és akadémiát egyszerre végző ifjax kerülnek, akik tőke és alkalom hiányában, hazánk külföldi kereskedelmének gyakorlati lebonyolításában és fejlesztésében sajnos Kevés szerepet játszanak. „ A másik tényező á képesítés kérdése Csak annak az iskolának van létjogosultsága, amely valamilyen fix pályára képesít. A felső kereskedelmi iskolák is annak köszönhetik páratlan népszerűségüket, hogy igen sok pályára képesítenek és mégis, ha megfigyeljük, azt látjuk, hogy az ifjúság ezekből sem a teljesen gyakorlati és szabad íhanem a hivatal jellegével biró pályákra tódul. Mivel a kereskedelmi főiskolák semmiféle állásra, hivatalra nem képesítenek, nem is népszerűek és mindaddig nem is lesznek azok, mig a kvalifikációs törvény a főiskola végzett hallgatóit különleges jogokkal nem ruházza fel. Igy -például igen életrevaló eszme, hogy magasabb közigazgatási (városi) tisztviselő csak az lelhessen, aki ezt a főiskolát abszolválta stb. Ha most a kereskedelmi főiskola létesítését tisztán Szeged szempontiából nézzük, el kell ismernünk, hogy -egy főiskolát mindenképpen megérdemel, sőt érthetetlen, hogv az ország első vidéki városa ezt eddig i nélkülözni volt kénytelen, amikor sokkal kisebb városokban, már évtizedek, sőt évszázadok óta állanak fenn ilv magasabb fokú kulturintézetek. De hogy Szeged, vagy az ország akármelyik vidéki városa elbirná-e az ötödik éts hozzá önálló kereskedelm. főiskolát, hogy a városnak, államnak és tői . . . Én nem, •Gyűrődött levelet vett elő karmantyújából és odanyújtotta az urának. — Olvasd el ezt. Hubert Bellaym© egy pillantást vetett a lejvélre, elpirult, majd nagyon halvány lett az arca és kezei reszkettek, — De — de — édes Renée — dadogta. — Ne hazudljál, szól nagyon v szelíden Renée. Kérlek, Huíbert, ne hazudjál. Ez a levéli igazat mond. (Most csupán egy kis fáj"dalmat érzek, de ha hazudnál, nagyon keservesen megbántanál. Hallgass reám. lA férfi nem mert most erre az arcra tekinteni, mely — ugy érezte — görcsösen megvonaglott ;e pillanatban. — Bocsáss meg nekem, Renée . . . szólt igen halkan. Szeretlek , , , 1 1 2 IÁ — Tudod. Add ide ezt a levelet . . . Széjjeltépte apró darabokra. — Hubert, — szólt megtört hangon, — remélem, jobban becsülsz, .semhogy azt hinnéd, azért vezettelek ide, bogy egy féltékeny asszony jajgatásával untassalak. Néhány napja, bogy nálam van ez a levél; és sokkal hosszabb idő óta sujteim a .tartalmát. Sirtam, azután gondolkodtam. Megtanultam: a szenvedésem fölé emelkedni. Tudom, mit éreztél és gondoltál át az utolsó (félóra folyamán. Megsejtettem benyomásaid minden árnyalatát. Bűnbánatot éreztél, Gyengédséget, szerelmet. De ne értsed félre a jóakaratot, melyet e park nagy. hallgatag szomorúsága ébíársadalomnak érdemes-e 50—60 hallgatóért nagy .anyagi áldozatokat hozni, olyan kérdés, amelyre — sajnos — .szerintem csak tagadólag lehet válaszolni. Mivel azonban nincs ebben a városbari talán egy ember sem, aki szívesen ne látná egy kultúrintézmény létesítését, és mi'vel az egész ügy már abban a stádiumban Van, hogy az akciót most vagy későbben abbahagyni erkölcsi lehetetlenség, megfontolandó lenne, hogy a főiskola kezdetben, mindaddig, miig életképessége és ezzel együtt önállósága biztosítottnak nem látszik, ne legyen önálló intézmény, hanem kapcsoltassáv a városi felső kereskedelmi iskolákhoz, ment mit érne az önállóság és a magas nivó, iha a hozott nagy áldozatokkal nem állna arányban az eredmény. Evvel a megokolással azonban a költségeket lényegesen korlátozni lehetne, jelentékenyen le lehetne szállítani a városi és az állami hozzájárulás összegeit és az intézmény céljaira jegyzett összegeket ösztöndijalapok létesítésére lelhetne forditani, ami nélkül a tapasztalat iszerint nem igen keresik fel a szegényebb sorsnak az ilyen főiskoláit. És ha Budapesten (társulati), Kolozsvárott (társulati) és Fiúméban (állami) lehetett az ottani felső kereskedelmi iskolákkal kapcsolatban felállítani kereskedelmi akadémiákat, miért ne lehetne Szegeden is? Az önálló főiskola igen nagy és egyre fokozódó terhet jelentene a város háztartására, akkor, amikor már meglévő kereskedelmi (iskolái is még alapos fejlesztésre szorulnak és igy jelentékeny anyagi áldozatos kat igényelnek (a tanári kar kiegészítése, kezdetleges szertárainak, könyvtárainak fej.esztése stb.) Semmi akadálya nincs annak, hogy a főiskola ebben a formában, mielőbb fel ne állittassék, amely aztán magját képezhetné, a belőle idővel szépen kifejlődő önálló ke reskedelmi főiskolának, sőt tovább menve, mint távolabbi célt kitűzve: a gazdasági egyetemnek. Elek Márton, városi f. k. isk. tanár. A Déiinagyarurszag tele ion ja) Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 81. resztett .benned. Szeretlek ért-e, mert őszinte érzés volt: de nem -tartana sokáig. Ha az ember fiatal és egészséges, nem-szeret jóakaratból. Idejöttem veled, hogy megmondjam: tudom, hogy megöregedtem — bog} végem van; és ezért lemondok és ezentúl nem akarok lenni más, mint a te hűséges barátnőd. Ne hazudjál, Hubert, ne hagyd el a szeretődet, élvezzed az élet gyönyöreit, — amig elérkezik az ősz — hoszu évek multán — amikor te is bágyadtnak fogod érezn. magad ... Én nem fogok szenvedni, őrizi; meg nekem a lelkedet — egyebet nem kérek ... i Hubert ránézett mély megilletődéssel; beszélni akart Az asszony nem engedte. — Hallgass, — szólt határozottan. — Egy szót sem erről — soha többé. Itt az éjszaka, induljunk haza. A rács felé mept-ek. Alig látták egymás: a növekedő sötétségben. Hubert a kezei közé vette felesége égő kezét. És amint igy jártak a lombtalan fák alatt a nedves szélben, mely most felzúgott, sóhajtva, búgva, ugy tetszett nekik, mintha temetőből indulnának haza. A szobrok égnek meredtek, kísértetiesen, mint a sirkövek. Mö -göttük leereszkedett a parkra az éjjeli köd. Renée megszorította az ura kezét és kebléből fuldokolva szakadt egy zokogó sóhaj. — Vége van, szólt, vége . . , Beszélgessünk. A fahonvéd: Nem akar engedni az idő. Ugy látszik!, nagyzás! hóbortban szenved és drágaságnak képzeli magát. Én: Az idő napközben még csak enged, die a drágaság a napnak minden szakáiban egyformán tartja magát. A fahonvéd: Nem lesz már vége soha! Én: /Még az életnek is végire érünk; -egyszer, meglássa, a drágaságnak is. A fahonvéd: Csakhogy az élettel nem az emberek rendelkeznek, a drágaságot pedig mesterségesen azok csinálják. Én: A mesterkedők addig mesterkednek, mig a mestergerendára nem kerülnek. A fahonvéd: Ahova valók is. Rosszabbak ezek a vámpírnál is, jobban szívják a földi halandók vérét. Lám, a jó Hntter bácsi sem tudta tovább nézni az istentelenségüket és jobb világba kiöltözött. Én: Pedig az ilyen szivlbeli, jó embereknek kellene itt maradni, hogy példát adjanak a kö tel ess ég t ejj© si.t é sből, meg az emberséges cselekedetekből. A fahonvéd: Még a holta után is jót tett. Huszonötezerrel toldotta meg a negyvenezret. Én: És a jótevéseért nem várt se címet, se rangot, se kitüntetést, de még köszönetet sem. A fahonvéd: Nyugtassa meg a jó Isten még a haló porában is. Én: Kevés ember jár ezen a földön olyan nyugodt lelkiismerettel, mint amilyennel ő járt, mig az ideje le nem járt. A fahonvéd: Az emlékezete azonban fenn marad' s hirdetni fogja., hogy a véres időkben a sok árdrágító mellett volt olyan is, aki nem akairt meghízni az embertársai zsírján. Én: -Hát a henteseken kivül van még ember, akinek zsir,ja van? A fahonvéd: Nem igen lehet. Lám,, a katona rabok is föllázadtak, a zsírtalan, a rossz élelmezés miatt. Szavalták is, 'hogy ily állapotban „rabok legyünk, vagy szabadok?" Én: Közöttük most ez a kérdés, csakhogy ők most nem választhatnak. A fahonvéd:. Olyan időket élünk, amikor az -élet sora, rendje és küzdelme között nem igen választhatunk. Én: A sok baj között az ember azt sem hídja, hogy (hová, kihez forduljon? A fphonvéd: Azt hiszem, hogy legcélszerűbb, ha a sóhivatalhoz. Én: Ez se -utolsó hely. A napokban történt, hogy egy bájos úriasszony, aki aranyatvasért jelige alatt szokta ügyes-bajos dolgait végezni és akinek már nincsenek alelnöknői törekvései, a zsiriigyet akarta elintézni, de nem tudta, hogy hol kell a bejelentést megtenni. Az urához fordult, hogy adjon útbaigazítást. Az pedig, hogy a maicerálástól megszabaduljon, azt mondta a barna isz-élpsiégnek, Ihogy telelfo-non hívja fel a 993. számot. -Ott elintézik a dolgot. A barna csoda kéri a 993. számot. Itt X. Y.-né beszél. Itt a — tsóbiviahal. Tabló. Az nap a férj nem kapott ebédet. A fahonvéd: A barna csodának pedig nem volt igaza. Meg kellett volna kísérelnie, hátha a zsirügy dolgában a sóhivatal adott volna felvilágositást. Mert ha már mindenkit -a- sóhivatalhoz utasítanak, kell, hogy ott csináljanak valamit, vagy legalább tanácsot adjanak. Én: Tanácsért olyan m,őszire még sem kell fordülni. Minden második járó-kelő most tanácsadásban utazik. A fahonvéd: De azt tanácsolom én mindenkinek, hogy nekem; ne ad'jon ta-náiosot! Én: Lássa, maga ia abba a hibába esik, mint a többi tanácsadó. Mindenki szeret tanácsot adni, de azt már ki nem állhatja, hü pöki adnak tanácsot