Délmagyarország, 1917. január (6. évfolyam, 1-24. szám)

1917-01-14 / 10. szám

m&Mkm A&m&ZA & Szeged, 1917. január 14. győzedelmeskedett az élet, amely egy nemzetnek a léteért való küzdelmében nem enged meg passzivitást. A megszálló hatalmak figyelemmel voltak az ország jogos kívánságai egy részére, amikor az államtanácsot széles alapon és meglehetősen messzemenő hatáskörrel építették föl. Az ország a „semlegesekkel" .való tárgyalások után elejtette őket és nélkülük állította össze az államtanácsot. Ezzel két /párt kapcsolódik ki. Az aktiviszitikus többség, amelyben az ország nemessége és a szocialisták pártja, az inteilektuellek és parasztok vannak képviselve, meg fogja kezdeni a munkát azzal a szilárd elhatározással, hogy a központi hatalmakkal vállvetetten megalkotja a lengyel hadsereget és a nemzeti kormányt. Biiiiiiuuiiiiiiuiiu>»HmiauiaiimiB>aHi» Miért olyan drága az alma és sok minden más. (Saját tudósítónktól,) Egy darab ezer koronást és még valamennyi apróbb bankói] tartott a kezében, amikor belépett a trafikba. Azt hittem, hogy a gazdája küldte, hogy a nagy pénzt felváltsák. Tréfásan szólok oda neki: — iUgy-e, jó volna, iha a magáé volna? — Az enyém az, — jelentette ki nagy büszkén. — A magáé?! — válaszolok kérdőjellé változva. i , ... i J *— Az enyém bizony 1 Kilencven korona havi fizetést kap az, akivel ez a, párbeszédem folyt. — Örökség? — Nem az, hanem egy kis hadi kereset. — Csak nem hadseregszállitó? — Az éppen nem. — Hát akkor hogy jutott ehhez a nagy pénzhez? — Provizió! — Miért? — Közvetittem egy vaggon almát. — Na, ez ugyan könnyű kereset volt. Erre ő méltatlankodva: — Hogy könnyű volt, azt már nem mondhatnám. Négy nap szaladgáltam, amig nyélbe tudtam ütni ezt az üzletet. Nem megy az ilyesmi olyan könnyen! Abbahagytam a beszédet, mert eszembe jutott, hogy egy járásbirónak például, vagy egy tanárnak .egy negyed esztendeig kell nap-nap mellett kínlódnia, fáradnia ugyanakkora összegért, amekkorát a kilencven korona havi fizetéses alkalmazott négy nap alatt keresett meg. A trafikosnő vette át a szót: — Mivel szolgálhatok? — Kérek vagy tiz darab havannát! — Sajnálom, azzal nem szolgálhatok. A nagypénzü alkalmazott erre félig sértődötten, félig büszkén: — Az árra nem tekintek! Lelhet a legdrágább fajtából is. Ha az imént szomorúságot éreztem, a imiért egyetemi végzettséggel és minden szellemi erőm latbavetésével egy negyed esztendeig kell robotolnom, akkora összegért, a mekkorát ez a majdnem analfabéta játszva keresett meg négy nap alatt, most már elöntött a méreg. Nem magam miatt, hanem édes mindnyájunk miatt. Hát azért az alma vaggonja 24.000 korona nagyban és öt-hat korona kilónkint, hogy egyesek ezer koronára! is több províziót kaphassanak és hogy, nem baj, akármilyen drága havannát szívhassanak. Mert ugyebár, az bizonyos, hogy ö, a kilencven koronás alkalmazott, nem rendelkezett egy vaggon almával, vagy éppenséggel az árával. Mert akinek a mai szálli tásos világban 24.000 korona készpénze van. az nem tölt be olyan állást, amelyért havi kilencven korona fizetés, jobban mondva bér jár. Ö direkt csak közvetít, egyik kézről a másikra adja az árut. De persze ezt sem szabad szó szerint venni. Mert a legvalószínűbb, hogy ő azt az amát, amit közvetített, egyáltalán nem is látta. És igen valószinti, hogy az sem látta, akinek közvetítette, mert az megint csak másnak közvetíti és beéri azzal, ha ő is megkeresi a közveti téssel a maga ezer egynehány koronáját. És az almáról eszembe jutott a dió. a mák, a mogyoró, a gyertya, a szappan, a ruha. a cipő és az a sok-sok .minden, aminek: ma már akkora az ára, hogy az illető élelíiiieikkről vagy áruról még álmodni is alig merünk, de hogy valóban meg is vegyük, az még jámbor óhajtásnak is vakmerőség. í:s eszembe jutott, hány ilyen ezer meg ezer korona fordul meg olyanok kezén provizió cimén, akiknek magukhoz az árukhoz semmi közük. Hát ezért drága az alma, a dió, a mák, mogyoró, gyertya, 'szappan, ruha, cipő és az a sok-sok minden, amire olyan borzasztóan nagy szükségünk volna, de amit csak ugy tudnánk mgvenni, ha — mi is tudnánk négy nap alatt ezer egynehány korona províziót valakitől valami címen ki ügyeskedni. — gl. Beszelhessünk. * A fahonvéd: Bizony, mondom, rossz néven se venném, ha ebben a csúf, nedves időben föl se keresne. Ámbár jól csík, ha szót válthatok magával. Én: Egyebet mi ugy sem válthatunk. Pénzt nem válhatunk, m>ert nincsen, gyűrűit sean válthatunk, mert mi már nem házasodunk. A fahonvéd: Ezt a szentséget már nem nekünk találták ki. No de azért majd esiaík megleszünk valahogy. Ez az az állapot, amiben iaz ember el lehet holtig. Én: Tovább még senki sem próbálta. A fahonvéd: Pedig most az embereik egyebet sem tesznek, mint próbálkoznak. Ezzel is, azzal is, mert most olyan időket élünk, amikor még a foonlőfésiü áis elsüthet. Én: Csák aztán visszafelé ne süljön az a boínitófésü! A fahonvéd: Vagy hogy meg ne karcolja annak a ifejebubját, aki másokat akar megfésülni. Én: (Aki nyitott szemmel nézi a világ folyását, meg kell látnia, hogy éppen azok akarnak másokat fésülni, akiknek jobbára kó cos ia fejük. A fahonvéd: (Mindig is ugy volt, liogy azok látják meg a más szemében a szálkát, akik a maglikéban a gerendát sem veszik észre. Én: lEzak a szemfülesek, minden lében kanalak, akik mindent mindenkinél jobban akarnak tudni és mindig, mást akarnának csinálni mint ami a hivatásuk, a feladatuk. A fahonvéd: Csinálni talán nem is akarnak, mert a dolog nem a kenyerük, hanem forgalomban kívánják tartatni a nevüket, hogy tudjanak a létezésükről. Én: Az már igaz, hogy az egyszeri csizmadia is azért szóit bele a próbakántor éneklésébe, hogy megtudják a jelenlevését. A fahonvéd: Az a beleszólás még nem volt 'baj, de az már baj, liogy egyik-másik közéleti tényezőben liliputit fogott ia közönség. Én: Még nagyobb baj, hogy ©1 nem ereszti. (Szünet.') A fahonvéd: No de a közélelmezés vezető jót csak cl nem eresztik? Én: Nem hinném, mert ha eltávozna, összedőlne az egész Brazovios-báz. A fahonvéd: Ennek pedig mi innánk meg a levét. De hát mai is kedvetlenítette el a Balogh szenátor urat? Én: Nem kedvetlenedett az el, a hiúság se (bántja, csak Balogh létére nem szereti a suta cselekedetelket. A fahonvéd: Ugy lehet vele, mint én a sanda mészárossal, aki tudvalevőleg nem oda méz, ahová vág. Én: Hanem ő nézi az eseményeket és az eseményeikből kitudja hámozni a törekvéseket. És egy kissé önérzetes ember is, abból a fajtából való, aki nem maga hangoztatja, a sikereit, hanem a sikerei szebben beszélnek minden beszédnél, minden hangos szónál. A fahonvéd: Szó, szellő, papiros. A január szellő hozza ám a hirót annak, hogy is-mót dühöng ia kártya szenvedélye az asszonyok között és a napokban is megesett, hogy affér támadt a kártya-amazonok között, a pénzt is meg .kellett jegyezni, sőt ismételték a Kosztka hiores mondását: Emil, te csalsz! Én: Csakhogy most az illetőt nem Emilnek Mviják. A fahonvéd: A név változik csak az eset marad a régi. Én: Isteniem, valamiből csak élni kell. Ki ebből, ká abból. A fahonvéd: Nono. De liogy éljenek a zágrábi virág kereskedők amikor az ottani színház intendánsa betiltotta, hogy a művésznőket virágozhassák. Én: Eura rendelet. Ha a művésznőket virágozzák akkor a viráglkereskedések is virágozhatnak. És virulhat a művészet is, a szerelem is. Hisz a költő is azt mondja: .Babér a hősnek, rózsa ia szeretőnek . . ." A fahonvéd: Az 'á kérdés, liogy a művészet vele jár-e a művésznőkkel? Én: Fontosabb a művésznőkre, ha a szerencse, vagy a divatosság jár velük. Igaz, a művészetből is meg lehet élni, de sokkal nagyobb művészet megélni gangosán, rangosam művészet nélkül. A fahonvéd: No de azért losamján kell velük bánni. Én: iMár ki hogy szereti, vagy kívánja. Merít már Shakespeare megmondta, hogy ők a kon foglalatjai . . . A „íüNGSRAm"-iámpa gazdaságos, mert tökéletes és hosszú élettartamú. A minőségért a ggár szavatol. Kérje mindenütt a. .Tungsram" védjeggyel ellátott lámpáf Qyártja az Egyesült Izzólámpa és Villamossági R.-T Újpest 4