Délmagyarország, 1917. január (6. évfolyam, 1-24. szám)

1917-01-06 / 4. szám

Szeged, 1917. január 6. DÉLM AGY A-RORSZÁG 5 DRPLO. 0000 Syémántgöröngyök a koronázásról. Még most .is a koronázásról beszélnek az emberek. Napok multán is izgatja őket a benyomás, minthogy mást kaptak, mint vártak. Egy ágyudorgéses, zászlós, diszmagyaros tablefiu-na voltak elkészülve és nagyon egyszerű, nagyon bensőséges, majdnem családias jelenetet láttak. Például a kardvágást, a koronázási dombon, a koronázás színpadi mozzanatát végignézte a királyné is meg a király kisfia is, mint egy páholyból. A fehérbe öltözött, kucsmás, kis királyifit fölemelték a nevezetes pillanatban, azt sfiLgták fülébe, nézd( ott az édesapád. Én, aki nagyon közel állottam a királyhoz, láttam, hogy ebben a pillanatban mosolygott az ajka széle. Azt gondolta magában, ott az én kisfiam, a nagy kisfiam, a négy éves, az Ottó. Mikor a galamb-szürke decemberi ég dekorációjában először feltűnt a király alakja, mindnyájan kellemesen összeborzongtunk. Nagyon egyszerű volt. Nemcsak az okoz meglepe tést, ha egy súlyt könnyűnek gondolok s nehéznek találom, de az ifi, ha 'a mázsásnak vélt suly pihe-könnyünek bizonyul. Hogy a tömeg először látta meg fején történelmi ereklyénket, a koronát, kétkedett, hogy csakugyan ez-e az igazi korona. Mert a tömeg vakító-sárgának képzelte, fényesen kisikál.tniak, tündöklőnek, akár csak egy réz-abroncsot. A korona pedig tompán, ódon zöld-arany szinben sziporkázott, a nemes kincsek egyszerűségében. Aztán a palást is fakó volt, semmimás, csak egy régi teritő, a király fiatal vállán. Károly király huszonkilenc éves. Ez magával hozza, hogy természetes. Még a „történelem színpadán" se játszik. Fején a koronával jobbra-balra fordul, a zsuifolt erkélyekre tekint, néha mintha egy embert venne szemügyre, találkozik a tekintetük s egy pillanatra közte és az idegen közt valami nagyon kedves és nagyon természetes, emberi kapcsolat teremtődik. A jelképek szentek. De vigyázni kell rájuk, akár a hétköznapi holmikra, nehogy elvesszenek. A koronázás után — a király belovagol a vár kapujába, kissé megsarkantyúzza a lovát, koronáját pedig mélyen a fejélbe nyomja, attól tart, hogy megbillen és a földre gurul. Maga az ebéd ,is inkább bájos, mint feszes. A velem szembenlévő erkélyen megjelenik a, bolgár király, kinek — hü szövetséges — a négyéves habsburgi trónörökös óriási, csattanó pacsit ad. Csak akkor merevedik ünnepivé a terem, mikor egy palotahölgy magához öleli a királyifit és — fehérség egy másik fehérségen — a márvány-erkély szélére teszi, hogy bemutassa a kornázó uraknak. Katonás tisztelettel köszöntik őt, a monarchia leendő uralkodóját. Krobatin, közös hadiigyi miniszter, mellette Hazay báró honvédelmi miniszter előírásos kaptákban tiszteleg, mint előttük a közkatonák. Mindenki feláll. A főhercegnők is, az aggok és a. fiatalok egyformán. Mária Jozefa főhercegasszony is, a király édesanyja és a kis trónörökös nagymamája is. Különben a kis unokája az, most azonban a korona várományosa, a jogar és az arany alma a palást leendő viselője. Ezt a császárokat és királyokat megillető mély tisztelettet kell köszönteni. A kiirály és a királyné megjelenik Kézmosás előtt a király gyorsan lehúzza fehér keztyüjét, a királyné azonban kissé vesződik vele — nincs mellette az udvarhölgye — hosszasan gombolja, a nádornak az, aranykanesóval, a hercegprímásnak a törülközővel várakoznia kell. Az ebéd gyorsan pereg le. Megnéztem az órám. öt percig ebédelt a királyi pár. Egyetlen fogáshoz se nyiult. A koronázási szertartásból előzően főpróbát tartottak, hogy minden annak rendje és módja szerint folyjon le. Utolsó pillanatban mégis mutatkozott némi félreértés. Már véget ér a A király házasodik. — Vézner Károly konferánsza a szegedi koronázási díszelőadáson. — Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Méltán vethetnék ellenem a kérdést, hogy milyen művészi szempont szerint illeszkedik "bele „A király házasodik" a mai nap ünnepi hangulatába1? Milyen megindokolással kerül bele a klasszikus előadások sorozatába, a Velencei kalmár, a Hannele, vagy még a Liliomfi mellé is? Miér.t éppen Tóth Kálmán jut ma szóhoz, akinek nevére már alig emlékeznek, akinek költészetét, az ő kihűlt szivét már csak a tudomány laboratóriumában boncolják, akinek emléke már csak az irodalomtörténet lapjain sorvadozik? A kérdésre nem lehet más a felelet, minthogy nemcsak azok a klasszikus irók, akik legyűrik az idők halálát és ifjúságiik örök üdeségével lépnek át századokról századokra, hanem nekünk magyaroknak azok is klasszikusok, akik a maguk korában nemzeti hi/vatást töltöttek he s akik életük minden energiáját a nemzet szellemi kultúrájának emelésére fogyasztották el. És ha Tóth Kálmán nem is klasszikuskodott a halhatatlanok közé és ha be is került abba a kriptába, ahol az irodalom halottai álmodnak, a feledés kriptájába: volt idő, mikor benn ült a szivekben, mikor az ő dalai repdestek az ajkakon. Nem is olyan régen volt, mikor a „Hölgyifutár"-t és a „Fővárosi Lapok"-at olvasták az emberek, mikor a nemzet fiatalságának a szive a szabadság himnuszát már eldobolta, mikor szentimentalizmus és levendula illatosította a lelkeket s a könnyek eresze könnyen megcsordult, mikor nagyanyáink még fiatalok voltak: akkor gyakran lehetett hallani zongora mellett a merengő szomorúság ós a lemondásba hamvadt tüzek olvadó dallamát. A költő életének csendes romantikája, amint verseiben lejátszódik, ugy élt a csipkefüggönyös szobákban, mint egy szobalevegőn ájuldozó cserép virág, és suttogtak egy gyermékifjuról, aki egyszer szembekerült a boldogsággal, rámeresztette két álmodó szemét, köszönteni akarta, de megbotlott a földön és szegény ábrándos kisfiú megütötte magát: a boldogság kikacagta. Ez a kacagás belesirt egész életébe s ez a sirás csuklott fel és töredezett elő bánattól nedves énekeiből. Igy lett ő a „lira Hamletje", amint Vadnay Károly nevezte sokak számára képvi selte a költészetet akkor, mikor Petőifi dicsőségének utolsó sugarai halódtak a magyar irodalom égboltozatán. IMikor Petőfi leáldozott. Köd és hidegség. A hazaszeretet az irodalom szentélyében húzódik meg, csak a magyar nyelvben lángol fel s reszkető reménnyel csak lefátyolozott arccal: allegóriában mer kilépni az utcára. Ennek a szentélynek napjai között találjuk Aranyt, Keményt, Tompát, Jókait — és Tóth Kálmánt is. Deák Ferenc, aki a kétség e fagyos éjszakáján a közelgő hajnal biztató sugarait festegette, a jövő Petőfijót üdvözölte benne. És ha csodálkozunk, hogy egy lirai temperamentum irói pályája közben-közben a színpad felé kanyarodik, akkor gondoljunk szertartás, a király hátratekint, hogy fel lehet-e kelnie, a hercegprímás azonlban tagiadóan int, erer a király a főpohárnokhoz fordul, ak jelt ad a távozásra. Szemben a király' édesanja sír. Kétszer törli meg kendőjével nedves arcát. Nagyon kedvesek ezek a csöpp motívumok. Ugy érezzük érdemes — elkésetten is — feljegyezni később ugy is csak általános képeket — történelmi képeket — festenek róla. Nekünk, kik ma élünk és szemtanúi voltunk a koronázásn ak fel kell szednünk a pár gyémán^ göröngyöt, mely elgairult a porba. Annyival is miért hatott ránk oly bűvösen a pazar ünnep miért hatot ránk oly bűvösen a pazar ünnep. Embereket láttunk magunk előtt. A színpadi előadás sikerét pedig csak fokozza az, Ihogy egy percre fellibben a függöny, egy másodpercre eltolódik a maszk és látni alatta a szereplők emberi ábrázatát, forró száját és könynyes szemét. Kosztolányi Dezső. Indítvány a városi szabályrendelet módosításáról. Pásztor József lapszerkesztő, törvényhatósági bizottsági tag a következő indítványt nyújtotta be a városhoz: Nagyságos Polgármester Ur! Az idén juniusban lesz tizenöt éve, hogy a város közgyűlése megkezdte a ma is érvényben levő szervezeti szabályrendelet tárgyalását. Az uj szabályrendelet 1903 december 31-én lépett életbe. Az elmúlt 14—15 év alatt a város nagyot fejlődött, kibővültek és megsokasodtak a közigazgatnás feladatai. A szervezeti szabályrendelet keretein már is sok rést ütött az élet, melynek uij igényeit kielégíteni, uj feladatait megoldani csak ugy lesz képes a hatóság és a közgyűlés, ha működésűk szabályait ezekhez az igényeikhez és feladatokhoz mérten átalakítjuk. Fölösleges munka lenne, ha ez alkalommal sorolnám fel a szervezeti szabályrendelet valamennyi olyan rena korszellemre, a titkon vérző honfibúra, mely az irodalom utján nem engedte végleg kiszunnyadni a nemzet önfentartó akaratát. Tóth Kálmánt egyéni csalódottságában, boldogságának sírkövei tövében ez a honfibú vigasztalta meg s ez ömlött bele irodalmi működésébe is. Az irodalomtörténet följegyzi, hogy nyolc drámával szerepelt, melyek között eggyel még Szigligeti elől is elnyerte a pálmát az akadémiai pályázaton, .továbbá megállapítja, hogy drámái, ba el is érik, nem emelkednek tul az átlagon. Nekünk azonban az a fontos, hogy drámáiban a magyar páthosz forgószele örvénylik és a megzsibbadt lelkeket fölcaapkodó lelkesedés sivit ki, az a lelkesedés, mely az általa szerkesztett első magyar élelap, a „Bolond Miska" jeligéjében is fölhangzott, Zrinyi kiáltása: „Ne bántsd a magyart!" — És mosit, mikor a háború ijesztő villámfényében döbbenve ismertünk magunk ra s eszméltünk kincseinkre, akkor karunk önkénytelenül védelemre lendül és aggódó szeretettel ölelünk magunkhoz mindent, ami magyar, mindent, ami magyar kulturát je* lent — Tóth Kálmánt, a drámaírót is. iDe van egy másik szempont is, amiért ma este Tóth Kálmán „A király házasodik" darabját ujitjuk fel. És talán nem követek el indiszkréciót, ha elárulom, hogy a nagyrabecsült direktor ur invenciójáit dicséri, hogy ma az egész országban e darab mellett ünneplik a királyt. Mja mindnyájunk szive Budára dobbant s a Mátyás-templomiban sereglettek össze gondolataink: ma királyt koronáztunk. Alig némult el gyászunk kórusa,