Délmagyarország, 1916. december (5. évfolyam, 282-311. szám)

1916-12-24 / 306. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefonszám: 305. Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre K 24-— félévre . . K 12negyedévre K 6-—egy hónapra K 2ELÓF1ZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre K 28-— félévre . . K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 240 Kiadóhivatal Kárász-utca Telefonszám: 81. Egyss szám ára 10 fillér. Szeged, 1916. V. évfolyam 306. szám, Vasárnap, december 24. P A X! „Et in terra pax hominibus bonae voluntatis" = „és a földön békesség a jóakaratú embereknek." Megsebesült katonák közt voltam, midőn 12-én a szövetséges hatalmasságaink béke-manifesztuma meglátta a napvilágot. Az egyik tapsolt, a másik szaladgált a békereménnyel, de valamennyinek arca ragyogott, midőn bátran merte ki-ki ajkára venni a huszonkilenc hónap megcsúfolt, elátkozott, száműzött szavát: pax = béke! Nagy valami, különös valami lehet az a béke, ha csak puszta fogalma oly bűvös varázszsal töltötte el a kedélyeket . . . Olyannyira nagy, olyannyira különös valami a béke, hogy már a legrégibb világ szentesitette a fogalmát. Templomot állított eszméjének. Concordia. Mi nem csak szentesitjük, mi egyszerűen istenitjük a békét. Tanúm rá a mai nap gondolata: A betlehemi sötét éjszakán kigyúl az ég. Leszállnak az ég lantosai. S mig az az aláözönlő mennyei fény a nyomor szent tanyájára, a jászolra, s benne szendergő Babára világit, — szellemajkukról ének fakad: „Glória in excelsis Deo ! Dicsőség a magasságban Istennek. Békesség földön a jóakaratú embernek." Igy lett a rozoga félszer az uj világnézet „Concordia"-templomává. Igy lett a rozoga jászol, béke oltárává. Így lett a jászol nyomorgó Picikéje a világbéke fogalma és centruma. Annak idején, a hágai konferenciák világ-békéje tárgyalásánál nyilvánosan protestáltak minden külső, vallásos érzelem sugalta béke-eszme ellen. Puszta politikus ésszel, elméjük élével, szivük méltányosságával akarták megvalósítani a világbékét. És? Lángra gyújtották az egész világot. A betlehemi „Glória" és „Pax" nem puszta történelmi tény. Nem egyszerű kivül álló emlék, amelyhez évenkint zaIrta: Zadravecz István. rándokol a hivő, a költő, az iró, a művész, a Jézuska ajándékára cukraira, karácsonyfái csillogására éhes gyermeksereg. Hanem e Glória, e Pax Evangélium. Evangéliuma az egyéni, a családi, a társadalmi életnek. E Glória nemcsak az ajkak peremén, hanem a szivek mélyén, a tettek velőjén zsong keresztül. A Pax pedig létrehozza a fönséges harmóniát az emberiségben, s egy testvérület eszméjét meri feldobni, hirdetni, sőt megvalósítását sürgetni. Amennyiben bizonyos fokú internacionalizmusra szabad törekednem. A betlehem csak amennyiben kivül álló, mondjuk történelmi hely, amenynyiben igazán szüksége van az egy kaptafára teremtett összemberiségnek egy közös helyre, amelyen összejöjjön ; egy közös eszmére, amelyben találkozzék; egy közös oltárra, amely előtt kaszt-, rang-, nemzet-, valláskülönbség nélkül letérdeljen s imádkozzék. Pax! Betlehemi pax! Ez az eszményi oltár, amelynél testvérek leszünk valamennyien, ahol nem teszik szóvá klaszszikus, avagy barbár nyelven könyörgök-e. Ide hát csak szivek-lelkek jönnek, mellékes a ráma, amelybe szorítva vannak! Pax hominibus — békesség a jószándéku embernek. Vérfagyasztó kontrasztként, maró gúnyként hangzik ma a béke-éneke. Hisz milliók halálhörgése tölti be a léget. Ma dermesztő csataorditás a népek éneke, ágyuk döreje, fegyverek csörgése Európa zenéje. De valljuk be, mégsem gyönyörködünk ebben. Valljuk be, hogy a Pax puszta kimondására örömköny csillog a szemünkben. Óhajtjuk a békét. Jobban, mint a szomjas az italt. Jobban, mint az éhes az ételt. Jobban, mint az anyátlan a melegséget. Jobban, mint a bebörtönözött a napsugarat. Jobban . . . jobban mindennél, — dacára, hogy a harctereinken dicsőségesen harcolnak erős hadseregeink. A betlehemi Glória nem a puszta vágynak igéri a békét — hanem csak a jóakaratnak, a jószándéknak. A béke nem szolid tárgy, amelyet birtokunkba lehetne venni, sem egyszerű tulajdonság, amelyre gyakorlással szert lehetne tenni, mert a béke véremből, eszmevilágomból, lelkemből alakul ki. A béke, a világbéke tehát az egyesek és a nemzetek jóakarata. És a jóakarat a benső elrendezésében és fékezésében áll. Kifelé pedig embertársaink megbecsülésében. Összekellene fogódznunk egymást megértve és gyámolitva. Igy nem rombolnánk tűzhelyeket. . . zúznánk trónokat. . . perzselnénk fel országokat. Igy nem okoznánk tragédiákat, ... facsarnánk könnyeket, morzsolnánk sziveket. Igy nem ásnánk lövészárkokat, amelyekben penészedik a haza energiája, s ifjúsága, . . . nem alakitanánk át virágos réteket, füttyös erdőket harcterekké, hol százezernyi családapák állanak egymással szembe, kik sohse látták egymást, kiknek érdekei sohse kereszteződtek, kik nagyon is szépen élhették volna le életüket anélkül, hogy találkoztak volna. „Imádkozom a Mindenhatóhoz vajha áldása kisérné ezt a lépést" — irja katonáihoz IV. Károly király, a közös békeajánlatot kihirdetve. És vájjon miért nem tudnának letérdelni a békesség közös szent betlehemi oltára előtt a hadban álló összes népek és nemzetek, meg világrészek milliói? Hátha megtanulnák a karácsonyi éjszaka misztikus fényénél egymást megbecsülni, önmagukat kormányozni ? Hátha erre onnan fölülről a felelet ma is az a régi karácsonyi ének volna: Pax hominibus = békesség az embereknek!