Délmagyarország, 1916. október (5. évfolyam, 230-256. szám)

1916-10-10 / 237. szám

4 •••• -• -• Í-; 'r • • --•••• ... - » ••• lettel eléjük megy a hat kilométer-kőhöz. Fél napig várnak ott, de az ellenit ségnek hire-hamva sincs, pedig állítólag Nagydisznódon van. Nagyon csodálkozom — miért késik, ha szabad az ut? Másnap parancs jön, hogy tegyii'k ki a .fehér zászlókat. Az evangélikus tornyon kettő lobog és más házakon is lógnak fehér lepedők. Én is előveszem a zászlórudat és fehér kendőt akasztok rá. Dörr polgármester az oláhokat most a szállodában várja, de nem jönnek. Az a gonlat merül fel bennem, hogy félnek és azt hiszem, egyáltalán nem jönnek. Ugyanaznap délután sok katonaság vonul át a promenádén. Vizet, gyümölcsöt adunk nekik és — utolsó kenyerünket. Fáradtak és éhesek, mind kenyeret kér. Ágyúdörgés hallatszik. Mindenki a fülét hegyezi. A katonák arra kíváncsik, mennyire van Talmács. Este felé a tüzérségi harc hevesebbé válik, gyalogsági fegyverropogás is szól közben. Másnap azt kapjuk hírül, hogy összes ezredeink megint visszavonultak, de rendben. Délelőtt is jön még vissza néhány egészen kimerült csapat. Azt beszélik, hogy nincs muníciójuk és nagy az ellenséges túlerő. Mind kenyeret kér. Oh, milyen szomorú volt az! Ez az üresség, ez az elhagyatottság! Egy szál katona s.incs a védelmünkre. Ellenséges járőrök jöttek be a városba kérdezősködni, hol van a katonaságunk. Éjjel nincs világitás és az ellenség elzárta a vízvezetéket. Mindenki a maga szolgája, cseléd nincs. A szomszéd faluig jártam tej után és magam cepeltem a vizet. De ez egészen jó volt, mert kissé leköti az ember gondolatait. Pénteken hirtelen feltűnt megint a mi katonaságunk. Egy főhadnagy bosszankodva elrendelte: — Azokat a fehér rongyokat bevonni! Délután még német katonák is mutatkoztak, édes anyánk örömében hideg fölvágottal vendégelte meg őket. Hire járt, hogy egy egész hadsereg jő. üt óra felé erős ágyúdörgés hallszik, egész közel lehet. Hallgatózunk. Csata folyik, a puskák is dolgoznak, gyanúsan közel lehet. Hallgatjuk ezeket az idegen hangokat, valami van a levegőben, idegeink feszültek. .Most ugy hallatszik, mintha a város alatt folyna az ütközet. Valami zug a levegőben: ssss — poc! s a lábaim előtt hull le. Bemegyek a házba, de kikönyökölök az ablakon, hogy tovább hallgassam. Hallatlan dörgések. Az utcán gyászba öltözött nő jön a Reissenfels-utcából és izgatottan meséli, hogy a nagy körúton egy német odakiáltotta neki, hogy veszélyes az utcán tartózkodni, azért ne mutatkozzék ott senki. Vacsora alatt erősebb a harci zaj, érzem, hogy a helyzet komoly. A zaj még jobban növekszik. Egyik lövés követi a másikat. Mi pedig hallgatunk, fülelünk, de a városban levő visszhang csal. Ki akarok futni a sarokra, hogy megfigyeljem, honnan jön a dörgés. Amikor kilépek a kapun, irtózatos sistergést hallok, visszarettegek, utána rettenetes detonáció. Gyorsan bezárom a kaput és visszamegyek az ablakba. Fütyülve, sisteregve, üvöltve röpülnek a lövedékek és szörnyű csattanássa! robbannak föl. Gigantikus tombolás. Minden'ÜiliMAQfAAOagfeÁé " • " felöl röpülnek az irtóztató lövedékek, falak omlása és gerendák recsegése hallszik. Egész testemben remegek és minden robbanásnál azt gondolom: — Most rajtad a sor! Átmentem a ház túlsó felébe apánkért. Az udvaron kedélyesen meg akarta beszélni a helyzetet, de én gyorsan bevonszoltam a szobámba. Aztán körülültük hárman a nagy szobában a kerék asztalt és nyitott ablaknál hallgattuk, mint tombol a fejünk fölött a szörnyű pusztulás. Lámpát nem mertünk gyújtani és csak a rövid szünetekben váltottunk néhány szót. Este fél tízkor még egy hátborzongató dörrenés, azután csend. De a szivünk még sokáig remegett. Mindazok, akikkel utóbb beszéltünk, a pincékbe menekültek volt, mi azonban bíztunk kis házunk védett fekvésében. Éjjel fél tizenkettőkor elhaladt ablakunk alatt ScliuV lerus városi lelkész és Schuster prédikátor. Mindketten polgárörök és mint ilyenek járták be a várost. Schullerus elbeszélte, hogy néhány házat teli találat ért, az evangélikus templomot pedig több is. Azóta naponkint ágyúdörgés vett körül bennünket. Ágyúdörej volt mindig a kísérőm, mig tejért jártam és gépfegyverek zajában •mentem Buchholzerék háza után nézni. Édes anyánk a piacra járt bevásárolni, atyánk meg kedélyesen ott ült a nagy körúton, mig a fejünk fölött srapnelek zúgtak. Ettünk, aludtunk, mialatt a város körül tombolt a harc. Nem mintha eltompultunk volna, ellenkezőleg, feszültségben éltünk, de a veszély elvesztette ijesztő hatását. Jöttek ugyan még pillanatok, amikor az embernek össze kellett magát szednie, igy például mikor a várost másodszor lőtték, ekkor csúnyán látták el a templomunkat, a Földhitelintézetet és az egyetemet, amely előtt két szegény fiút öltek meg a lövedékek, vagy amikor körüljárt az őrség azzal a paranccsal, hogy a lakosság húzódjék meg a pincékben és vigyen le három napi élelmet, mert a legnehezebb ágyukkal fognak lőni. Mi ekkor rögtön magunkhoz vettük a pénzünket, néhány szükséges holmit beleraktunk a kézi táskába, de elhatároztuk, hogy csak akkor megyünk le a pincébe, amikor a helyzetet veszélyesnek fogjuk találni. Már nyolc órakor uj, különösen erős ágyudörgést hallottunk. A föld megremegett, ajtó-ablak reszketett, ugy hogy a nagy légnyomás miatt kinyitottam az ablakokat. Heves, szakadatlan dörej és tombolás. Egészen uj, rettenetes lövedékek robbantak. Olyanok, amelyek hirtelen, éles hangot adtak és olyanok, amelyeknek a robbanása tompa, mély volt mint az oroszlánordítás megszűnni nem akaró visszhanggal. iNem bírtam magammal, a nyugtalanság kivitt az utcára. A lovaglóiskolánál kitűnő megfigyelő helyet találtam, ahonnan láthattam a lövedékek robbanását és becsapódását. A hammersdorfi hegy, ahol annyiszor festettem, sistergett és gőzölgött. Egész nap és este figyeltem ezt a hallatlan színjátékot, mely különösen este borzalmasan szép volt. Mintha csillagok hulltak volna le mindig ugyanarra a helyre. Az ellenséget visszaszorították B011gárd felé. A gépfegyverek kattogf£ed<T, 1916. október 10. tak, jellegzetes gömöbölyü, sötét fiistfelhőcskók szálltak az égnek, a gránátok vulkánja ijesztően lobogott. Megfigyelhettem, mint kerítik be lassankint az ellenséget, mert már ismertem a saját ágyúinknak a hangját. A román ágyuk dörgése már csak halkan hallszik. És egyszer aztán este felé felhangzik a rohamozó németek hurrá, hurrája. Ezzel egyidejűleg, mintha álmodnánk, megcsendült az In der Haimat... der Haimat... a német csapatok bevonultak Hammersdorfba. Mit éreztünk mi akkor! Sokat Írhatnék még erről, de majd elolvashatod a naplómban. Németek vonultak be elsőkül Nagyszebenbe. Elképzelheted a kölcsönös ujjongást. Naphosszat jöttek a kedves fiuk. Mindenki frissítőket vitt nekik, beszédeket tartottak és ugy beszéltünk velük, mintha régi ismerőseink volnának. A holt város hirtelen 'uj életre ébredt. Deési Béia halála* (Saját tudósít ónk tói.) A város ismét szegényebb lett egy munklás, dolgos, mindenki által tisztelt és becsült polgárnál. Deési Béla meghalt. Nem itt jhxmiyta örök álomra a szemét, a hol .tevékeny és eredményes életének java része lepergett, aihol niajdraejm .négy évtizeden keresztül munkálkodott .a város kereskedelmi és közgazdasági életének javára, hanem ,a főváros egyik .szanptóriumlában, .alhová pár hónappal ezelőtt 'felvitték hozzátartozói, hogy ott súlyos és végzetessé vált hajára gyógyulást találjon. Amikor elhagyta a szivéhez 'nőtt várost, tudtuk, hogy örökre elhagyja. Csöndes lemondással búcsúzott meghitt embereitől, nehezére esett a váltás, mert minden érzésével, minden idegszálával vonzódott ehhez ,a városihoz, 'ahol' ifjúsága legszebb idejét élte, ahol élvezője lehetett buzgó ós törekvő munkája eredményeinek és ahol harmonikus élete egész .a 'napáldozatáig eltelt. A régi ivásu, erénykben gazdag, ritka karakterű, .alaposan képzett emberek gárdájához tartozott Deési Béla, iaki nem volt .hangos, szavú, de .szavának mindig és mindenütt súlya és értéke volt; aki nem kereste az elismerést, de birtoklója volt polgártársai tiszteletének és becsülésének; aki nem kérkedett a tudásával és mindent alaposan tudott; akinek uri mivoltát nem a tiszta plasztrona és a vasalt nadrágja igazolta ÓS' 'bizonyította, li.an.em egyéniségének egyenes és tiszta megnyilatkozásai, lekötelező, nyájas modora, korrekt magatartása és gáncs nélküli jelleme. Azok közé .tartozott, akik mindenkit meglátnak, de senkit sem 'néznek végig; •akik soha,sem n.evetnek embertársaik elestén, hanem az ellesetteket felemelni segítenek; akik mindig jót tesznek és ugy tesznek jót, hogy az illetőn kívül, .más meg ne tudja. .Egész ember volt, akinek csak barátai voltak; a művészi szépnek bámulója, lelkes rajongója, irodalomnak, képzőművészetinek hive, támogatója, a színészetnek istápolója és ur, és gondolkozásban, érzésben sovén magyar mindenek felett. Életének őszutói idején ragadta el a haláil, Csöndes volt elmúlása is, mint aminő csöndes volt,az élete sora. De az élete szép volt, harmonikus, költészettel teli, megszépült a munkától, a köz javát célzó tevékenységtől és az érzés könyörületességétől, ami sok-sok könnynek