Délmagyarország, 1916. augusztus (5. évfolyam, 177-203. szám)

1916-08-27 / 199. szám

404 DÉLMAGYARORSZÁG Szeged, 1916. augusztus 23. teken délután 4 órára a kaszinóba értekezletre hivja össze, amelyen megbeszélik a közelebbi teendőket és a jelentkezések alapján a beszerzési csoport megalakul. Beszélgessünk. * A fahonvéd: Der, die, das. Én: Van itt valaki kettőnkön kivül? A fahonvéd: Azt hiszem, nitícsen. Der, die das. Én: Hát már maga is német szóra adta a fejét? A fahonvéd: A magyar honvéd tudja, hogy mi az illendőség. Német ujságirók jártak itt, nálam és ugy gondoltam, hogy egykét német szót intézek hozzájuk, a mindenit a der die, dasuknak. Én: És megértették-e, amit mondott? A fahonvéd: Én nem értettem, amit mondtam, lehet azonban, 'hogy ők megértették, hisz azért németek. Én: No, maga is ugy járihatott a német szóval, mint az a kultur-ember, aki a jómultkorában meglátogatta a repülőteret és a tisztektől meg akarta tudni, hogy nem-e alikalmatlan és azt kérdezte németül: Bin ich nidht untauglileh? A fahonvéd: Az illető bizonyosan fölmentett, mert hát ilyennek is kell lenni. De nini, a szegedi ujságirók miért nem voltak jelen a német ujságirók tiszteletére rendezett vacsorán? Én: (Feledékenységből. Sose csodálkozzék, ismétlem: feledékenységből. Ugyanis etfelejtették őket mogliivni. Mert mi keresni valója is volna az újságírónak az ujságirók között? Majd ha a dalárdisták jönnek ide, akkor meginvitálják az újságírókat is. A fahonvéd: Miért éppen akkor? Én: Egyszerűén azért, mert a dalárdisták a banketteken azzal a nótával szokták a torkukat köszörülni, 'hogy: Mi zengi tul a bérceket? A fahonvéd: Nem értem. Én: Pedig érthető. A kérdésre csak az ujságirók tudnak feletet adni, mert n.ekük mindent kejll tudni. A fahonvéd: Nos és mi zengi tul a bérceket? ' Én: Maga azt hiszi, bogy a dal, pedig nem az, hanem a repülőgép kattogása. A fahonvéd: Kezdem már érteni a dolgot. (Repülő versenyre még meghívnák az újságírókat, különösen ha romlottak volnának a gépek. Én: Az újságírótól mindig azt kívánták, hogy csak szomjúhozzék és mindig a mások szomját oltogassa. A fahonvéd: És mindig oltogatta is, hogy egyik-másiknak szinte belegörbiilt a háta. Én: Győzik azok háttal is, türelemmel is. A fahonvéd: De a harcos nép szegény asszonyai nem győzik türelemmel a várást a lisztes-holtok előtt. Én: Nem is türelemmel kell ázt győzni, hanem oldalbordával. Ma-holnap nem lesz már egy épkézláb asszony, mind agyonnyomoritják őket az életvszélyes tolongásban. A fahonvéd: Azt hallom, uj rend van a lisztes boltok előtt. Én: Jól hallotta. A hatóság ugyanis tudván tudja, hogy a munkásosztály asszonyai nem mehetnek Karrlsbadba, hát most Karisbadosdit játszat velük. Libasorba állíttatta őket és most párosával járulnak a csodatevő lisztforrás elé. Mondják, hogy a mérnökség, az illúzió kedvéért kolonádokat készül ópiteni a. lisztes holtok elé. A fahonvéd: Térzenéről sem ártana gondoskodni, igy legalább elszórakoznának az, asszonyok. Én: A zene-bonát a lisztes boltok alkalmazott kisasszonyai szolgáltatják. Hogy pöntyögnek a lelkeim, hogy dirigálnak, minta a olasz karmesterek volnának. A fahonvéd: Csak ágáljanak, nem sokáig 'tart a kis királyságuk csak addig, mig liszt lesz. A fahonvéd: Ha liszt nem lesz, mindig lesz dinnye. Ámbár az meg nem ajánlatos, mert- terjeszti a kolerát. Én: Nem a kolera miaitt nem veszik a dinnyét, hanem a nagy ára miatt. Csak milliomosok engedhetik meg azt a lukszust, hogy dinnyét vagy barackot vásároljanak. A fahonvéd Bizony barackot kellene adni, de jó ropogósát, kopogóst azoknak a feje búbjára, akik egy barackért 25—30 krajcárt is elkérnek. Én: A kofák jól tudják, hogy a barackkal és miegymással is ugy vagyunk, mint a nótabeli lánnyal, akit mennél jobban kérnek, annál jobban megy, megy, megy. A fahonvéd: Azt hiszem, én uram, hogy addig jár a korsó is a kútra, mig eltörik. Az árdrágító korsókat egyszer majd a közönség töri össze, liogy Írmagja sem marad. Én: Nehéz azt kivárni, mint a boldogságot. Mert hát a boldogság, mint a költő mondja, nagy csoda. A fahonvéd: Tudok én annál nagyobb csodát is, ami emberi komisz leleményességben nyilatkozik meg. Hallom, hogy egyik itteni házas ember feleségének névtelen levelet irt valami bestia aki megírta az asszonynak, hogy az ura barátnőt tart és a borítékra azt irta, hogy jótékonysági-ügy, Én: lEz a legújabb „jótékonysági" egyesület. lEzzel kellene ám, de hamarjában leszámolni. Nem gondolja? A fahonvéd: Azt hiszem, hogy ennél a jótékonysági intézménynél nem mutatkozna Modern irányú fényképészeti műtermét Gömöri Sári, Kállai Albert (Hid)-utca 3. szám alatt megnyitotta. Telefon 14—79. i&ágner illanó FíMlm&miüiitíieti Rákospalotán (Budapest mellett) A nyolc osztályú főgimnázium osztály és érettségi bizonyítványai államérvényesek. Lelkiismeretes felügyelet. Alapos oktatás. Jó ellátás. Kitűnő tanerők. Alapvető ismétlőtanitás. Nagy árnyas kert és játszótér. A tanulók lehetnek bennlakók és félkosztosok. Kívánságra „ismertetőt" küld az Igazgatóság. Rákospalota. Vasúti állomás. — Posta. — Távírda. — Telefon. í Üfl Mi juttassanak vaiamst a rokkant hősöknek Mikor pedig leereszkedett a lejtőn, egészen világosan látta a vonatot, amint az állomás felé rohan. Még a kéményből gomolygó füstfelhő is egész (tisztán .látszik... már nem bírja a futást... és leroskad a domboldalon. De ez csak pillanatnyi gyöngeség volt. Már megint talpon van és .fut, rohan, repül. Már szinte a kezével véli elérhetni az állomás épületét... — Hála Istennek, mégis idején érkezem! -- sóhajt föl, amikor szinte ajtóstul rohan be az állomási épület kis előcsarnokába. — De mi ez? A pénztár nincs nyitva. A vonat talán már el is ment. Bizonyosan azalatt, amig ott feküdtem magamon kivül, — tépelődik magában. Akkor veszi észre, liogy a padról félig lecsúszva, ott alszik az előcsarnokban a málházó. Félénken megérinti a vállát és megszólítja: — Mikor megy a vonat Temesvár felé? Az álmából fölriasztott málházó dühösen .mordul reá: — Miit ver föl az álmomból?! Aztán kidörzsöli a szemét és kelletlenül mondja: — Van még egy óra, mig a vonat ÍBáziás felől érkezik. 'Csak most. eszmélt rá íSteppné arra, hogy akkor hát az imént non a vonat dübörgését, hanem csak a saját szive zakatolását hallotta és hogy csak aggódó izgalma láttatta vele a vonatot .ós a füstjét. Pedig megesküdött volna rá, hogy a vonatot látja és hallja. — Hát akkor még van idő. iBemegy a várószobába és letelepszik egy padra. Rá is fér, hogy kifújja magát. S hogy az idő telíjék, kioldja a kendőt, amelyben), a pénzét tartotta. A réz- és nikkelpénzeket kirakja a pad ülésére és négy-ötször egymás után megolvassa. A számlálás végé mindannyiszor: három korona .nyolcvan fillér. Ép ennyibe kerül a vasúti jegy Temesvárig. Egy fillérrel sem többe, vagy kevesebbe. Visszafelé nem telik útiköltségre. Dehát. visszafelé nem olyan sürgős az utja. Visszafelé majd gyalog jön. De oda: oda sietni kell! Minél hamarább kell látnia a fiát, akit más-fél esztendeje nem látott és aki — megsebesült... Nehezen telik a várakozási idő. Végre azonban mégis csak nyilik a várószoba ajtaja és béharsog a megváltás: — Jegyet váltani Versec — iDetta — Temesvár felé! Micsoda kinoszlató szavak! Gyors léptekkel rohan Stepipné a pénztár folé. De amint már csak négy-öt lépésnyire van a pénztártól, meghökken és megáll. Mintha siető lába hirtelen gyökeret veri volna. Mozdulatlanul áll, mint egy kőszobor. Nagy-nagy gond és tépelődő kétség állott az útjába és szögezte le a lábát. — És a. fiamhoz egy krajcár nélkül állítsak be? — cikázott át az agyán. — Ha a pénzemet vasúti jegyre költöm, egy fillérem sem marad... (Egy cigarettát se vehessek a fiamnak? ... Egy korty borral se csillapíthassam a szomját?!... Nem, nem azt nem lehet! Ezt a pénzt nem költöm el vasúti jegyre. Nekivágok gyalog az útnak és a pénzt elviszem a fiamnak. Két nap alatt odaérek!... Két nap!... Borzasztó hosszú idő egy édes anyának, aki másfél esztendeje nem látta fiát. és ez a fiu most sebesült. És hátiba nem is könnyű sebesült? — merül iföl most a kinzó aggodalom meggyötört anyai szivében. Bizonyosan csak gyöngédségből irta, hogy könnyen sebesült, hisz mindig olyan gyöngéd volt az édes anyjához... Még sem mehet gyalog! — És a fiamhoz egy krajcár nélkül állitsak he? — töprenkedett újból. — iEgy cigarettát se vihessek, egy pohár bort se adhassak neki?... S mialatt .igy tépelődött, talán maga se vette észre, hogy már el is hagyta az állomást és gyalog halad a sinek mentén Temesvár felé, (Csak akkor tért magához, amikor a vonat utolérte a kéményből kicsapódó füst az arcába vágódott. És erre iStepp Jánosné szeméből megeredtek a könyek...