Délmagyarország, 1916. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1916-04-09 / 84. szám

4 DÉLMAGYARORSZÁG Szeged, 1916. április 11. tudnának tanulni. Ily körülmények között a mi részünkre a. rendelet végrehajtása teljesen iiluzónius. Klucsik István, a harmadik kerületi állami polgári fiusiskolának helyettes igazgatója az alábbi felvilágosításokat adta munkatársunknak : — íMárcius 27-én kérdést intéztünk a gazdasági hivatalhoz, célszerű lenne-e, ha tanulóink közül 25—30-as csoportot, esetleg csoportokat alakítanánk gazdasági munkákban valló segédkezésre. Az volt a tervünk, hogy a szervezett csoportok felügyelet mellett segítenének ott, ahol szükséges. Kérdésünkre válasz még nem érkezett. A déltiroli frontról irja Huldschiner Richárd dr., ezredorvos, a következő érdekes cikket, amelyben színes képet fest katonáinknak a lavinákkal való emberfölötti küzdelmééről: Aranyosan csillogott a leáldozó nap fénye a levegőt betöltő hóporban. A villamos vezeték drótjaiban búgott a vi'har. Messzire nem lehetett látni, baloldalt a hegy lejtője feneketlennek tűnt fel, mélysége csak sejthető. Hatvan ember küzködött lavinakötelével, hogy lassan, lépésről-lépésre lejusson egy kis pocsolyához, amely nyáron telte van iszappal és bakával, most azonban már hónapok óta hó alatt van. Két szanitéc, Felderer és Stupner, egymás mögött haladtak, egy pillanatra megállottak és oldalt fordultak, hogy lélekzetet vegyenek, mert a vihar elkapta a szájuk elől a levegőt. Aztán megint tovább iparkodtak: — Valóságos ítéletidő, — mondta az egyik, — mi sem kerülünk élve vissza! De tudták, hogy tizenhat emberünket temetett maga alá a lavina és hogy ezeknek segítséget kell vinni. Időről-időre felfelé füleltek a magasba, nincs-e uj lavina indulóban. Azonban nem hallatszott más, mint a vihar, amely zúgással és hóförgeteggel töltötte be a levegőt. Hamar besötétedett. — Nem vesztettük el az utat? — Nem tudom, de úgyis egyre megy, a hó mindenütt egyformán mély ... A düledező kunyhót,- amelyben a nyáron munkások laktak és a tábori kovácsműhely volt elhelyezve, lyukas tetején és a félig nyitva maradt ajtón keresztül ellepte a hó. De azért mind befelé iparkodott, mert egy pillanatra mégis csak fel kell lélekzeni. A viharlámpák égtek, a kunyhót környező kopasz bükkfák azt zúgták: tovább! tovább! ... Rézsuton lefelé a lejtőn. Majd most jönnek a lavinák, — gondolta mind1. — De nem sokáig figyeltek, mert minden pillanatban belesüppedtek valami feneketlen hógödörbe, kapálóztak maguk körül a karjaikkal, hogy el ne merüljenek. A Ihópor ellepte őket. Befurakodott az ing és bőr közé, ellepte a szemüket és ők gőzölögtek, szuszogtak és előre furakodtak. Felderer egy pillanatra megállott és lefelé mutatott, ahonna a vihar szaggatott szókat hozott fel a mélyből. Ronggyá tépett' emberi hang hangzott fel, vészkiáltás, melyet most már meghallottak a többiek is... összeharapott foggal ásták magukat előre, abban az irányban, ahonnan a hang jött. — A szülők azonban több fiu részére kértek 8—10 napi szabadságot, leginkább szőlő-müvelésre, szántásra, kapálásra, ásásra és krumpliültetésre. Egy szülő pedig azért kérte ki a fiát, hogy a munkásokra felügyeljen. Felhívásunknak és buzdításunknak tehát volt némi eredménye. — önálló munkákat végeztetni a fiukkal, nem is lenne tanácsos, mert a vakációkor a tanulók elszélednek s nem folytathatnák a munkát. A tanári testületben fölvetődött az az eszme, hogy a városi gazdasági hivatal utján területet kaphatnának a tanulók 'kertgazdasági növények termelésére, de a jelek szerint erre aligha lesz alkalom. Itt dübörgött volt le a lavina. Házmagasságnyi ihótömbök hevertek! szanaszét) a ritkás erdőben. A bokrokban pedig ott lógtak azok, akiket a lavina magával sodort, de akik a hó alól ki tudtak vergődni, most tátongó fejsebbe!, vagy tört lábbal segítségért kiáltoznak. Fekete lepel volt az éjszaka, a zúgás a fák közt pedig fogcsikorgató ordítás. Mindenekelőtt egy népfölktelö-munkásf helyeztek el a hordágyon. Aztán egy olyat ástak ki, aki tört felső combja miatt meg sem tudott moccanni. Halkan fütyörészett, nem azok közül való, akik könnyen kijönnek a sodrukból. Majd egy másikra került a sor, aki folyton azon jajgatott, hogy meg kell halnia. De csakhamar kitiint, hogy semmi különös baja. Kilenc óra volt, amikor a mentők a megmenteitekkel visszafelé indultak. A levegő tele volt hóval, hideg nem volt, de a szél megreszkettette az átázott embereket. Egy kézilámpa bágyadtan világított a ködbe, de a következő pillanatban kialudt és az ösztön lett az egyetlen utmutató. Azalatt fönt a barakkoknál az orvos mindent elő akart készíteni ,a segélynyújtáshoz. De képtelen volt a csak 3—4 percnyire fekvő segélyhelyig keresztülvergődni a havon. A vihar emeletnyi magasra tornyositotta fel a hópelyheket. Tiz órákor kialudt a villamos világítás. Azután megtagadta a tábori őrsökhöz vezető telefon a szolgálatot. Kint bizonyosan megint uj lavina omlott. Az orvos kiment a „Vezérdomb" csúcsára, ahonnan jó időben majd az összes völgyek, le a tábori őrsökig, be,láthatók. Most azonban vihar volt és éjszaka. A fényszóró fényében pehelyförgeteg táncolt. A fénykúp harminc méternyire világított bele a hóviharba, azontul homályba veszett minden. Néhány hóember utat 'lapátolt, ihogy a visszatérők a szállítás terhét könnyebben elviselhessék. De a szél lekapta a lapátjukról a havat és ismét visszacsapta a hóport oda, ahonna az imént fellapátolták. A fénykúpba egy skifutó futott bele, uj embereket és uj hordágyakat követelve. A szolgálattevő a vállát vonogatta: — Nincs egy emberein se már, mind künn van! Egy pár azonban mégis csak akadt, ép most kerültek vissza és holtrafáradtak, de megpróbálják még egyszer. Ujabb lavinák omlottak és elborították a mentőket és megmenteiteket egyaránt. Sokan maguk tudtak magukon segiteni, mások azonban segítségre szorulnak. Az orvos, a tábori lelkész és a szolgálattevő fel és alá járkált a hólében aszó melegedőben, nem szóltak egy szót sem, kerülték egymás tekintetét. Hol vannak vájjon azok a hűséges emberek? Hol van az a két tiszt, aki elindult az expedícióval az éjszakába? Vájjon kük vergődnek lenn a hósirban? Kik küzdenek ínég a hótörnegge! és ki ordítja a halálra sebzett kétségeesés kiáltását? Egy hordágy küzködött fölfelé. Elül tiz ember kapaszkodott bele a kötélbe és húzta. A sebesültet elboritja a hó, csendesen fekszik. Felderer viszi a kommandót: Hó — rukk! Hó — rukk! A mentők lépésről-lépésre, sokszor hónaljig besüppedve vergődnek felfelé. A vihartól, az éjszakától és hóförgetegtől csaknem olyanok, mint az őrültek. Két szanitéc egy olyan katonát cipelt, aki .még tudott „járni". Nyögött és minduntalan leroskadt. Forralt borral, teával, füstölt oldalassal és Káposztával biztatták, csak felérjenek. 'Másik hordágyon súlyos homloksebbel hoztak valakit. Jajgatott a nagy hideg miatt és a foga csak ugy vacogott. Az egyik szanitéc abba az irányba néz, ahol a „Vezérdombot" sejti. Nem látott azonban egyebet az éjszakánál. Egyszerre csak egy halk sziszegés, mintha valaki azt sziszegte volna: szt! és egy ütést érez a bal karján, lebukott, megakadt a hóban, dühösen elkezdett kézzel-lábbal kapálózni a hóban, amelyből nagynehezen kivergődött. Mikor zavartan körülnézett, még hallattszott az uj lavina zúgása, mely összes társait, a sebesültvivőket és a sebesülteket magával söpörte. A visszatérők a kunyhóban találkoztak megint. A tisztek számba veszik embereiket. Sokan hiányoztak. Nem lehetett azonban tudni, kik vannak talán már odahaza. A tisztek és katonák mindannyian a kormos, hóval lepett kunyhóban, jéggel voltak elborítva, szakálluk, szemük, köpenyük, sapkájuk. 'De a kunyhóban, amely mégis csak védte őket valamennyire, nem volt nyugtuk. Elindultak. Amint a ritkás bükkerdőcskéből befordultak a völgybe, megint csak rájuk rontott a vihar, hogy csak ugy tántorogtak tőle. Már nincs messzire a „Vezérdomb." — Még egy negyedóráig! — mondta az egyik skifutó. — Igen nappal és jó időben, de ma ...?! 'Már nem láttak lábnyomot. Ugy látszik, hogy mióta utoljára jártak itt — egy pár órával azelőtt — szörnyű hótömeg temette be a völgyet. Egyszerre csak mindannyian megállottak. Kiáltás? Lent a mélyben? Segélykiáltás! Hat eirfber kivált az oszlopból és óvatosan leereszkedtek a szakadékba. Köteleket bocsátanak le a mélybe és csakhamar felhangzik a hó — rukk! hó — rukk! Istenem, hát sohse szakad vége ennék a borzalomnak! Százszor inkább a tűzharcban, mint ez a lavinaharc viharban és sötétben! Ezalatt .a melegedőbe megérkezik aE1 első hordágy. Miután letették, a sebesiiltvivök kimerülten rogytak el a falmenti, nedves padokra. Az orvos és az egészségügyi altiszt összeharapott foggal végzik a munkájukat. A gyéren megvilágított, lucskos padlóju szobában nyögés. 9{arc a lavinákkal