Délmagyarország, 1916. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1916-02-23 / 45. szám

Szeged, 1916. lelbruár 23. delmagyárorszsg 3 J? Szereth felett fütyül a szél — Szeged'1 zászlós kalandja tarnopol elöli. — (Hadbaváiúlt munkatársunktól.) Zalocze előtt történt, az orosz fronton, négy-hat héttel ezelőtt. Akkor sűrűn lés sokat szólott itt az ágyú, Tarnopol alatt; akkor tízes svarmban támadtak az oroszok nap-nap után, hogy áttörhessék a frontunkat, akkor olyan olcsó volt az emberélet, mint a vízözön idején, amikor az Ur harcolt az ember ellen. A történetet igy mondta el Szendy István zászlós, aki Szegedről származott el a Bácskába, de szegedi ismerőseivel mindmáig fentartotta az összeköttetést és aki két héttel ezelőtt került fel Pestre az egyik szegedi hadikórházból. — Az első sikertelen orosz támadások után kemény téli idő következett. Három napig hó hullott a temetetlen hullák hatalmas dombjaira, mintha a tél kegyelmes akart volna lenni azokhoz, akiket még a végső tisztességben sem lehetett részesíteni, aztán erős fagy jött rájuk; a csaknem félméteres fehér takaró ráfagyott a hulladombokra erősen, keményen; ugy csillogott a tisztult égről lemosolygó holdvilágban a fehér mező, mintha gyémántból lett volna. — A támadások természetesen szüneteitek ezalatt az idő alatt, az ilyen tiszta éjszakák nem alkalmasok titkos tervek keresztülvitelére. Legfeljebb egy-egy ágyú szólt, inkább figyelmeztetőül, mint ellenséges célzással: ébren vagyunk, figyelünk, várunk. Igy pihentünk csendesen és mondhatom, nem haragudtunk a támadásokra alkalmatlan időre; a kemény harcok után nagyon ránk fért már egy kis pihenés. — Pár nap telt el igy. csendben, aztán .jött a köd. Ettől irtózunk odafönn a legjobban: a ködtől. A ked alattomos, gyilkos, különösen az olyan, amelyik itt következett. Ködben harcolni a legrémesebb katonának: nem lát, kénytelen a nagyon is bizonytalan hang után igazodni. Ez, az ezzel járó bizonytalanság tönkreteszi az idegeket, megőrli az embert, — sohasem tíjdhatja, barát vagy ellenség közeledik feléje. — Érthető volt tehát az a siirii és elkeseredett káromkodás, ami az idő ilyen változását fogadta árkainkban. Azonnal felkészültünk minden eshetőségre, kettőzött őrségeket átütöttünk minden pontra, majd pedig jött a parancs: (Hatvan emberrel az ellenséges árkok félé.) — Zászlós Szendy. hatvan emberrel elindul az ellenséges árkok felé és embereive! három kilométernyi vonalon megközelíti az ellenséges árkokat, lehetőleg kikémleli, mire készülődnek, milyen erővel, mikor akarnak támadni, stb. Indulás: azonnal. — Esti félkilenc felé járhatott az idő és olyan nagy volt a köd. hogy szinte az orráig alig látott az ember. Kiválasztottam az embereimet, felosztottam őket hármas csoportokra. megjelöltem nekik szigorúan az irányt, amelyen haladniok kell és amelyet nem szabad ellhagyniok, aztán a jelet amiről egymásra ismerhetnek ha kényszerítő körülmények következtében el keellene hagyniok a kijelelt irányt, megmagyaráztam, liogy ezt azonnal viszonozni kell a másiknak és csak ha netn viszonozzák, akkor szabad —esetleg — a fegyvert használni. — Egyszóval kitanítottam őket a szükséghez képest, aztán — fél tiz óra körül — elindultunk. Magam — négy emberrel — a feladat legnehezebb részét vállaltam el: mindenütt a Szereth partján haladni az orosz állások felé. Ez a rész azért volt nehezebb, mert a folyó partja itt siirii bokrokkal van tevác-elta őket a szenvedés (közös Ikony-ere, hogy » Hvus sejtés ilyen biza.lin!as szavakkal iszóí bajtársához, Iliogy a legfájdalmasabb és .1 egiv/onioruilib eaniberi kötelességre uinegkérje. •„Pajtás, ba látsz majd elesni engemet, töitsa anog (utószer) fegyvered, löjj agyon rag: met, vagy szuronyokat .-zeigezd' sziveimnek, ne (hagyj sokáig szenvedni engemet" Megszült a (borzalom © <M hallatánál s fölrmlík ©lőttünk a,z iszonyatos kin, melytől itt a katona ifél: „meig sem bal szegény, mégis eltemetik." Nemi lehet tudni, a feles igázott képzetet baljóslatú szüleménye-e ez a dal. vagy tapasztalás keserű vi-szhamgja; ani'ndnnetsetre egy,üke a legteagikusabibalknalk. Azután 111 a kidől ugy hajtárs, nnegá -sák a sírját, leteszik a hideg sir fmeikiáre, a domib tövéibe fakereszt et tűznek, néhány szál virágot szónnalk rá s dalban siratják el b ünnepük meg kegyeletét. Valóságos románc született egy lAppel-novü baka halálára, amely megmutatja a katona temetés komor egyszerűségét a harctéren: Szerbiában van egy szomorú fűzfa. Az alatt víin Appei ibaka meghativia. Bajtársai karddal ásták a sírját, Szaaiiféceik vitték a iköporsóját. i Nemi volt ottan cifra, papos temetés Mégis ritf az ezredes ur maga is. iFemyő fáiból lett a sírnak keresztje, (Rátették a tarisznyát a keresztre. Szerbiába' patak, zug ia.z erdőbe. lAippo'l baka nemi megy töiblbet előre, •Nem megy többet, bej, pedig de szeretne, Vad galambok turbékolnak felette. Nem annyira a szomorúság megiható itt, hamemi inkálbb a (fáradt lemondás, amely a ihalott bajtárs előtt imég ,a iteglbizukoldéibb (hianoGfe lelkét i.s elnyomja. Jégy Itoajiáirs halálában mindenik a maga halálát látja, azért olyan reszkető a Iközórzésmidk individuuimba csöngése, .minit .egy eimii takaró oniiber hangija. A .büszke vidámság, mely némely katonanótából kikiesattan, isimét elkomorul. 'Komoly idők járnak s a halál gonosz démona kísért miindeniitit. Azért a katonán útik hangja bánatos, néha, néha réméiiyteleaa. örvények és ©ziídiitő mélységeik fellett jár a magyarság, áldoz a gyilkos kötelességnek oltárán: ©i'vlóvzifk és fölbúg leikéi,rm a régi magyar bánat, imiker a ddberdói pokolban elsötétül szeme és a hahilveritéik elönti testét: Szal\'ét lő az ágyú, Temetni akarnak. 'Evw.1 biaramgoznak Már itt a magyarnak. Kis golyó megsebzi, Srapnel! elsiratja, iA haitalmas gránát Hanttal kótaikiairja. Amint e Ikatomanótákat olvassuk, kinyilik előttünk a magyar nép lelke. Drága magyar felék; olyan minit a földije: .áldott és termékeny. IA Sífosteha sors cssik Ihintitbinti bele a könny és vér átkos magjait és szinets, gazdag költészet Ibondiik Iki belőle. Vájjon boldogéágot tartogat-e végre számára a jövő? lenőve, amelyben sohasem tudhatja az ember, mikor bukkan ellenségre. — Minden zajt elkerülve, vigyázva és halálos csendben haladtunk előre a sürii, fojtó ködben. A bokrok, cserjék fantasztikus árnyai ijesztően rajzolódtak elénk minden lépésnél, a kezünk — bizony — (görcsösen markolta meg a fegyver agyát, minden lépésnél azt hittük, ellenséges őrsre bukkantunk véletlenül. — Amint igy mentünk előre, egyszerre éreztük, hogy a folyó felett 'friss erejű, inegmegujuló szél kerekedik; a sürü köd libegve, meg-megtépve gomolygott a folyó felett; a szél tépte, űzte. Talán sohasem örültünk még ugy szélnek, mint épen most, tudtuk, hogy két-három óra multán már nyoma sem lesz itt a ködnek, a szél elhajtja az egész undok és borzalmas fátyolt. — De épen ezért sietnünk is kellett: viszszavonulásunk lehetőségének mégis teljes biztosi féli a volt a köd, amely most szinte percről-percre érezhetően ritkult. (Harc iu Szereth partján.) — Kétszáz lépést telhettünk még igy előre, amikor oldalt tőlünk, alig 50—60 lépésnyi távolságban lövések hangját hallottuk. Mi, akik dobogó szívvel és görcsösen markoltuk meg a fegyvereinket, tisztán kivettük, hogy két oldalról szóltak a fegyverek: a mi embereink és az oroszok tüzeltek. Alig pár lépésnyire tőlünk fellát ellenség állott. Kimeredt szemmel néztünk előre pár .pillanatig, hátha felfedezhetnénk valamit, de csak a cserjék ágai hajladoztak csendesen a ritkuló ködben a szél nyomása alatt. Most — egyszerre —mintha emberi alak bukkant volna fel előttem. A szivem a inegpattanásig dobogott a rémületes izgalomban, alig birtam elsuhogni a megbeszélt jelet. Vártam a választ; semmi. Az alak mintha megállott volna meghökkenve. Aztán ujabb és ujabb alakok bukkantak fe! előttem, most már világosan láttam, hogy emberek: oroszok. Jelt adtam az embereimnek, hasunkon csúszva haladtunk a bokrok között a folyó medre felé. Tőlünk oldalt ezalatt újra fegyverropogás hangzott, — most már mögöttünk, — az embereink tehát viszszavoriultak és csak időnkint tüzeltek, inkább jelezve, liogy támadó erő közeleg állásaink felé, mint védekezésből, vagy szükségből. Megbeszéléseinkhez tartozott ugyanis, hogy támadó erő közeledése esetén az ellenség számerejével arányban tüzelve értesítsük egymást és a mieinket az ellenség közeledtéről, hogy azalatt azok kellőképpen felkészülhessenek a fogadtatásukra. Igy — mire mi öten a folyó medréhez csúsztunk — már az egész vonalon hangzott embereink tüzelése. Mikor a meder melletti keskeny kis uton voltunk, fel ál lőttünk és futva indultunk meg előre. Közben azonban az egyik emberem megbotlott és a fegyvere elsült a kezében. Riadtan néztem ikörül, tudtam, hogy ez a hiba helyrehozhatatlan. Tényleg, a .ködben, amely ekkorra már egészen átlátszó fátyollá vált, tiz- tizenöt alakot láttam felbukkanni a part mentén, majd lövések dördültek el utánunk. — Nem tudom, mi történt a bensőmben ebben a pillanatban. Csak megfordultam, — gyalogsági fegyver volt nálam, azt az arcomhoz emeltem, céloztam két-három pillanatig, aztán kirepültek a golyók a fegyveremből. Embereim felbuzdultak a példámon; pár pitianat mudva már ugy szóltak a fegyvereink.