Délmagyarország, 1915. december (4. évfolyam, 287-311. szám)

1915-12-05 / 291. szám

Sz-eged, 1915. december 2. DÉLMAGYARORSZÁG 8 Nincs ló, nincs fa. Kp a háborús Szeged nyomorúságából. (Saját tudósítónktól.) A gyerekeket efkiidtem olyan boldog ismerősökhöz, akiknek vai még imivei füteniök. Ott töltik a nappalt, éjzakára meg bedugja -őket az anyjuk -az ágrba. A feleségem elment kórházba önkéníeen- ápolni, nem -fázik meg tehát ő sem. Jó UKgam -meg elmentem melegedni a — kávéházba. •Mire jutott állapotod-, szegény magyar nét! Szaladgáltam egyik fa-kereskedőtől a misikhoz, hasztalan. Sem udvariasság, sem gcromibáskodás, sem könyörgés, sem fenyegefőzés nem használt. Vagy egyáltalán nincs ifájtik a kereskedőknek, vagy van, de a páIjaudvaro-n, ám nincs lő a befuvarozásra. Nincs ló, nincs fa. Hol lesznek városi kifőző-helyek. Féiliter főzelék, kétszer egy héten hus. (Saját tudósítónktól.) Már a mult hónapban megtartott közélelmezési ankéten' bejelentette dr. Somogyi Szilveszter polgármester, hogy abból a százezer koronából, amelyet Back iBernát nagylelkű ajánlata folytán az őrlési dijakból1 takarított -meg a város, hat városi kifőzést fognak felállítani. A terv valóra vált: öt kifőző hely már készen várja a szűkölködőket, a hatodik pedig pár nap muiva lesz 'készen. December tizenötödikén nyíltak meg a városi konyhák a következő helyeken: Szillé ren, a Vajda-utcában, a Katholikus NővédőEgyesület házában, az Izraelita Leányegyesiilet Margit-utcai helyiségéiben, a Móra városrészben a Vörösdcs-utca és Kolozsvári-tér sarkán-, a Vásár hely i-su gáruton a fiatalkorúak foglalkoztató műhelyében és a Boldogasszony -sugárúti tanitóképezd-ében. Az ebéd félliter tartalmas, főzelék, mint például burgonya, bab, lencse. Kétszer hetenként hus is jár a főzelékhez. Jókora darab kenyeret kap majd minden, városi koszto-s. Mindenki, aki ebédért küld, negyven fillérért kapja a hatósági ebédet, ott elfogyasztani nem lehet. A hatóság által kinyomozandó szegények a főkapitány utalványára egy hónapra szóló ebédutalványt kapnak, az. utalványok már készen vannak. A városi ki'főzőheiyekj márciusig -lesznek nyitva és az állami hadi-segélyben részesülő családok Is. igénybe vehetik. laaaBaRaBBRaBBRaRaaRBBBaaaaaaaaBaaeaBaBaBaaaBBBaBR' HÍREK oooo A török Vörös Félhold képeslevelezöíapjait 20 fillérért árusítja az Országos Bizottság, (Budapest, képviselőház.) J{a/ Ha eljönne egy nászravágyó éjszakán S keblemre hullna hűtlen s kacér szép arám: Az öröm, az Élet!... Ha visszajönne egy szcdló, röpke percre, Mi ifjúságom ostorozta egyre: Az Idő, az Évek!... Ha eljönne még, ha jönne egyszer halkan És megcsókolná bus fehér vágygyal ajkam Az első szerelem!... S ha megírhatnám egyszer még,csak egyszer, Mint valaha rég, halálraszánt testtel Utolsó levelem!... Ha jönnének egy nászraváró éjszakán Mind, ami elmúlt: bu, öröm és szép leány Nem tudnék elmenni! ISÍPOS JÁNOS. A hegedűs. Irta: Nagy Lajos. a hegedűs -földszintes kicsiny szobájának ablaka az utcára .nézett, Szűk és ihosszu utcára, amelynek bériházait szegény emberek töltötték meg. Nyári este volt, a nyitott ablakon át hőségenyhitő szellő lengedezett -be a szobába. A hegedűs az asztal mellett ült, sötétben, a könyökére támaszkodva és -tűrte, hogy a hűvös szellő meztelen, sovány nyakát ölelje, simogassa, A szellő később megerősödött, széllé növekedett és az ablakfóliát, párkányt függönyt, falakat és tárgyakat vonózva, muzsikálni kezdett. iDallamtalan, szomorú, bujtogató zenét muzsikált a szellő a hegedűs fülébe. A hegedűs csekély érdeklődéssel figyelte a szél egyvo-nalu, elszánt hangját, azután ©gyes darabokat kiszakított a végtelen hangból és azokat formálni, bánatos .beszédű dallamokká kezdte színezni. Nagyszerű, fájdalmas dalok nyil-tak a fantáziájába®, és ő mosolygott. Gyöngéden, sirásralhajlón mosolygott. És ez a mosoly megrögzült az ajkain. Akkor azután fölállt, .nagyon lassa® és mintegy óvatosan, hogy a mosoly se meg ne lendüljön, se le ne hulljon és ellépdelt a szekrényhez, jobb jóba fogta a vonót, a hegedűt, hogy megcsókolja mosolygó ajkaihoz érintette, — azután játszani kezdett, A hegedűs nem volt profeszionátusa a hangszerének, csak tudott hegedülni. Nem •volt igazi, iskolás művész és ha a nyilvánosság előtt hegedült volna, -talán a hangszere silány kontárjának bizonyult volna, iDe mikor otthon volt. a nyomorúságos kis szobájában, egyedül a félhomályban és a vészterhes csöndben amikor .gondolatai villámokat .gyújtottak az ő lelkében, és ezek a villámok biborfónybe borították elmúlt életének romjait és üszkeit és amikor a jövője kétségbeejtő ós elriasztó rémként .meredt eléje, — akkor megnövekedett az ő elméje, megtisztult az ő lelke, a homloka köré dicsfény borult, akkor művész volt ő, nagy .és magasztos, inkább, mint bárki mestere a vonónak, akkor az életsiratás a húrokat, a kis szobát, a néma bútorokat, a levegőt, az utcát az eget megreszkettető erővel ömölt az ő szivéből. (A szél most elcsitult, elhalt, -végleg megszűnt és zúgott a hegedű. A hegedűs- állt a félhomályban, a nyitott ablak felé fordulva, tekintete ,a semmibe tévedt és játszott, ajkain a kéjes-fájdalmas mosollyal. Az utca másik oldalán, nem messze a zengő ablaktól, egy nehéztekintetü ember álldogált egy kapuban. Töredezett alakú, szegényronygyu, szántott és szőrös képű ember. Állt a kapuban, súlyos pózban, mintha csak az imént akadt volna el végleg az élet utján és már csak bus kíváncsisággal tűnődne mindenen, ami még -ezután következketik. Állt és mérgesen hallgatta a vonózó szelet, a szél egyhangú ingerlő és érthetetlen muzsikáját, amellyel nem tudott semmit kezdeni. Tompa tehetetlenségének! érzése ránehezedett a mellére. Ott állt a kapuban, figyelt, nem mozdult, amikor egyszerre fölzendült a hegedű. A hegedühangra nagyon nyugtalan lett a nehéztekintetü ember, előbb egyhelyben fészkelődött, azután gyötrődőn járt föl-alá. A szél már elállt, ugy tudta ő is, vagy hogy csak nem hallja mert minden idegének nekitüzött a hegedű zúgása. A nehéztekintetü ember ökölbefogott kezébe görcs zudult és a keze ugy összeszorult, hogy ®a,gy körmei a tenyere húsába mélyedtek. Azután lassan, mintegy lesben, óvatos léptekkel — az utca túlsó oldalán maradva — az ablak átellenébe osont és ágaskadva bámult a sötét szófiába. Nem látót semmit, csak a nyitót ablak fekete négyszögét, de gyülölködőn tudta, hogy odabent ismét az a nyul-alaku, -aszottképü, sárgafogu és kopaszodó fejű nyomor-ember hegeriül. Hegedül — és sir, jajgat n hegedűje, f) most csak azt érti, h-cgy sir, jajgat a hegedű. De bizonyos, hogy -az a másik, az a vert-ember, aki a hegedűt ríkatja, aki a saját lelke vonagló erőivel eleveníti meg a húrokat, soksok mindent beleömleszt a búgó melódiába. Az a nyomorult. A nehéztekintetü ember sötét szemei belevillogtak a nyitott ablakba. Nagy, fekete gyűlölség háborgott a nehéztekintetü embeirongyos mellében, feszengett benne az indulat, a torka -szorongott és csaknem fölordított már, hogy azt a rettenetes, szép, irigyelt-gyülölt hegedüsirást elhallgattassa. Hogy azonban nem jött ki belőle. Azután szép csöndben, fenyegető, nagy, összeszorított ajkú némasággal közeledett, kúszott át az utcán, az ablak felé. Mikor az ablakhoz ért, szétnézett, egy keveset hallgatózott, mintha még nem ismert, nem várt árnyalataitól