Délmagyarország, 1915. november (4. évfolyam, 264-286. szám)

1915-11-07 / 269. szám

Szeged, 1915. november 7. szüikség nincsen, visszakerülnek az Osztrák­Magyar Bankhoz s igy csakis azon bankjegy­mennyiségek maradnak meg a forgalomban, amelyeiket a gazdasági és hadviselési szükség­let megkíván, megkövetel. Tehát akár lombar­dirozunk hadikölcsön kötvényeket, akár nem, bankjegy mindig annyi lesz forgalomban, mint amennyit a szükséglet megkövetel. Mindazok tebá't, akik saját készpénzkészle­teiken túlmenve, nagyobb .összegeket jegyez­nek a kadiikölesönből s ezeket azután részben vagy egészben lombardirozzák, nem gáncsot, hanem elismerést érdemelnek, mert hozzájá­rulnak a tőlük telhető legnagyobb mértékben a .hadikölcsön .sikeréhez s ezzel az anyagi erők összegyűjtéséhez, a hadban álló seregeink el­látására. Nagy hiba tehát a kérdéses cikk írójától ezen jegyzőket nyerészkedés vádjával illetni. Ezen hadikölcsön kötvények tőkék kamatozó elhelyezésére szolgálnak; nem-e a legészsze­rübb és közgazdasági szempontból is a leghe­lyesebb takarékoskodási mód az, ha ezen ki­váló tőkeelhelyezési alkalmat mindenki felhasz­nálja nemcsak a jelenben meglevő, hanem az elkövetkező években várható jövedelmei elhe­lyezésére is. Ezt a célt is szolgálja a lombar­dirozás, mert azt a lombardkiölosönlt, amelyet a jegyzőik most igénybe vesznek, az időközi szelvényekkel és egyéb jövedelmeikkel a kö­vetkező években lassanként letörlesztik s ezzel ujabb tőkék képződését tetteik lehetővé. Ha ez hazafiatlan és közgazdasági szem­pontból káros eljárás volna, akkor bizonyára nem hivta volna fel erre maga a pénzügymi­niszter az ország lakosságát, amidőn magában a hivatalos prospektusban figyelmeztetett ar­ra, hogy az Osztrák-Magyar Bank a jegyzők­nek két éven át biztosított 5 százalékos ked­vezményes kamatláb mellett a kötvényekre kölcsönt nyújt. És nem bocsátott volna ki a pénzügyminiszter egy .külön rendeletet, amely­lyel lehetővé teszi az ország földbirtokos la­kosságának, hogy hadikölcsönt jegyezzenek még akkor is, ha készpénzzel nem rendelkez­nek, oly módon, hogy ingatlanaikra való be­táblázás .alapján a kötvények értékét helyet­tük az altruista bank fizeti, vagyis végered­ményében a kötvényeket szintén íoiubanBroz­za. Mindebből világosan kitűnik, hogy abból, hogy hadikölcisönkötvényeket jegyzünk s ezek Az idegen katona. Irta; Herczeg István. Éjjel tizenegy óra volt. A néptelen, kihalt utcákra lágyan borult a selymes hótakaró. A fák dermedten, csillogón állottak; néha .meg­rázkódott egy-egy faág- és ilyenkor nesztele­nül suhant le néhány kis fehér pihe. A fagy­virágos ablakok sötéten bámultak .a gyönyörű éjszakába és az emberek, a fáradtak és lomhák aludtak már. A kis város tipikus nyugalmába csák egy fénysáv világított bele, kihívón, büsz­kén, csakazértis. Az orvos ebédlője volt világos, az első emeleten. Az orvos már régen horkolt a háló­szobában, de a felesége .szorgalmasan horgolt a cserépkályha mellett és minden .percben az erkély felé nézett, mintha az emeletre fel tud­na szállni valaki és az erkélyről egyszerre csak a .szobába toppanna. A kályhában vígan lobo­gott a láng, mintha az éjjel még szükség volna tüzére és az erkélyes ajtó .a tél dacára nyitva állt, mintha azért fütenének, hogy kimenjen a meleg. A temetőbe vezető utcában laktak az ör­vösök. Nyáron mindég virágos, illatos volt az utca. A gyalogjárók szélén hajlott lombú vad­gesztenye- és .akácfák állta.k. Némelyik gesz­tenyefa .még az erkélyt is beárnyékolta. Nyá­ron idejártak sétálni az emberek ós a temeté­seken nagyon nagy volt a részvétel, mert a gyászoló közönség egyben kellemesen ki is sétálta magát. Télen azonban másképen volt minden. Féltek a temető csöndes utcájától és este meg különösen csak az járt oda, akinek fontos oka volt erre. Nem is vehette tehát sen­ÜÉLMAGYAROltSZAU ellenértékét részben lombardirozás utján sze­rezzük meg, .a közre nem kár vagy hátrány, hanem kiszámíthatatlan (fontosságú és hazánk fennállása és jövő fejlődése .szempontjából valódi nagyságában fel .sem fogható előnyök származnak. Bankigazgató. A városi dijnokok segélye. (Saját tudósítónktól.) A törvényhatósági bizottság, legutóbbi "Közgyűlésén egy havi fi­vetésüket .szavazta meg segélyképen .azok­nak a dijnokclknak, akik legalább 1914. de­cember 31. óta állanak a város .szolgálatában. Ez bizony nem valami nagy összeg, talán még arra sem elegendő, 'hogy a családos dij­nokok a -télire néhány kiló zsírt és húst (meg egy kevés lisztet beszerezzenek. A városi dijnokoíkat miost kedves megle­petésben részesítette a közhivatali kezelök és dijnokok egyesülete. (Hogy .m.i ez a kedves meglepetés, .azt elmagyarázza .az alábbi kör­levét, melyet az egyesület vezetősége intézett a városi dijnolkokihoz. A körlevél igy (hang­zik : Kedves Kartársak! Amikor .az állami dijnokok havi drága­sági segélyét kiküzdöttük, nyomban azzal .a ké­réssel fordultunk élőszóval és Írással a (kor­mányhoz, hogy azonképpen, mint az államiak, ugy a vármegyeiek és Ti is részesüljetek e.bben a segítségben. Ámde kétszer i.s előterjesztett kérelmünk­re csak .a megyeiek kapták meg a drágasági segélyt. Előttetek egyelőre bezárult a boldogulás sorompója. Egyesületünk vezetősége ebbe .nem nyu­godhatott meg. A nem várt akadály elhárítá­sát határozta el. Ezernyi gondja mellett ennek az egyesületnek .a vezetősége felvette a már tépettnek vélt fonalat. Megmozdultunk harmadszor is. Férfias ön­érzettel, .szivünkben dijnoktestvéreink iránt táplált szeretetünk melegével oda .állottunk is­mét a lezárt .sorompó, a belakatolt ajtó elé. Harmadszori ostromunk győzelemre vezetett. Zörgetésünkre felnyílott a már lezárt sorom­ki észre, hogy az orvosék erkélyéről egészen a fal mellett .egy kötálhágcsó lógott a földre. Bedig ugy volt, akármilyen romantikusnak is látszik a dolog és nem hiába volt ugy, mert a kötélhágcsón tizenegy óra uitán maeska-ügyes­séggeil, imbolygó, fehér fényihez hasonlón fel­kúszott valaki. Az orvos felesége megérezte, hogy jön. Abbahagyta a horgolást és .az erkély ajtaja felé tartott. Az ajtó épen ékkor nyilt fe.1 és be­lépett rajta a különös látogató. Az arca .kissé sápadt volt, de olyant természetes sápadt, a melyhez se a félelemnek, se az örömnek nincs köze; szeme fekete volt és a nézése szomorru; a szája szögletében valami ironikus megha­tottság ült és a hangja az érzések mélységétől reszketett, amikor mondta: — Eljöttem Hona. Igy, ahogy .maga kiván­ta. Aztán megfogta az asszony kezét, megcsó­kolta és lassan, mintha magában beszélne csak, hozzátette: — Ki hitte volna, ki hitte volna... Az asszony néhány pillanatig bánatos egyszerűséggel .nézett a .férfi szemébe, odave­zette a kályhához, majd becsukta .az erkély ajtaját és visszament hozzá. Néha komoly, összeráncolt tekintetet vetett a hálósszobia fe­lé, — melynek ajtaján vastag plüs függöny lógott, — de csakhamar megnyugodott. — Én még most sem tudom hinni, hogy maga az Bandi. Hisz istenem, oly régóta es­mérjük egymást; oly sok-sok év óta gondolok magára és még beszélnünk soha sem lehetett. — Érdekes .az emberi sors, — vette át a szót Demeter Endre. — Mióta katona vagyok, 5 pó és a keményen bezárt ajtóról lepattant a lakat. Érveink esoportositása elől sem a kor­mány, sem az Országos Hadsegélyző Bizottság többé nem zárkózhatott el. MegnyiM.alk a szi­vek. .Megkaptátok a háborús segélyt nemre, korra és szolgálati időre való tekintet nélkül Ti is kedves kartársaink. Áldás legyen rajta! Tudnotok kell azonban, hogy a további harchoz hatalmas tábor is kell. Mi oda állot­tunk értetek. Oda tartottuk ,az igazság érzeté­vel vértezett mellünket bár ismeretlenül is, mégis a kötelesség sugallatából. íme az ered­mény gyümölcsét élvezitek Ti is. Testvéreink! Erkölcsi s anyagi boldogu­lástok, jövőtök biztosítása csak ugy lehetsé­ges, ha Ti is oda álltok ebbe a szervezetbe, mely testület éberen figyel, amely egyesület folyton őráEáson van a Ti, az összesség érde­kei védelmében. Beláthatatlan súlya lesz a Ti hozzánk való csatlakozástoknak közös .sorsunk intézésének mérlegében. Mi ismeretlenül harcba szálltunk. Most megismerteitek. Hisszük és el is várjuk tőle­tek, hogy testvéri szeretetünket hasonló mó­don viszonozni fogjátok. Ez a körlevél nemcsak egymagában jött. Vele együtt megérkezett 14.280 ,ko>rona is, ímelyet alábbi étiirat előzött meg: Tekintetes Polgármesteri Hivatalnák Szeged. Az Országos Hadsegélyző Bizottság kérel­münk elintézésében a törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városi dijno­koíkat is hajlandó havi drágasági .segélyben részesíteni. Ez okból megbízta egyesületünket, hogy a törvényhatósági joggal felruházott és rende­zett tanácsú városok férfi és női dijnokait — még ha ideiglenesek is — irja össze és azok névsorát terjessze fel. A mostani drágasági és egyéb megélhetési viszonyok lehetetlensége mellett magának a városnak is érdeke, hogy dolgozó férfi és női dij.noikai is a segélyezés keretébe bevonassa­nak. Mély tisztelettel kérjük a tekintetes pol­gármesteri hivatalt, hogy .az Országos Had­segélyző Bizottság ezen határozatát közhírré tétetni és lehetőleg postafordultával a város mindkét nembeli dijnokairól hiteles kinrata­érzem, hogy már a gondolataim sem szabadok és valósággal .fatalista lettem. A sors iróniá­jába, a váratlan fordulatok kegyességéibe csak­úgy, mint a csapásokba .meglepődés nélkül belenyugszom. Hát mégis, találkoznunk kel­lett . . . — Mig ur voltam és egyéniség, mig .élete­met magam irányíthattam, mig kerestem azt, aki a lelkemhez ugy belenőtt, .addig hasztalan volt minden. Sóvárgó tekintetemre, egy hűs mosolya volt a napirendretérés; lázas Írásaim­ra, örökös maga után való itörtetésemre, a ha­tás elrejtése, a közömbösség nagyszerű maszk­ja volt a válasz. — Igy volt, — mondta az asszony. — Em­lékszik, .mint gyerekek együtt jártunk a zon­gora-leckére, aztán jött a vizsga és én nagy lány lettem, maga pedig még könyvekkel járt az utcán. Utaihk szétváltak, hej, mint .sok em­beré az életben, akik valaha .kedvelték egy­mást. Jöttek az udvarlóik, a léha, meg a ko­moly szándékú urak és egyszer csak asszony lettem. Milyen komikus most mindez. A meg­szokott sablon, hogy elszalad .az évekkel és csak akkor vesszük észre, mi minden történt velünk, ha gondolkodni kezdünk, hogy bizony máskép is lehetett volna és talán jobb lenne... — Én csak azt éreztem a hosszú éjszaká­kon, hogy senkim nincsen ezen a szomorú vi­lágon. Hogy akit szerettem, elveszett valahol az élelmes emberek nagy piacán és megtalá­lására kevés egy élet. És amikor busán baran­goltam kint egy őszi délután a ligetben, néz­tem a sápadtan kergetődző, zizegő leveleket, hallgattam a szél zokogását, a gályák recsegé­sét, abban nyugodtam meg, hogy a természet

Next

/
Thumbnails
Contents