Délmagyarország, 1915. október (4. évfolyam, 237-263. szám)

1915-10-20 / 253. szám

6 DÉLMAGYARORSZAG Szeged, 1915. október 20. Szegedi urileány kálváriája. Szegedi huszártisztek a harctéren. — József Ferdinánd főherceg főhadiszállásán. — Hogyan élnek tisztjeink. — Rólh Jenő, szegedi főhadnagy, a szegedi honvéd huszártisztek harctéri élményeiről az alábbi érdekes ujabb levelében számol be: Tábor, oki'd/cr 11. Igyekszem szorgalmas lenni, igyekszem jót irni, ami istennek hála, sikerül is. Ilyen gyerekeiket neim te­remtett többet a jó isten, csak magyarokat. Hogy hogyan állják a demvmgoí, azt el sem lehet képzelni. Minden másnap felváltják azok, akik a vezetéklovaknál vaunak kissé hátrább. Tegnapelőtt is felváltás volt, amikor a küldönc jelenti, hogy a szakaszvezető ne menjen ki, mert a kint levő nem akar bejönni. A nevét i sajnos nem jegyezhettem meg. Aki ösmeri a lövészárok nyomorúságát, az értékelni tudja a szakaszvezető téttét. A napokban egy említésre nagyon is érde­mes jelenetet láttam. A kocsi sebesülteket szál­lított „leadni." A kocsik mellett egymás mel­lett kézzel beszélgetve haladt egy huszár és egy cserkész. A huszár balkarja fel volt kötve, a cserkésznek pedig a jobb karja csak épen, hogy le nem esett. Ezekről hallom, hogy a cserkészek megtámadták a huszárt, aki járőrbe volt. A huszár lövést kapott a bal karjába, elejtette a puskát, de a kardot még kiránthatta s azzal vé­dekezett. A kis csetepaté végén a cserkész i ott maradt félig levágott karral s most együtt mennek, mint bajtársak a „stafli"-val tovább. Az elkövetkezendő békének a képe még ma is előttem vian. Tegnap az útvonalon egy német huszárt vállon lőttek, mikor jelentést vitt volna a. kü­lönítménynek. Visszajött hozzánk, sebét be­kötöztük és kikérdeztük. Megmondta a pon­tos helyet, ahol meglőtték a kozákok s erre az „én" huszárjaim, a vonatlegénység, rajvonal­ba fejlődött s elől ment az „ütközet" szintere felé. Az erdő mélyén aztán meglátták a kozá­kokat, Rögtön készek voltak a haditervek: be­ásni magukat s a járőrt elfogni. Tett követte elhatározásukat, a kocsik megálltaik, mindenki karabéllyal a kézben feszülten vár s amint lő­távolban érnek a lovasok, hát kiderül, hogy a mi huszárjaink, Tegnap óta szegény embereim­nek nincsen nyugtuk a front huszároktól a „kozák-fogás" miatt. Pedig ha nem a mi jár­őrünk lett volna, akkor se ijedtünk volna meg mi hatan a tizenöt kozáktól. Szegény Valy Jancsi főhadnagy, a két lá­bán egy golyótól megsebesült. Oda a 3-ilk szá­zad hőse és főleg kedve. Véle történt meg a kö­vetkező jóizii történet: Valy és Herczeg főhad­nagyok járőr végén ösiszetalálkoznalks együtt vonulnak az ezred felé. Vály rémesen szomja­zott és egy szikra bor után égett, a szive. Men­nek-mendegélnek, mig el nem érnek W.-ba. A mint a faluba belovagolnak, Vály boros cégért keres. A falu üres, üzlet, korcsma zárva; egy­szerre egy örömrivalgás s egy uagy épületnek veszi az irányt, amelyen nagy betűvel van ki­írva „Oberkommando". Jancsi leszáll a lóról, „indulj" be a szobába. Egy óra lehetett délben, telve a szoba dolmányos tisztekkel, telve az asz­tal teritékkel és, fehér abrosszal s helyenként karcsú fiaskó borral. János meglepődve néz körül, hajlong jobbra, balra, alig lélegzik ket­tőt, nyílóik az ajtó s belép rajta a főherceg: József Ferdinánd őfensége. Meglátja az ott haj­longó izzadt, fáradt és piszkos ruhájú Vályt, egyenesen felé tart s kérdi: „Meldung, Herr Oberleutnant". Vály, aki csak magyar nyelvű honvédhuszár főhadnagy, összevágja a sarkan­tyúját és a halotti csendben jelenti: „Wein, Herr Majestat, Wein!" A főherceg nevet és az asztalról leeemcl egy fiaskót s Vály kezébe nyomja. Azóta Vály mindig mást küld be, ha szomjas, az Oberkommandohoz. Kis Miklós, az ezred bohémé és oroszlánja, a muszkáknál csak ,a disznókat gyűlöli jobban. Saját kezűleg öl, pörköl és szalonnáz. Ilyenkor ép ugy, mint ütközetben csak aprit szó nélkül. A disznótornál se hagy magának beszélni, az ütközetben sem. Ö csak aprit. Ö a modern „fa­vágó". Juhász Tóni ellenben ,itt is csak nőbarát és lovag. Különítményben, faluban, erdőben, szolgálatának minden idejében is lovag. Ha van ritkán udvarolni valónk, ugy tábori őrsö­ket kell, hogy kiállítsunk biztosítani magunk, nem-e jön a Tóni. Mert akkor nekünk úgyis lepasszolt. Egy igen érdekes, történet jár itt az ezred­ben, Riedl alezredesünk zsenialitásáról. Musz­kákat fogtak a buszárok, de ugy, hogy teljesen bekerítették őket. A parancsnokuk egy muszka kapitány fogságba jutásakor csak magia elé néz mereven és dühöng. Mikor a kikérdezésére kerül a sor, lemondóan legyint a kezével s azt. mondja: „Jó-jó, most az egyszer megjártuk, pe­dig számítottunk rá s vigyáztunk is nagyon, de az a Riedl, az egy „ganef". Hác Jenő kapitány hizik és örül a jó Ilii­nek, lévén ezred segédtiszt. Uta'sit, .főz, süt és tevékenykedik. Kovács Jenő kapitány a fekete szakállával a mii Jenőkénk. Minden rendben volna nála, csak .a polo.sokat, azt nem szereti. Ha nélia-néha szobában üti fel a tanyáját, egész éjjel gyertyát éget a polosok távoltartá­sára. Szekírozzuk is érte eleget. Alig v.an gyer­tyánk világítani s ő tábortüzet csinál belőle. Különben jól érzi magát « főleg iákkor, ha szá­zada élén lovagol. Még kézfogásra sem igen áll meg. Nem is hagynák azt el huszárjai még a poklokon keresztül se. Panos Aurél, a mi Psy­landerünk" olyan jól érzi magát a pajtában a széna között, hogy más kívánsága nem igen van," csak az az egy szerény, hogy lehetőleg csak az ő lovai álljanak benne, ne pedig az egész szakasz. Psyl'a.nder különben nem akár vásznon szerepelni, nem akar beteg lenni. In­kább csak szénán vagy szalmán. Remélem ezek után tábori életünket el tudják képzelni s el­hiszik, hogy a sok megpróbáltatás csak izmo­sabbá tesz minden vérbeli 3-as huszárt. SZÉCSI EDE bank- és váltó-üzlete Kiggó-utca 5. sz. hivatalos aláirási helge a most kibocsátásra kerülő 6°|0-os Jegyzések nálam bejelenthetők az eredeti hivatalos feltételek mellett. Kívánatra a jegyzett kötvényekre kölcsönt nyújtok 80% erejéig 1917. december 31-ig biztosított 5% kamat mellett (Saját tudósítónktól.) Egy szegedi urileány szomorú históriája következik itt. Az urileányt V. K.-nak hívják, diplomás tanítónő, néhány hónap óta állás nélkül van és szüleinél lakik a Nagykörúton. Az apja nyugdíjas állami hiva­talnok és szerény jövedelméből négyen élnek, bizony .elég szegényesen, vagy ha ugy tetszik, igen bőven — nyomorognak. Az urileány szép, szőke és fiatal, ábrándos szemű, mint Bródy Sándor tanítónője és igy mondta el a történe­tet zokogva, a Détmagyarország munkatársá­nak: — Én egy rossz embernek vagyok az áldo­zata, akiben jobban megbíztam, mijit az édes anyámban. Negyed évvel ezelőtt ösmerkedtem meg egyik- felsővárosi rokonomnál B. László­val. Amikor megösmerkedtünk, civilben volt, de azt mondotta, liogy zászlós a 32-ik budapesti gyalogezredben és most szabadságon van, mert ia harctéren megfázott és reumát kapott. Rövid idő alatt többször találkoztunk és heve­sen udvarolni kezdett. Ismerkedésünk után két hétre eljött a lakásunkra uniformisban, bemu­tatkozott szüleimnek és engedélyt kért, hogy a házhoz járhasson. — Ettől fogva alig volt nap, hogy meg ne jelent volna nálunk. Az első vizit, óta azonban mindig civilben járt. Épen tizedszer volt ná­lunk, — jól emlékszem, — amikor apámtól meg­kérte a kezemet. Őszintén szólva apámnak na­gyon jó szeme volt és az első pillanattól fogva bizalmatlan volt Laci irányában. A fiatalember meglepően gyors kérelmére azt válaszolta, hogy ráérünk erről a dologról később is beszél­ni, majd ha jobban megismertük egymást; ak­táin most háborúban nem érdemes siettetni a dolgot, — Laci könnyezve mondta el a.pám válaszát és azt bizonygatta, hogy nem tud élni nélkü­lem. Öt akármelyik pillanatban heh Ívhatják ismét katonának és milyen lelki állapotban menjen el a harctérre, .amikor nem tudja, hogy akit! legjobban szeretett életében, övé lesz-e va­laha és viszontláthatja-e még egyszer. Engem nagyon meghatottak ezek a közvetlennek lát­szó, meleg szavak, szerettem is a fiút és elhatá­roztam, hogyha szüleim nem egyeznek bele, akkor i.s az övé leszek. Szüleim minden rimán­kodáisomra hajthatatlanok manadtak éls mikor látták, hogy nem tudnak szándékomról lebe­szélni, akikor a fiatalembernek kiadták az út­ját. — Szüleim szigora, sajnos, semmit sem használt. Én összepakoltam mindem holmimat, magiamhoz vettem megtakarított pénzemet, 450 koronám volt és megszöktem otthonról. El­mentem Lacihoz, elmondtam neki mindent: hogy én sem tudok nélküle élni, ihogy elhagy­tam szüleimet, családomat, .szakítottam minden­kivel, de ,az övé leszek. Laci boldognak látszott. Nevetve beszélte el, ihogy öngyilkos akart len­ni, mert épen megjött a behívója, másnap Pest­re kell utazni és inkább meghalt volna, sem­hogy egyedül menjen ismét a bizonytalanságba. — Másnap azután együtt utaztunk fel Bu­dapestre. A Damjunioh-utcáhan vettünk ki egy kis bútorozott, szobát és ugy volt, hogy hama­rosan megesküszünk, csak a vőlegényem be­szerzi a szükséges iratokat. Egy hét is elunni t már, de ebben a dologban nem történt semmi. Laci egész nap nem volt odahaza, mindig azt mondta, hogy az iratok után járkál és a kaszár­nyában rengeteg sok dolga va.n. A házbért nem kellett kifizetni; odahaza főztem az én pénzem­ből és szégyellem tőle kérni pénzt, Csák az tünt fel nekem, hogy ekkor is mindig civilben járt, ás iatűikor kérdeztem, hogy miért nem vi­sel uniformist, azt válaszolta, hogy Pesten nincs a .katonáknak tekintélye és nekem talán csak az egyenruha tetszik. — Három hét múlhatott el ezalatt. Három gyötrelemmel és gonddal tele hét. A vőlegényem már elő sem hozta az egybekelést és amikor én sürgettem ezt, mosolyogva adott kitérő vála­szokat. Végtére is elhatároztam, hogy véget vetek valtaimiképen a tűrhetetlen állapotnak. Laci egy este gyanutlanul jött haza, amikor elébe állítottam. „Ez nem mehet igy tovább, — kezdtem. Maga seníjmivel sem törődik. Hozzám

Next

/
Thumbnails
Contents