Délmagyarország, 1915. augusztus (4. évfolyam, 183-211. szám)

1915-08-06 / 188. szám

8 DÉLMAGYARORSZÁG. Szeged, 1915. augusztus 3. Szegedi tiszt a tjarctéri örönjö/(rő/% (Saját tudósítónktól,) Borzalmas és rettenetes a háborít, de azért a háborúnak is megvannak a maga örömei. Beszéljünk bárkivel is, aki hazajött a harctérről, mindenik tud olyan örömökről regélni, .amelyeket csak a harctéren lehet megélni és élvezni. Mit tudunk mi itthoniak a bábomról?! Olvasunk, (hallunk és — sejtünk egyet-m-ást a háborúról, mely hál' istennek városaink és falvaink mellett csak a Masuti síneken robog el. Viszi daloló fiainkat és hozza sebesültjeinket. Főleg ez utóbbiaktól hallott dolgokból alkotunk magunknak valamelyes szemléletesebb képet a háborúról. De a sírokon i,s virág nő és la harctér véres mezején is fakad egy-egy örömvirág. Már annak a megállapítása egy-egy véres ütközet után, hogy az ember még él, leírhatatlan öröm, mely csak fokozódik, mikor látja: megvan ez is, az is, a harmadik... a tizedik... a századik... Az egyes ütközetek elviharzása után rendesen a legidősebb tiszt végigjárja az állásokat és számon veszi: kik maradtak meg, kik nem. Akárhányszor hallik ilyenkor, amint örömtől repeső hangon mondja: — Eggyel több! még eggyel!... bála istennek! és sorba ölelgeti-csókolja tiszttársait. Ha pedig sejthető, hogy hosszabb szünet lesz, a tisztek hátrább vonni nak és ott egymás kezét fogják és szorongatják. Általában az összetartozás érzete sehol sem nyilvánul meg oly forrón, mint a harctéren. Egy-egy diadalmas ütközet után a legkeményebb katona is ellágyul, szinte el lányai — ezt a kifejezést használta egyik haza került tisztünk. A rettegett őrnagy parolázik és ölelkezik a legénység állományához tartozó kadét-őrmesterrel. Ez megint egy külön öröme .a. kadét urnák. A harctéri örömnek egy más fajtája, mikor a baka a lövészárokban hallja m ágyú dörgését és egyre közelebb jövő: — Piu ... zzz—t. — Eh, csak slapnel! — mondja ilyenkor, elveti magát a fiátára, megtömi a pipáját és a Jegistenibb nyugalommal pöfékeli a füstöt. Miért nc örülne, és miért ne tenné, mikor csak „slapmT'-ek zümmögnek a feje fölött és nem gránát. Mert a gránát, az már más. Az a legbátrabb bakának is imponál, amikor intonál. — Micsoda édes öröm az is — beszélte egy szegedi kadét, aki most került haza Lembergből, ahol tífuszban feküdt, — mikor az ember a harctéren egy-egy ismerősével, földijével, szegedivel találkozik. Micsoda meleget érez az ember a szive körül, mikor csak a- Szeged szót halijai Micsoda bűvös varázs rejlik ebben a szóban! Ott az emberre nézve nem két monoton szótag az, nem is egy város, hanem — miniden! AkTk csak látásból ismerték meg egymást szegediek, okvetlen egymás nyakába borulnak ilyen találkozásak'kor. Természetes dolog, hogy egy újságcikk keretén belül nem sorolhatók föl mindazok az esetek, amelyek örömérzettel töltik el derék harcosaink szivét és azt is fölösleges részletezni, bogy mit jelent a.z újság kézhezkapása, egy egy levél vagy csomag hazulról stb., itt esak egy-két különösen jellemző és a sablontól elütő eset legyen tehát fölsorolva, ugy, ahogy tífuszból kiépült kadétunk elmesélte: — Nem igen emlékszem rá, — mondotta — hogy valaha is örültem volna valaminek anynyira, mint egy pofonnak, amit egy orosz bakának adtam. Rohamoztunk. Mikor 80—100 lépésnyire voltunk már az orosz állástól, az oroszok mind feltartották a kezüket. Egy közülök azonban kivétel volt: gyorstiizet adott ránk, Bosszantott a dolog és .aggasztott. Mivel kihúzott karddal vezettem a szakaszomat rohamra, föltehető volt, hogy első sorban engem vesz célba, mint parancsnokot. Eddigi szeren cséin .azonban most sem hagyott el. Ép célzásra emelte fegyverét az az egy orosz, mikor közvetlen közelébe, kéztávolba értem. Arra máinem engedtem neki időt, hogy elsüsse célzásra emelt puskáját s olyan poifont mértem bozontos arcára, hogy menten felfordult. És mondhatom, hogy ez a pofon olyan jóleső érzéssel, olyan bensőséges örömmel töltött el, bogy még most is élvezettel gondolok rá. Másik nagy örömöm egy komikus látványból fakadt. Hetekiig nevettünk rajta és valósággal szerencse, bogy a háború véresen komoly eseményeit ilyen apró kis tragikomédiák tarkítják, mert ezek betekre üdítik föl a koplaló, szomjazó, vérben gázoló katonát. Maga az eset: Volt a szakaszomban egy rendkivül apró termetű szegedi legény. Csak ugy hívta mindenki: a kis suszter. Mert civilben az. Egy ütközet alkalmával láttáim, bogy folyton izegmozog, fészkelődik a lövészárokban. Kíváncsi voltam, mi baja s megkérdeztem: — Mikor megyünk már nekik? — kérdezte. — Majd lila parancsot kapunk rá. — Na csak jöjjön az a parancs mielőbb, mert iszonyú verekedhetnökem van, — szól kipirultán a kis suszter. Mint a parancsolat ugy jött a parancs. Nekirontunk az orosz állásoknak. Kézfeltartás, megadás. De a kis suszternek verekedhetnékje van. Beleugrik az orosz lövészárokba, hát uraim istenem, egy akkora kövér, fekete szakállas orosz emelkedett fel az árokból, bogy kis gyereknek látszott mellette a mi kis hősünk, aki az óriás orosznak neki akart menni a szuronynyal. De az csak ugy fél kézzel legyintette el a szuronyos puskát, mely a földre esett. A kis suszter azonban nem rest. ráugrik az oroszra és a szó szoros érteiméhen belemart az orosznak a nyakába. Erre az dühösen lerázza magáról támadóját, a fejét a lába közé fogta és jól elpaskolta a tenyerével. Mikor pedig ezt megelégelte, eldobta magától 5—6 lépésnyire, ugy, hogy a kis suszter csak ugy nyekkent belé. Azután megladta magát nekünk az orosz. A látvány annyira komikus volt, hogy még lietek multán is, ha az eszünkbe jutott, kórusban kacagtunk a kis suszter esetén/ kinek mentségére legyen mondva: a nagy, kövér orosz — díjbirkózó volt. amint .azt még ott a helyszínén megállapítottuk. Azonban a legnagyobb öröm, arnli a harctéren ért, az volt, miikor — a saját halálhíremet hallottam. Egy galíciai erdőben történt. K. százados szabadságáról visszatért a harctérre. Mikor engem meglátott, először csodálkozva és merően nézett, bámult rám, ma jd nekem ugrik— Hát hogyan, te élsz? — s azZal összevissza ölel-c.sókol. — Hál' istennek, élek, jelentem alássan százados urnák. S erre a .százados nagy részletességgel elbeszélte halálom körülményeit. Az egésznek a veleje, bogy dum-du:mlövést kantám a. fejembe és nyomban szörnyet haltam. Igy hallotta ezt otthon, Szegeden. Nem is egy embertől, hanem a fél várostól. Én csak hallgattam, hallgattam, közben pedig ugy kiderült, a szivem, hogy örömkönnyek peregtek végig az arcomon. A milyen fájdalmas másnak a halálhírét hallani, olyan kimondhatatlan nagy öröm, ha laz ember a saját halálhírét — hallja a harctéren. -gl ROMÁNIA MAGATARTÁSA — FRANCIA MEGVILÁGÍTÁSBAN. Genf, augusztus 5. Frainci:s Carmen, ismert francia publicista a R evue des deux Mon-des-ben ,az általános háborús helyzettel foglalkozva, igen érdekes leleplezéseiket közöli Románia és az enfente diplomáciája között lefolyt diplomáciai tárgyalások kulissza titkairól. Charmes .szerint Oroszország Románia összes (követeléseihez hozzájárult, de ezekhez a meglehetősen magasan szabott kívánságokhoz cisaik Oroszország adta hozzájárulását. Anglia és Franciaország viszont nem és igy ez ezekre nem is kötelező. Franciaország és Angia meg akarja őrizni szabad kezét egy esetleges európai kongreszszusra s igy az orosz Ígérteikhez nem járul hozzá. Románia oíly magasra szabja követeléseit, mintha, Európa sorsát tartaná kezében, ^pedig neim igy áll a dolog. ANGOL HADIHAJÓK EGYMÁS ELLEN. Berlin, augusztus 5. A Berliner Loikálanzeigernek táviratozzák Athéniből: Tihazos szigeténél egy angol! torpedóníaiszád elrejtőzve leselkedett egy közelben- cirkáló német búvárba,jóra. Éjjel egy másiik angol torpedónaszád közeledett az elrejtőzött niaiszád búvóhelyéhez, miire az első nem ismervén fel a másodiiikat, teffljes gőzzel nekifutott. A naszád előrésze szétzúzódott. A súlyosan sérült angol naszádot M-udroszba vontatták. A harctéri helyzet kulcsa. A gráei Tagespost irja ezt a cikket még Varsó eleste előtt: — Mind szűkebbre szorulnak Össze annak a hálónak a szálai, amelyet egy zseniálisan kifőzött terv vont Lengyelország várai és az azok védelme alatt működő orosz hadisereg körül. MaTganiak a négyesszövetségnek lapjai is kénytelenek, — habár szépítve és minden lelhető mentséggel, — elismerni, bogy az orosz hadvezetőség csak két dolog közt választhat: vagy kiüríti Varsót és a többi várakat, vagy pedig kockára teszi az egész hadsereget. Az orosz hadvezetőség elhatározása még nem ismeretes, de minden valószinüség szerint a kisebbik baj: a várak kiürítése mellett fog dönteni. Hy irányban tevékenykednek a párisi és londoni lapok is, egynészt, bogy orosz szövetségesüknek megcukrozzák a keserű piruláit és bogy saját országaikban az izgatott hangulatot lecsillapítsák, másrészt bogy elhárítsák saját tűzhelyük veszedelmét. Egészen helyesen fölismerték, hogy Varsó sorsa és az érte folyó harcok kimenetele: a többi, főkép pedig a nyugati front kulcsát, képezi. Ha Varsó elesik, akkor a középponti hatalmak és Törökország szempontjából a háború egyik fontos fejezete nyert befejezést, A négyesszövetség sajtójának az aggályoskodo hangjából nyilvánvalóan kitetszik, hogy London és Pária nem Oroszországot, 'hanem a -saját bőrüket féltik Varsó miatt. Ebből aztán kiolvasható az is, mennyire értékelhetők az t> vigasztaló .kísérleteik, amelyek az orosz csapatok megtöretlen támadó szelleméről és a teriiletvesztesiég értéktelenségéről beszélnek. — A világháború sorsának jókora része valóban Varsónál döl el. San Giuliano, a volt ol-asz külügyminiszter nem hiába figyelmeztette halálos ágyán Olaszország államférffiait, hogy addig ne erőszakolják Olaszország döntését, mig Oroszország sorsa el nem dőlt. A ravasz siciliaii utódai nem értették meg tanítómesterüket, hanem Anglia csillogó aranyaitól el- vagy megvakítva országukat és népüket ép abban a pillanatban hajtották a frontra, mikor ugyancsak tanácsos lett volna a kivárás. Így aztán az olaszokra is súlyos rész esik szövetségesük sorsából, mert ugyancsak sovány vigasz: a szövetségesnek" a szerencsétlenségéből a saját sikertelenségei ellensúlyozására bátorságot meríteni. Súlyossá válik a helyzetük, mert a franciákhoz és angolokihoz hasonlóan attól félnek, hog yaz oroszok gyöngesége érezhetővé válik a saját frontjukon, először -a saját csapataik elbátortalanodása, másrészt az ellenség frontjának erkölcsi és -számbeli meg-eróso-