Délmagyarország, 1915. augusztus (4. évfolyam, 183-211. szám)

1915-08-05 / 186. szám

4 DÉLMA GY A R ORSZÁG. Szeged, 1915. augusztus 5. Szegedied az olasz ijatáron% — €pizód a doberdói hatalmas harcokból. — (Saját tudósítónktól.) Az olasz halárról jöri a vonat. Zug', zug, zakatolnak a kerekek és tom­pán dübörög a föld az ércóriás súlyos léptei alatt; olyan szédilő, olyan különös érzés kir.oz 'bennünket, amíg zuhanva vágódunk bele vona­tunkkal a fekete, esős éjszakába. Szürke, pisz­kos esőcseppek monoton egyhangúsággal verik a kupé félig leeresztett, füstös ablakát, amely­nek homályos tükrében tétován imbolyog, tán­col az olajlámpa .sáppadt, halovány reszkető világa s kavargó hideg szél vágja 'be az ablakon az ázott földek szagával telitett, párásán nyir­kos levegőt. Távoli falvak tüzeinek csillanásá­ban az\élet szava, szól hangtalan beszéddel és táncoló tiizszikrálf sírnak az irdatlan éjszaká­ba zuhanó vonat után, mig rájuk nem nyomják halotti csókjaikat a lehulló esőcsöppek. Benn a kupéban kemény viharokhoz szokott, komoly férfiak ülnek; ezek megtértek már a végtelen útról, hol ezerszer látták a Halál vad, erősza­kos, elsáppadó csókját közelükben elcsattanni. Magukiba süppedten hallgatnak a megpróbált szivii emberek; néha felriadnak egy-egy erő sebb zökkenésre és lassan, nehezen eszmélve néznek szét a füstös homályban; talán újra közelükben dörögnek az ágyuk és attól rengett meg lábuk alatt a föld? És a vonat csak zuhan előre: minden pillanat közelebb lioz bennünket Szegedhez, ahová négyen is igyekszünk. Egy ncgyvenhatos főhadnagy; három érem dis'ziti a mellét és egyik legkiválóbb hőse a jóhirü szegedi ezrednek, rágyújt kialudt szivar­jára és csendesen beszélni kezd, kinyilő, őszinte szivvel, az emberekről, a hősökről és arról az ismeretlen helyről, ahova csak álmaink száll­nak el néha. Amikor észreveszi, hogy jegyzem, amit mond, megkér udvariasan, ne irjam ki a nevét, úgysem az itt a fontos, hanem a kadét éj Tormianó Giaconda, Ének az esős éjszakában, — Hofbauer Pál a kadét neve és igen so­kan ismerik Szegeden, ahol két év előtt egyik legkedveltebb tagja volt az aranyifjuságnak ­beszélte el a főhadnagy. Julius 20-án megbízást kapott a parauc-.snoktói, hogy kémlelje ki csa­patával a mi állásainktól oldalt elterülő erdő­séget, nem fészkelték-e be magukat az olaszok s nem várhatunk-e onnan másnapra oldaltáma­dást? Ezen a napon ugyanis rendkívül heves harcok után sikerűit a doberdói fensiktól nyu­gatra elterülő magaslatról elűzni az ellenséget és megszállni .a magaslat egész keleti oldalát, az erdőségig. Arra azonban, hogy bizonyosai-, megállapítsuk, miszerint az erdőségből is visz­szavomvlfak-e az olaszok, heves támadásunk következtében, vagy pedig ott meghuzódtaik-e, nem volt már időnk. Ez a feladat igy egyike volt a legveszedelmesebbeknek, mert hiszen a kis csapat nem tudta, melyik pillanatban akad ellenségre a nagyobb kiterjedésű erdőségben. Esti tiz órakor indult el veszedelmes útjára a kis csapat Palika (igy hivta az ezredben a pucertől kezdve mindenki) vezetése mellett. Az égen setét felhők úsztak; ez volt az egyetlen, ami hasznára volt r állalkozásában a csapatnak. Az untalan, ötpercenkint megeredő esőt — azt hiszem — szívesen elengedte volna valamennyi. Hasukon csúszva, nesztelenül közeledtek a vak­merő emberek az erdőséghez, amelyben az olasz csapatokat gyanilották. A kezek kissé remegve, de mégis erősen szorították a fegyvert és sas­szemekkel néztek előre a sűrű setétségbe. Végre beértek az erdőbe. Riasztó, sziveket megremeg tető halotti csend fogadta a próbált szivii, erős férfiakat. Falevél sem mozdult <a halálos csen­dességben. Igy értek el körülbelül az erdő kö­zepéig, mikor a közeli tisztásról halvány fény­sugarat pillantott meg Palika, a kadét. Tnteft csapatának s dobogó szivvel kúszott előre né­hány lépést. Kis erdei kápolna ablakába állí­tott gyertya fénye mellett sötét tömeg előtt tér­deplő fiatal nőt pillantott meg. Éppen közelebb akart kúszni, hogy megláthasson -mindent, mi­kor nagyon finom, halk, szinte síró hangon .halotti éneket kezdett a görnyedten térdeplő nő­alak. Bus, zokogó melódiák szálltak szivetíépö fájdalommal ajakáról, hogy Pali kadét szinte elfeledte küldetése célját, fontosságát. Felug­rott rejtekéből; odasietett az éneklő leányhoz és megszólítótta: — Ki vagy? Mit keresel itt? Riadtan nézett fel a lány, aztán felszökött térdeplő helyzetéből. — Tormiáno Giaconda vagyok s ez... itt... az apám. Megölték .azok... odaát! — Miért? — A ti kémetek volt. Most itt van. Oda akasztották fel... arra az ágra!... Jaj, nektek odaát! Setélen csillantak meg a szép fiatal lány­szemei és a finom, erős kis kezek ökölbe szo­rultak: — Akarsz bosszút állni az apámért? — Én katona vagyok. Csak parancsra cse lekedhetem. — De én mindent tudok róluk. Tudom, ho! állanak, mennyien vannak, mit akarnak. Min­dent tudok. Pali kadét gondolkozott és megadta a jelt csapatának. Pár perc múlva ott álltak az em­berei, mind. Tizenöt ember egy század, olasz ellen. A lány csillogó szemekkel nézett szét a csapat láttára, aztán Pali kadét felszólítására beszélni kezdett: — Ezer lépésnyire innen állnak az olaszok. Közvetlenül a szélén az erdőnek. Egy század van fenn a magaslaton. A többi már elvonult és ezek hajnalban ellenetek indulnak, hátulról. Meg akarnak kerülni benneteket. Egy másik rész szemben fog támadni. — Honnan tudod? — Hallottam, amikor megbeszélték. Itt benn voltak a kápolnában és én itt sírtam kinn, az apám holttestén. Ök nem láttak engem, mert, amikor kijöttek, befutottam az erdőbe. De hal­lottam mindent. Utánuk menteni és láttam, hol álltak meg. Ha akarjátok, elvezetlek benneteket. Pa.li kadét gondolkozott egy pillanatig, az­tán kiadta a parancsot: — Három ember futólépésben visszamegy a csapatunkhoz, segítséget kér s mi addig kö­zelébe kuszunk az olaszoknak ós visszatérve ide megvárjuk csapatainkat, hogy megtámadhas­suk őket. A három ember futólépésben indult vissza s a tizenöt ember óvatosan ment előre. Elől mindenütt a. lány. Egy negyedóra telhetett el, mikor ritkult az erdő s a kis csapat saját sze­meivel győződhetett meg róla, hogy igazat mon­dott a lány. Az erdő első fáinál puskájára tá­maszkodva kémlelt előre a kiállított olasz őr. Pali kadét éppen kiadta a parancsot, liogy mehetnek vissza, amikor az egyik ember meg­botlott egy kiálló tuskóban s hosszában végig esett az ázott haraszton. Esés közben ujjai meg­nyomták a mannlicher felhúzott ravaszát és nyomán dördülés remegtette meg a levegőt. A következő pillanatban megingott az olasz őr és hangtalanul végig esett a földon. Idegizgató pillanatok következtek/ Pali ka­dét anegdermedten bámult egy pillanatig előre, aztán kiadta a parancsot: — Fel a fákra, aztán gyorstűz! Mire a megriadt olaszok felugráltak, ka­tonáink már a fák tetejéről ontották rájuk a gyilkos tüzet. Az olaszok nem tudtak hirtelen fedezéket találni, a lövések irányával sem vol­tak teljesen tisztában, a gyors puskatüz pedig teljesen megtévesztette őket. Pár percig vak­tában belelövöldöztek az üres levegőibe és az erdőbe, aztán, hogy a tűz nem szűnt, sőt erő­södött, eszük nélkül ugráltak fel állásaikból. Hiába hangzott a tisztek parancsszava, a ka­tonák az alig derengő világosságban mindenü­ket eldobálva menekültek a gyilkos tüz elől. Mire a csapataink megérkeztek, az olaszok már elhagyták a hegytetőt. Amint hajnalodott, összeszámláltuk az olasz sebesülteket és halottakat, akiket szintén hátra­hagytak a menekülők. Huszoiieggyen voltak összesen, a mi részünkről senki serii sebesült meg. Csak az volt feltűnő, hogy Giaeondát meni találták sehol. Eltűnt. Peggel 8 órakor aztán jött az egyik katona jelenteni: a lány, akinek győzelmünket köszönhettük, holtan fekszik az erdőben. Négy golyó érte; a setétben könnyű volt meglátni az olaszoknak a fehérruhás, moz­gó nőalakot. Az apjával együtt temették el, katonai pom­pával s Pali kadétnak egy hét múlva megjött a kitüntetése: nagy ezüst vitézségi érem. Ezt a történetet egy héttel ezelőtt mondta el a főhadnagy, a vasúti kocsibán, mikor Szegedre utaztam. Kedden, hogy meglátogattam ,a sze­gedi tisztikórlizat, újra elmondták ezt a. meg­ható, kedves epizódját a nagy bábomnak. Ta­lán nem rójják fel bűnömül, .amiért megírtam, ugy, ahogy két hős szájából magam hallottam? Sipos János. Oroszország nem köt békét. — A duma határozata. — Pétervár, augusztus 4. A duma az ok­tóbrista és nacionalista pártok központi bi­zottsága nevében gróf Bobrinszki által be­nyújtott következő napirendet fogadta el: A birodalmi dumla meghajlik vitéz had­seregünk és flottánk dicsőséges és példátlan teljesítményei előtt. Megerősíti, bogy a had­sereg minden katonai balszerencse ellenére a birodalom egész lakosságában megszilár­dította azt a rendithetetlen és egyhangú el­határozást, hogy a hü szövetségesekkel to­vább folytatja a harcot a végeredményig és nem iköt békét a teljes győzelem előtt. Kije­lenti, hogy gyorsítani kell a győzelmet az­zal, hogy a lakosság egyértelműen tárno-. gatni fogja az uj harci szerek megteremté­sére vonatkozó akciót. Kívánja a belső béke megszilárdítását, az egyoldalú politikai küz­delmek megszüntetését és hatóságok jóaka­ratú minden lojális orosz alattvaló érdekei­vel szemben fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül. Azt tartja, hogy csak belső egységesség az egész ország és egy teljes bizalmat élvező kormány között vezethet gyors győzelemre s miközben azt a tántorít­hatatlan reménységét fejezi ki, hogy a had­sercgszállitásoknál mutatkozó hiányokat azonnal a törvényhozás és a közhatalom segítségével megszüntetik és a visszaélések elkövetőit törvényszerű szigorú büntetéssel sújtják, bármily hivatali állást töltsenek is be — áttér a napirendre. Rodzianko, akit 296 szóval 24 ellenében elnökül választottak, beszédet mondott, a melyben kijelenti, hogy a háború Oroszor­szág minden elemét egyesítette egy cél: a győzelem érdekében. Reméli, hogy a pártok között való barátságos viszony a háború után is megmarad.

Next

/
Thumbnails
Contents