Délmagyarország, 1915. augusztus (4. évfolyam, 183-211. szám)

1915-08-17 / 197. szám

4 DÉLMAGYARORSZÁG. Szeged, 1915. augusztus 22. tiv Politique .minden nap leplezetlen vádakkal támadja meg Costinescu pénzügyminisztert & követeli, hogy mint idegen test lépjen ikii ,a kabinetből. Az ellenpárt ezzel szemben .azt kiáltja, bogy Marghilomant is megvásárolták a „bockes"-ok. .Ennél a külső tumultusnál fontosa,bb azonban az elhárithatatlaniul Közeledő gazdasági ikrizis. A kormány lapjai csitító kísérleteinek a kis- és nagybirtokosok jogos felháborodásával szemben sennui hatásuk. Nemi lehet eltagadni, bogy a mi'.it évi és idiei termésből 600.000 vaggon, másfél milliárdnál nagyobb érték vár kbitrlre. iMég a vasutasok optimista számításai szerint is ennek .a, ma&smna ü *i kevés határállomáson át való kivitele négy évnél tovább tartana. A kormány megigéríe, bogy tábori vasutat épit minden <>rnmguton és sürgősen teilierautamoibilokat-w.-i z l a. De mindenki tudja, liogy soha som lesz képes az ehhez szükséges anyagokat be.»/< • rezui. A Cnstiiiescu-féle politika egyedüli tHQ-liíClÓiivG a Dardanellák eleste lenne s egy,s nyilatkozatokból következtetve ugy látszik, liogy még Bratianu is hisz egy kevéssé ebben a csodában. Az érdekelt gazdakörök türelme azonban már elfogyott. A jelek arra mutatnak hogy Románia nagy megrázkódtatás előtt áll, a mellyel szemben az 130? évi pa ra^zf lázadás gyermekjáték volt, '<a nem sikeréi a kivitel kérdéséi megoldani. Mindamellett senki sem meri még kimondani ,az egyedüli radikális megoldás módját: hogy Szerbia jogtalanul zárta le a Dunát. Nagyon latba esnek itt ez utolsó szófiai jelentéseik, amelyek a bulgár nép szilárd szándékát tüntetik fel, amely nem akarja megengedni, hogy Szerbia elzárja a Középeurópába vezető egyetlen exportutat. Ha a dardanellai csoda rövidesen nem következik be. akkor a román kormány számára nem marad, más hátra, mint a legutolsó pillanatban a Duna-utra gondolni. rányfelbőket látni, az meg éppen olyan. Csupa bárányfelhő úszik az égem, mikor pukkannak a srapnelek. — Sohasem kívánkoztál liaza az édesanyádhoz, meg a testvéreidhez! (Mellesleg jegyzem meg: kilenc élő testvére van.) — Nem én, — jelentette ki nagy határozottsággal. — Nem azért mentem. Egyáltalán olyan, határozottság és elszántság .csendült kii minden egyes válaszából, bogy .annál jobban izgult bennem a pedagógus, aki mindenáron) szerette volna kipiszkálni ebből a gyerekomberből a gyereket. És folytattam: — Csak kíváncsiságból mentél a háborúba? Mit ért volna, ba megtudod, milyen a háború, de aztán ott maradsz? S a kápláiri uniformisból egyszerre csak kibujt a gyerek, az igazi, naiv gyerek: — Akkor kitették volna az újságba, hogy hősi halált haltam. Kíváncsi voltaim még arra, hogyan bántak vele a katonák, a nagy katonák. — Nagyon jól, — mondotta, - nagyon szerettek, de legjobban szeretett a százados ur. A katonák mindig azz;al vicceltek, bogy nekem azlért nem esik bajom, miért, kiesi vagyok és a golyó a feijeui fölött röpül el. Az igaz, hogy nem is történt bajom, pedig nem kerültem a tüzet. Elmondta még, bogy a harctérről most azért jött vissza, mert a százados ur ugy kívánta, bogy vele jöjjön és mindig mellette legyen. Mikor .megnémult a százados, felirta egy papírra., bogy a kis bon védet vele küldjék. Jászberénybe menteik s ott káplár lett, mert a barctére:n nem volt csillag. Mindezt pedig, .amit ia kis vitéz elmondott nekem, szórói-szóra megerősítette F. E. százados, aki azt irta fel egy papírlapra, bogy Kiss káplár kifogástalan katona volt. Annyira, bogy egy katonai reálba akarja adni, ahol kiképezzék tisztnek. Felhasználtam egyúttal az alkalmat, bogy a századostól megrém.uláeia körülményei iránt érdeklődjem. A felelet Írásban igy hangzott: — Wola. Tarnovkánál, Cholintól északnyugatra, nagyon nehéz nap volt augusztus 5-ike. 'Egy néhány lépésnyire tőlem belecsapott egy gránát a fedezékembe, majd egy második, mire teljesen elborított a feltúrt föld. Ájultan búztak ki a. telefonistáim a föld alul és fellocsoltaik. Miközben hátrafelé vittek a eegélyállomásra, lecsapott egy harmadik gránát is mellettünk sí akikor elállt a szavam. Jani pedig, a kis káplár, c-ak azt várja, liogy a százados felgyógyuljon és ismét viszszamehessenek együtt a harctérre. Ö csak oda vágyik. Természetes, bogy a kis káplár a kórház kedvence. De azért mégis vau panasza: a betegápoló kö,katonák nem akarnak neki tisztelegni. — Azt hiszik talán, -- méltatlankodott a. kis vitéz, — bogy én csak olyan játékkatona vagyok. Pedig én ott voltam a tűzben és őik nem és végtére fc engem a fölehbvalóim nevezték ki káplárnak! A százados, aki ezt a panaszt végighallgatta, azt irta fél erre egy papírdarabra: — Jobban megérdemli ez a gyerek a tisztelgést, .mint sok felnőtt. lEgybem pedig biztosította kis kedvencét, bogy lesz gondja rá, liogy az őt megillető tisztelgés mindenek részéről megadassák neki. .Amikor végül eltávoztam a kórteremből, a. kis káplár odaugrott az ajtóhoz és udvariasan kitárta előttem az ajtót. Azzal a kifogástalan előzékenységgel és ügyességgel, ahogy a jászberényi Pannóniában a. vendégek előtt. Abban a pillanatban megint a kis pikkoló-íiiu volt és talán el is felejtette, bogy ő Kise János, a 11. számu magyar királyi honvédezred tizedese, akinek ezentúl már altiszti zsold dukál a katonai kincstártól. Striegl F. József. J(fs káplár: J(iss. — tizennégy éves káplár a szegedi Vöröskereszt kórházban. (Saját tudósítónktól.) A Nónay Dezsőné vezetése alatt álló újszege di Vörós-Krrcsztkórbázba szombaton a harctéren .megnémult bonvédsizázadotst bóztak. Ez a. százados F. E„ egy tizennégy esztendős, szabályszerűen egyenruhás kis honvédet hozott magasai a harctérről. Ezt a gyermekkatonát a százados előterjesztésére a IL honvád gyalogezred parancsnoka a harctéren tanúsított derék és bátor viselkedéséért kinevezte tizedesnek. Neve: Kiss János, egy jászberényi lakatosnak a fia, aki az ottani Pannonla-szállodában mint pikkoló, vagy ahogy ő maga mondja, mint „pincér-tanonc" működött. Miután pedig a lapokban többször olvasott róla, liogy a harctéren több ilyen gyermekember szolgálja hazáját, egyszer csak jelent Fűzett F. E. századosnál, a Paaioma törzsvendégénél, bogy vigye el őt is magá m! a hare -'rn » begy mindjárt nagyobb nyomatékot adjon a kérésének, átadta a századosnak a következő ir.ást: iSzülői beleegyezés. Beleegyezem abba, liogy kiskorú fiam-. Kiss János a hadrakélt sereggel a harctérre mehessen és ott bárminemű szolgálatot tehessen. Jászberény, 1915. május 25. Előttünk: Kiss József Két tanu. szülő, Igy aztán Jani május 28-átn a századossal a harctérre indült. A híres 39. hadosztály kötelékébe került. Abba a hadosztályba, •melynek minden egyes katonája és tisztje vaagyürüt hord, a következő bevéséssel: 39. Hadosztály — „Előre!" F. E. százados az elragadtatás hangján beszél, jobban mondva ir, — mert beszélni nem tud — az apró vitézről. Kezdetben a tréinbez volt beosztva, de itt sehiogysem tetszett neki ,a katonáskodás. Harcolni akart, az- ellenséggel szembenézni, azért kivánko zott a harctérre. Kalukovnál aztán erővel jött be a rajvonalba és attól fogva a legnagyobb hidegvérrel és bátorsággal vett részt a. harcokban és vlégjg csinált bárom véres rohamot. 'A csinos kis katona, arra a kérdésemre, liogy mi vitte őt a harctérre, azt felelte: — Kiváncsi voltam, milyen a háború. — És nem féltél? — Mitől?! — volt a rövid válasz, miközben csodálkozva függesztette rám tiszta nézésű, meleg, barna szemét. — Tudtam, Ihogy az komoly dolog és mindenre el voltam szánva. Ha eltalálnak, gondoltom, hát meghalok, azért mentem. — Nem fáradtál el a menetelések alkalmával? — tudakoltam tovább. — Nem én, — felelte bátran a kis katona. — Nem fáradtam cl, pedig mentünk naponta 20—35 kilométert éis mindig én voltam legelői. És .mindig danoltunk, Akkor is, miikor rohamoztunk. Nótázva csináltuk « rohamot. — Aztán milyen az a roham? — Az a legborzalmasabb. Alihoz ember kell, a többi az semmi. Ütöttünk, vágtunk, hasítottunk. Ilyenkor, amikor az ember olyan közel van az ellenséghez, megsajnálja. — S igazán nem ijedtél meg sohasem harc közben? — Nem én. De mivel ebből a feleletből ,a bizonytalanság halvány színezését véltem kiérezni, nem nyugodtam bele olyan egyszerűen a dologba iés tovább vallattam: — De nézd csak kis fiam, az nem szégyen, ha az ember a háborúban egyszermáskor megijed egy kicsit. A nagy bajtársaidtól is hallottam, hogy olykor-olykor bizony ők is megszeppenteik. Tudom bizonyosan, hogy legalább egyetlenegyszer megijedtél te is. A kis káplár erre lesütötte a szemét és az egész arckifejczésén meglátszott a belső küzködés, mig kibökte: — Egyszer meg. Ugy volt, hogy táboroztunk ós sátor alatt háltunk. Reggel három órakor irtózatos dórgésre ébio-itü.jk fel és egyezer csaik lecsíp a sátorom elolt, egy muszka gránát, Az borzasztó voil. Azt hittem, bogy m-íglohm lu1 >k és a legelső fa mögé futottam. — Csakhogy a fa nem nyújt védelmet a gránát ellen, •— moiiihu.m, — mert az szétmorzsolja a fát is. — Tudom én azn. csakhogy ugy éreztem. — mondotta, -- hogy muszáj valahova elbújnom. — Na és azhía mi történt volna, ba oda is becsapott voln i a gránát,? — Hát akkor meghaltam volna. S ezt káplár ur Kiss igazi szokráteszi hidegvérrel jelentette ki. — Fgy.-zer vsak meg kell halni! — folytatta némi gondolkodás után. — De nem mühbgy ám tizennégy-vagy nyolcvanéves' korábxn hal meg az ember. véltem én. — Mindegy az, — szólt a kis bölcs, — mert ha már meghalt az ember, úgysem tud róla. iS ebben neki igazat adtaim', aminthogy igaza is van. Arra a kérdésemre, bogy mi volt a legszebb a háborúban, azt felelte: — Mikor a srapnel pukkant szét a fejünk fölött. ,Nagyon szeretem az égen a bá-