Délmagyarország, 1915. január (4. évfolyam, 1-28. szám)

1915-01-10 / 10. szám

Szeged, 1915. január 10. DÉLMAG Y ARORSSZÁiG 5 Apró dolgok a kárpáti nagy eseményekből, A Délmagyarország kiküldött munkatársától. — Sátoraljaújhely, január 7. (Nem magán a harctéren vagyok, de olyan 'helyen, ahová az ágyúdörej elhaló, tompa moraja elhallatszik. Zemplén megyében. A városban, ahol vagyok, semmiféle különös izgalom. A legnagyobb rend és nyugalom, mindenki végzi a dolgát, a kórházakban ápolják és gyógyítják a betegéket és sebesülteket és senkinek eszeágába se jut, hogy elmozduljon a helyéről. Azt mondják, megszokja az ember azt is, ihogy ágyuszó mellett végezze mindennapi dolgát. Sőt ugyanilyen nyugalom uralkodik a határhoz és az operációs területhez még jóval közelebb fekvő Ungvárolt is, amint azt egy onnan üzleti ügyben, még őszintébben: pörös ügyben Sátoraljaújhelyre jött kereskedő beszélte. Nem pusztán a megszokás eredménye ez azonban, hanem folyománya annak a nagy és (föltétlen bizalomnak is, mellyel a Felvidék lakossága a mi honvédeink és csendőreink 'Iránt viseltetik. Kimondottan ő irántuk, bár más csapatot is vannak odafönt. Miután magán a harctéren sajna nem járhatok és csak a pereméjét látom azoknak a hegyeknek, amelyeknek a tetején, a lejtőin és völgyein folyik a véres küzdelem, nem szolgálhatok harctéri tudósítással, bár sok olyan dolgot hallottam, még pedig megbízható (forrásból, amelyből egy ilyen, tudósítás kitelnék. Ahelyett küldök néhány jellemző apróságot, melyet itt az olvasóközönség számára megrögzítek. Olyanoktól hallottam ezeket, akik vagy rriagu'k élték át ezeket a dolgokat, vagy legalább szem- lés fültanúi voltak azoknak az eseményeknek, amelyeket nekem elbeszéltek. Az oroszok kárpáti inváziójának sok kára mellett egyik megbecsülhetetlen haszna, hogy russzofil ruténjeink russzofilizimusukbó'] máris és talán örökre és teljesen kiábrándultak. Az oroszok .hadviselési módjáról, a polgári lakossággal való bánásmódjáról, a tulajdonjog tiszteletbentartásáról annyi szépet és jót hallottunk a háború kezdetén, hogy szinte önkéntelenül is bizonyos rokonszenv fejlődött ki nálunk az oroszok iránt. De ugylátszik az oroszok nem sokáig érezték jól magukat a kultúrember maszkjában, levetették azt és mihamar egész barbár mivoltukban mutatkoztak be. Most már Felső-Magyarországon is rabolnak, gyu.itoga.tnak, erőszakoskodnak, fajtalankodnak és semmiféle kíméletet neim ismernek senkivel szemben. A 8—10 éves kis ártatlanságok ép ugy ki vannak téve az ő bestia! itásüknak, mint 60—70 éves vén aszszonyok. Megható és hátborzongató családi tragédiák játszódtak le a Felvidéken. Egyikmásik rutén paraszt családi becsületének a védelmében fejszét ragadott. Az ilyenekkel azután mint lázadókkal bánnak el az oroszok. A lakosságtól elszednék minden ennivalót, a fizetség: ütleg es rúgás. A bútorokat összetörik és feltüzelik, jóllehet az erdőségekn á n ak' tüze tó fát| FfiSS S1P ll 3 n 10 K. Beszélték, hogy az oroszok közeledtének a hírére Cirókaófalu lakosai meg akarták menteni az orosz sáskák elől egyetlen táplálékukat: kru'mpli.iiukaf. 'Ezért a temetőben sir-gödröket ástak, azokba rejtették el a krumplit s aztán szépen fölhantolták a sírokat. 'Mikor az oroszok bejöttek a faluba, feltűnt nekik a temetőben a sók frissen hantolt sir. Kíváncsiak voltak, oroszok vannak-e ott eltemetve, vagy osztrák-magyar csapatbeliek ÍS azért felbontották a sírokat. Nagy volt az ámulatuk és az örömük, amikor a sírókban krumplit találtak. A krumplit persze elszedték, a cirókaófalusia- jVh n B ünnőünii kat pedig jól elverték. I BHBS nüauHDn. A rutének testvéri érzéseinek a megcsappanását nagyban előmozdítja a gyermekek, testvérek, feleségek és anyák meggyalázásán kívül az a kegyetlenség, amellyel az utolsó falatot is kiszedik a kozákok a rutén lakosság szájából. Az egyik ide menekült regálebérlőnek panaszkodott egy sok gyerekes rutén paraszt: — Képzelje uram, ép akkor toppant be hozzánk egy gaz kozák, amikor készen volt a vacsoránk. Tudja, hogy tiz gyerekem van, hát tizenkettőnk számára készült a vacsora és az a betyár kozák egymaga falta fel az egészet. Csak beszéljen nekem még valaki arról, hogy az oroszok nekünk testvéreink, akik fel akarnak bennünket szabadítani. Én abból a testvériségből és fölszabadításból ugyan nem kérek. És egy paraszt sem az egész faluból! IÜ2 uduaulas plébános, Az egyik község rutén papja a bevonuló oroszok parancsnokánál jelentkezett. Oroszul üdvözölte, majd ajánlkozott, 'hogy a falu határában elesetteket, az oroszokat és magyarokat egyaránt egyházilag eltemeti. — Mi közöd hozzá, te borotvált képű?! förmedt rá az orosz tiszt, 'miközben, kivette a lábált a kengyelvasból és akkorát rúgott a papon, hogy szegény rögtön fölfordult. Azelőtt és eddig ez a pap meggyőződéses ruszszofil volt. Fel kell még.említenem azt is, hogy ugyanez a pap még a hadjárat kezdetén, minden eshetőségre 'elkészülve értékesebb holmijait és drága borait a pincében elfalazta, nehogy — a mi katonáink kezére jussanak. Sok-sok ezer katonánk vonult keresztül a falun és még egy szalmaszála sem veszett el a plébánosnak. Most azonban az oroszok dinamittal robbantották föl a .pincéjét és ami !T iiiihh in Az ellenség elől menekülni, nem 'mindenkinek áll módjában. Ezek közé tartozott a zellöi korcsmáros is. Szívbajos volt a felesége, akinek az elszállítása, pláne olyan alkalmatosságokon, aminők a menekülők számára kínálkoznak, egyenlő jelentőségű lett volna a halállal. Volt egy 18 éves fia és egy gyönyörű 17 éves leánya is. A gyerekek .kijelentették, hogy apjuk-anyjuk nélkül ők sem menekülnek, jöjjön, aminek jönnie kell. Miután azonban az oroszokat megelőzte a rossz hírük és a zellöi korcsmárosék is ímegitudták, hogy a nőkkel szemben minős irgalom, a szépséges Szálit elbujtatták a padláson, ahová éjjel és titkon Kóbi, a bátyja, vitt neki egyegy napra való élelmet. Kínosan teltek az invázió napjai. Az oroszok már fölfaltak mTr den ehetőt és nem ehetőt. Néhány kozáknak tudomására jutott, hogy a korcsmáros három tehenet rejteget az istállójában. Már előre örültek a nagyszerű zsákmánynak. Amint aztán hatan beállítottak a korcsmároshoz a teheneket követelve, Kóbi kirohant az istálló elé, nekivetette a 'hátát az ajtónak, felhúzta a revolvere ravaszát és igy várta a. kozáko kat. Nem a teheneket féltette, ha neim. attól tartott, ihogy az 'istállóból majd valamelyik orosz 'kíváncsiságból fölmászik a padlásra és fölfedezi Szálit. Elhatározta tehát, hogy csak a testén keresztül mehetnek az oroszok az istállóba. — Akinek kedves az élete — igy kiáltott — az ne közelítsen. Megölhettek, mert többen vagytok, de előbb kettőt-hármat én is átküldők a másvilágra. Az, oroszoknál azonban nem volt fegyver. Ők biztosra jöttek és nem számították ellenállásra. Fenyegetőzve elhúzódtak az istálló elől, ki az udvarból, az utcáról pedig visszakiáltottak: — Majd mind járt jövünk fegyverrel! És tényleg, alig telt bele néhány perc és jöttek fegyverrel — a mi huszárjaink, a vörös ördögök. Egy jószivü ezredorvos'unk azután fölrakatta a zellöi korcsmárosnét' egy betegszállításra 'berendezett autóba, melléje ültette az urát, a Szálit és a Kóbit és elvitette Még bbu huszárról. őket Nagymihályba. Kóbi, a pájeszos, pedig még most is büszke arra, hogy milyen (hősül viselkedett IB széhelii huszár. Azok között a huszárok között, akik a kozákokat megugrasztották Zellőből, volt egy marosvásárhelyi székely tiu is, akinek a mellét az arany vitézségi érem diszitette. Csak hosszas faggatásra mesélte el hőstettét, a miért ezt az érmet kapta. — Ugy volt, — kezdte a huszár — hogy elküldtek putridba négy huszárral. Útközben találkozom egy barminctagu bakacsap a tital, amelyet egy zászlós vezetett. Egy falu irányából jöttek és figyelmeztetitek, hogy ne menjünk tovább, mert a faluban vagy két század orosz van. Mondom erre: — Zászlós ur, támadjuk meg őket! — Tán elment az eszed, — a zászlós. — Hát ha a zászlós ur mem akarja, elmehet, de ezek a fiuk jönnek. Gyütitök-e fiuk? kérdem. — Hogyne mennénk. Érre a zászlós ur is megemberelte magát s mikor besötétedett, harmincötén a falu szélén elkezdtünk lövöldözni. Ugy kitakarodtak az oroszok, mintha soha sem lettek volna ott. Én erre vágtatva a mi csapatunkhoz, amely aztán szépen elszállásolta magát a faluban. Hát ezért kaptam- ezt az aranyérmet. De már nem bánnám, akárhogy volt, akármint lesz, csak az édes anyámnak mutathatnám meg ezt az arany medálját. Weisznak hívják a takcsányi korcsmárost, aki utolsónak menekült a faluból. Szalontai tiu, talán azért olyan bátor. Ámbár mi tűrés-tagadás benne — ő maga vallotta igy — menekülő utamban, melyet gyalogszerrel kellett megtennem, egyszer mégis csak inomba szállott a bátorság. Egy erdei völgyben haladtam. Egyszerre csak hallok valami csörtetést, mely a domboldaliról mind közelebb hangzott. 'Neszeltem és kémlelődtem, de az erdő olyan sűrű volt, hogy senkit sem láttam, csak az egyre közelgő esörtetést hallottam. — Na most neked, Weisz, — gondoltam magamban, — kellett ez neked? Mit hősködtél és miért nem menekültél a többiekkel? Most itt a nyakadon a kozákok. Aggodalmam egyre növekedett, szinte elállott a szívverésem ís. Egyszerre csak magyar szó, sőt: magyar káromkodás tör ki az erdő sűrűjéből: — Az apád szentségit, de nehéz vagy! — s egy pár pillanat múlva előbukkan a bokrok közül egy huszár. Müniiciós ládát cipelt a vállán és csak ugy szakadt róla a verejték. Kikérdeztem, honnan, merre s elmondta, hogy B...be kellett volna .muníciót vinnie az ő szakaszának, de mire visszajött, már az oroszok voltak a faluban. Most meg az a szándéka. hogy elmegy Sz ... ra, bálba ott van az ő csapata. — Aztán mit cipeli agyon magát ezzel a ládával, vélekedtem én, miért nem dobja a fenébe? Azt is mondhatná, hogy megkergették az oroszok, hát eldobta. Ki az ördög tudja azt? — Hát minek néz az ur engem? — méltatlankodott a huszár, — tálán csehnek vagy minek? S a huszár vitte hűségesen tovább a nehéz ládát. Mikor aztán szembejött velünk egy menekülő szekér, melyen vagy tizen, ültek, azt mondtam a huszárnak: — 'Legalább tegye rá ezt a ládát erre a szekérre. — Csak van lelkem — válaszolt a huszár — és nem kínozom ezt a szegény párát. Elég nehéz annak azt a sok zsidó gyereket vinni! Ilyen a magyar huszár! És ilyen általában a magyar katona. A felvidéki rutének és azok között is főleg azok, akik nem voltak süketek a guruló orosz arany-rubelek csengésévei szemben, most ámulva látják, milyen nagy a külörnbség a magyar és az orosz között. A magyar tisz-