Délmagyarország, 1914. december (3. évfolyam, 309-338. szám)

1914-12-15 / 323. szám

Szeged, 1914. december 10. DÉLMAG Y ARORSZÁG 309 Hajnali kézi Susa. izgalmas epizód északon. - Az északi harcok egyik résztvevője irja czi az izgalmas epizódot: Éjszaka van, novemberi éjszaka. A keleti égbolton feltü-nő (halvány pir, amely egyre erősbödik, jelzi a szürkület közeledését. A levegő hűvös; a körülöttünk levő mocsárban ködfoszlányok szállnak lassan fölfelé. A báltérben erdő -sötétlik. Csönd. Az ezredünk két kilométer Ihosszu begygerincen helyezkedett el. Az ellenség néhány száz lépésnyire előttünk eisdncálva fekszik. Lövészárkaink kitűnőek; katonáink saját kárukon megtanulták már az elkészítésük módját és ellentétben a háború első napjaival, most már szívesen nyúlnak az ásóhoz. A lövészárkokat burgonya ültetvények takarják el az ellenség szeme elől. Az utolsó napok nehéz harcai és menetelései után tisztek és legénység mély álomba merülve alusznak; egyik részük a lövészárokban. másik részük mögöttük a gúlába állított fegyverek mellett, a puszta 'földön. Kevés szalma a vánkos fejük alatt. Mély csönd az egész vidéken. Hirtelen itt is. ott is felhangzik egy-egy lövés. Senki sem mozdul a harcvonalban. Az álom rendkivüí mély. A szántóföldön út sötét alakok közelednek a lövészárok felé. A mi figyelőőreink. Izgatottan kiáltják: — MOskatí! •E szóra mindenki fölébred; a lövészárok megeleveniil, mintha földrengés rázta volna meg . . . Egyesek hirtelen felugranak, mások csak felülnek és álmosan dörzsölik szemüket. Azután egész csoportok ugranak fel ós bevetik magukat a lövészárokba. — Alám! — hangzik végig az árkokban. — Fegyvert ragadj! A tisztek adják ki a vezényszavakat és mint egv varázsütésre, mindenki a helyén van. Azután csak a suttogó, de mégis erős hangú figyelmeztetéseket hallani: — Nem szabad lőni, amig tüzet nem vezénylek! Még rövid ideig tartó mozgolódás, az emberek igyekeznek jobban elhelyezkedni, az után csönd, halálos csönd • • • Azután közeledtek . . . láthatatlanul, csak imitt-amott tűnik föl egy alak árnya, csak néha hallatszik egy-egy félhangos vezényszó . . . Azután mind több sötét árnyszerii alak jön zárt sorban, hatalmas tömegekben . . . egyre közelebb, folyton közelebb... Még nem lehet őket tisztán látni . . . Most már jobban. Látszik az előrehajolt testük, vonakodva, reszketve, meg-megállva jönnek előre. Látszik, ihogy nincs sok.kedvük a rohamhoz. Ekkor, —: alig lelhetnek száz lépésnyire, kiáltás hangzik fel és utána néhány elnyújtott vontatottan kiejtett „hurrá". A kiáltás nem harsog, inkább fájdalmasan hangzik, mint mikor a farkas hívja a páriát. . És rohamkiáltásuk ellenére is csak lassan jönnek előre . . . Nálunk éles füttyök, azután ropogás, recsegés, süvítés . . . Fegyvereink csövének végén fölvillannak a lángok. És az oroszok árnyékai egyszerre eltűnnek. Akiket nem szedtünk le. lefeküdtek a földre és onnan tüzelnek. Piros lángcsóvák, kékes szikrák fakadnak ki fegyvereikből. Az ö golyóik is fütyülnek már. Cikk-cikk, hangzik a siivitésü'k és valamennyi a földbe fúródik. Néhány perc szünet és újra tömött sorok árnyai tűnnek fel s hatolnak előrébb, mifelénk. Hosszú szabálytalan vonalban jönnek a rohamra. Megint leszedjük őket soronkint. Meginganak... De túlsóban vannak. Egyre közelebb jönnek ... Most már jól látni őket. Nehézkesen botorkálnak előre. Görnyedt testtel. A szuronyt előre szegzik. Sápadt arcaikan a rémület és a borzadás kifejezése ül. előre meredt szemeik a semmiségbe néznek, az ismeretlenbe s kérdeni látszanak, hogy mi lesz velük a következő percben. Mintha a mi katonáink is megbénultak volna egv pillanatra. Az ellenség közelléte hipnózisszerüen hat ráiuk. És most megkezdődik a dráma, a kézi tusa. Eiől a lövészárkok 'mellvédjénél, benn, az árokban és mögöttük emberi testgomolyagok. Tizenkét-tizenöt ember összekeveredve, egymásnak fonódva birkózik, mintha valamennyi részeg volna. Ököl csap le az egyik arcba, szurony szűrődik a másik torkába, puskatus csap le a harmadik koponyájára. Most egv katona közeledik a gomolyaglhoz és vakon beléjük lő. Kettő, három, öt ember elterül a földön. A többi nem i;s törődik velük. A vonagló emberi testeken tovább küzdik a maguk harcát. Az öklelés, dulakodás, ütés és szúrás tovább folyik. Ellenséget és barátot nem lelhet már egymástól megkülönböztetni. Felhangzik egy szitok, egy artikülátlan hang, sóhajtás, 'halálhörgés. Az egyik tiszt dühösen vagdalkozik kardjával maga körül, amig a penge meg nem akad egy testben. Az egyik altiszt látcsövével védekezik, a másik göröngyöt kap fel és azt csapja ellensége szeme közé. Egyesek a lövészárkok fenekére húzódnak, onnat lőnek és szúrnak fölfelé. A tülekedés gyöngébb lesz, az emberi gomolyagok lassan széthullanak, de mások alakulnak helyette. Különösen gépfegyvereink körül folyik vml tui'i. Tiz, husz kéz kap utánuk, de egymásután verik le őket. A mi katonáink közül néhányan a nehéz védő érclapokat kapják fel és azzal ütik le az oroszokat. Mások bajonettet, pisztolyt, puskatust használnak . . . fogcsikorgatás, átkozódás, tompa zuhanás ... De mintha a főidből nőnének ki az oroszok. A túlerő igen nagy. Hirtelen harsogó „hurrá", — megérkezett a segítő csapatunk. A kézi tusába uj emberek keverednek bele. Néha-néha felhangzik egy kürtjel, gyakran csak a feléig bírja fújni a trombitás . . . Végre kezdenek szétválni a küzdők. Eleinte egyenként, azután csoportosan, csúszva, mászva és futva. Az oroszoknak hátrálniuk kell, Néhányan utánuk lőnek. KüAz áruló esillag riilbeliil öt percig tarthatott ez a pokolian borzalmas, kegyetlenül véres tusa. Az oroszok eltűntek. Az égbolt keleten biborfénybeu úszik. Ránk süt az első napsugár. Rögtön utána felhangzik innen is, túlnanról is az ágyúdörgés ... a tüzérség megkezdte reggeli munkáját. Gránátok csapnak le. de nem törődik velük senki. A győzelem érzete tölti fce valamennyiünk keblét. Magasan lobog a hegytetőn a mi zászlónk és mintha menydörgés lenne, ugy hangzik ezer torokból a mi diadalittas „hurrá"-kiáltásunk. Hadvezér, akit nem fog a golyó. Az Argormei-erdőkben küzdő németek fővezére Haeseler Gottifried gróf. aki az egész világháborúban kétségkívül a legöregebb aktív hadvezér, elmúlván nyolcvan esztendős. Az ősz hadvezér magas kora ellenére is állandóan lovon ül, néha napjában tizennégy árút és megzavarhatatlan nyugalommal irányítja csapatainak akcióit. Gyakran, került már a leghevesebb golyózáporba, de soha nem érte sem őt, sem a mellette álló tiszteket baj. Egyszer lovon követte szuronyrohamra menő katonáit, akik meghajolva igyekeztek egyik állásból a másikba jutni. Alakja magasan, élesen kiemelkedett a szürke háttérből, a franciák gépfegyverekből, puskákból dühösen tüzeltek feléje, de az ősz táborszernagy sértetlenül jutott át a golyók záporán. Néha végig lovagol a gyalogsági fedezetek mellett, amelyek mögött óvatosan bevernek a katonák, de mindig nyugodtan, lassú lépésben .haladt tovább a gölvók között. Katonái babonás meggyőződéssel hiszik, hogy őt nem fogja a golyó. Azt lehetne mondani, hogy valóságos talizmánnak tekintik öt a derék német legények, akinek jelenléte már biztosítja a sikert. A háború egyik első napján a gróf csapatai •harcban álltak a franciákkal. A harcvonal közepén egv elhagyott falu volt, attól jobbra és balra dühöngött az ütközet, a falu nem esett a tüzvonalba. Az ősz gróf a falu főterén ült egy terebélyes gesztenyefa alatt és távcsövön, figyelte a csatát. Egyszerre a levegőben zúgva jött egv gránát és lecsapott vagy kétszáz méterrel a fa mögött. A gróf meg sem mozdult. Hamarosan jött a második löveg. Ez már valamivel jobb volt, alig száz méter íneszsze csapott le. A gróf intett tisztjeinek; biztosan tévedésből lövöldöznek errefelé a francia tüzérek. De bizony nem volt tévedés; egy perc múlva lecsapott a (harmadik gránát, ötven. méternyire a fa mögött. A gróf mosolygott: — Uraim, a következő löveg alighanem a fát fogja találni! Már akkor jött a negyedik és alig néhány lépésre a fa mellett felrobbant. A gróf fejcsóválva nézte: nagyon rosszul lőnek ezek a franciák. Azután lassan elment a fa alól és lassú lépésekkel befordult a szomszéd utcába. A kövte'kező gránát már pontosan a gesztenyeíát találta. Később kiderült, hogy a postamester ott maradt a faluban és ő árulta el telefonon a franciáknak, hogy a „célébre marác'hal" ott ül a fa alatt. A halott honvéd fogja a holt oroszokat.. . Egy sebesült honvédönkéntes a homonnai harcokról írott naplójegyzeteit átadta nekem. A sebtében ceruzával irt lapokat szórói-szóra lemásoltam. íme: Nov. 25., szerda. Megérkeztünk . . . -re. Megalakul a hadosztály csupa jó erőből. Nincs ellenség, amely ezzel a hadosztállyal birna. A vonatból kiszálláskor valamennyiünket még külön is ellátnak meleg szörrnemellénnyei. Csal a lábunk ne fázna! Este tüzéreink lövik az orosz állásokat. Hallom, hogy kitűnő treffer Éjjel egy parasztházban alszom harminckettedmagammal. Nov. 26., csütörtök. Reggel négykor ébresztés. Rendezkedés. Átkelünk a Laboreon. Érős ágyúdörgést hallunk. Türelmetlenül várjak, mikor találkozunk ellenséggel. Végre! Délután három óra. Harchoz fejlődünk. Harc