Délmagyarország, 1914. szeptember (3. évfolyam, 218-247. szám)

1914-09-03 / 220. szám

Szeged. 1914. szeptember 3. DELMAG Y AROBSZ AG 3 (A Novoje Vremja és a háború. — „El Lengyelországgal". provinciák 40 millió lakossal. Veszendő orosz Lemberg, augusztus 30. Tudvalevő, hogy az osztrák-magyar— orosz háborút Oroszország már régen mérlegelte. Az orosz sajtóban állandóan formális értekezések jelentek meg, melyek a „küszöbön álló háború" eshetőségeit tárgyalták. Lengyel publicisták most emlékeztetnek a rendesen igen magas politikai körök által sugalmazott Novoje Vremja egyik cikkére, a mely egész nyíltan szinte megjósolta OroszLengyelország elvesztését. Oroszország könnyű szivvel mondhatott le Mukdenről, a Mandzsu-dinasztia bölcsőjéről, de sohasem mondhatott le Kiewről, Oroszország bölcsőjéről! — irta a legbefolyásosabb orosz publicista, Mencsikov a Novoje Vremja-ban, az a Mencsikov, aki 1909-ben nyíltan csinált propagandát annak a tervnek, hogy Orosz-Lengyelországot adják el a németeknek. Néni ez az eladás lebegett azonban a kiváló publicista szeme előtt, akit különben személy szerint is gyakran sugalmaztak igen számottevő politikai körök, hanem az a gondolat, hogy hozzászoktassák az orosz közvéleményt Orosz-Lengyelország elkövetkezhető elvesztéséhez. A gondolat, hogy a lengyel föld tövis az orosz testében, gyakran fölmerült az orosz politika számottevő tényezőiben. Már I. Miklós cár azt irta Paskievicsnek, hogy szívesen cserélné el a lengyel királyságot Kelet-Galiciával. Igy tehát Oroszország egy szerencsétlen hadjárata után az osztrák-magyar monarchiával persze könnyen találna visszhangra a jelszó: El Lengyelországgal! mint ahogy á balul végződött japán háború után az orosz iközvélemnyt azzal wigasztalták: minek nekünk Korea? Ugyanez a Mencsikov ép a Novoje Vremjá-ban figyelmeztette az orosz kormányt Orosz-Lengyelország monarchia-barát és orosz-ellenes hangulatára. A nagynevű publicista abban az időben, mikor az orosz kormány Boszniában igyekezett a monarchiával szemben (szerencsére sikertelenül) irredentista mozgalmakat szitani — igy irt: — Mielőtt olajat öntenénk a boszniai tűzre, előbb talán idehaza néznénk körül, hogy itt is nem üszkösödik-e? Szép helyzetbe jutnánk, ha a két szövetséges nagyhatalommal háborúba (keverednénk, mig birodalmunk határain: Lengyelországban, Finnországban és a Kaukázusban fellázadnának ellenünk az idegen népek, akik a lázadásra már régen készen állanak, itt nemcsak bojkott és terrorizmus uralkodik, de él az inszurekció is, ha nem fizikailag, de a lengyel lelkekben mindenesetre. Ki kezeskedhetik róla, hogy háború esetén nem éled föl újra a lengyel-kérdés? Mintha csak a jövőt, a mát látta volna előre a Novoje Vremja! . . . íme, a két szövetséges nagyhatalommal harcban áll s határain az idegen népek: a lengyelek, a finnek, ukrainaiak stb. a monarchia seregeiben várják a felszabaditót a moszkovita járom alól. Ugyancsak lengyel publicisták figyelmeztetnek arra, hogy az orosz-lengyel irredenta már két évvel ezelőtt nyomatékosan sürgette az osztrák-magyar monarchiát, használja ki az osztrák-magyar monarchia Oroszország politikai, honvédelmi, vallási s szociális belső nyomorúságait és indítson mielőbb háborút Oroszország ellen. Ez a háború — úgymond — könnyen végződhetik ugy, hogy Oroszország elveszti leggazdagabb provinciáit, mintegy 40 milliónyi lakossal, akik megfelelő organizációval, a Habsburgok jogara alatt, végre megtalálnák a maguk szabad, békés és nyugodt fejlődését. Sőt eleve biztosítják a monarchiát arról is, hogy ezeket a provinciákat igen könnyű lesz a monarchiának meg is tartani, mert mennél inkább lengyel, avagy csupán katholikus lakossága van egy orosz provinciának, annál könnyebb meghódítani és megtartani. A monarchia és Oroszország közötti háborúban a lengyel nemzet döntően folyhat be a monarchia javára, ha az az érzése lehet, hogy neki is haszna is lesz belőle. Halász Miklós halála. (Saját tudósítónktól.) Gser falomb votó a csákójához tűzve, amikor a mi (huszárjaink csoportjában^, századának élén elhagyta a várost, ahol életének java részét töltötte. Lángoló lelkesedéssel, snájdigul, mint egy magyar huszárhoz illik, vonult a hadba, hogy szolgálja a szent ügyet, mindannyiunk jövendőjének alapozási munkáját és hogy bizonyságot tegyen a magyar huszárok legendás hősiességéről, veszélyt, félelmet nemi ismerő bátorságáról, arról a tiszteletet parancsoló odaadásról, ami a legjellemzőbb megnyilatkozása a magyar huszárnak. A oserfalomb mellé most babér került, a hősök egyetlen diisze. Örökzöld babér, ami csak hősöknek terem és ami nem lombos fákon zöldellik, de millió szivének szeretetéből, hálájából fakad, virul... Ezzel a babérra! nem övezhetjük már a visszavárt hős homlokát, messzi idegenben levő sirhalmát seni díszíthetjük vele, csak nemes emlékezetet fonhatjuk körül a tisztelet, a hála el nem hervadható babérleveleivel. Halász Miklós, a daliás huszárkapitány, a katonásan temperamentumos ember, a hű bajtárs, a ragaszkodó barát és minden izében, ur, akinek blúza nemesen, érző, minden szépért és jóért lelkesülő szivet takart, megszűnt dobogni és ott vert utolsót, ahol gigászi küzdelem folyik kulturnemzetek fiai és egy barbár csorda között. Szabadságot nem élt, nem ismert kozák, aki azt sem tudja, hogy miért hadakozik, otromba dárdájával oltotta ki a hős huszárkapitány, édes testvérünk fiatal életét a Kamionka-Strumilowa harcterén, hol elföldelték tetemét és ahol a hősök szent álmát alussza Halász Miklós, a szegedi 3. honvéd huszárezred ezer veszéllyel szembeszálló, dicső kapitánya. Napokkal ezelőtt elterjedt itt a halálának hire, de e fekete hinnék senki sem akart hitelt adni. — Nem lehet az — mondották egymásnak az emberek — hogy a hős katonán fogjon a golyó, megsebesíthesse dárda vagy más gyilkos szerszámi, élve ikerül az vissza, ide közibénk? ahonnan szeretettel, könnyes szemmel, de a szent iigyben való erős hittel bocsájtottuk útra. a dicsőség útjára és vártuk vissza többi édes testvéreinkkel együtt ármádiánknak harcedzett, glóriás félisteneit. A szomorú hir igaznak bizonyult és nem szoríthatjuk meg már a száz halált osztó jobbját, azt az erős kezet, amelynél csak az érző szive, a karaktere volt erősebb és hite mindabban, ami magyar, ami igaz . . . Halász Miklós Bahason született s már kadet korában került Szegedre, ahol katona pályájának legnagyobb része eltelt. Nagyon megkedvelték a polgári társadalomban is, a melynek méltán kedvelt tagja lett. Pár évvel idejövetele után fészket .is rakott, feleségül vette Csikós Nagy József egyetlen leányát: Margitot, akit gyászba borított a huszárkapitány hősi halála. Minden magyarnak halottja Halász Miklós, de leginkább a mienk, szegedieké. akik elküldjük idegenbe nyugvó sirhalmnra a szeretet könnyeit, a hála, a tisztelet örökzöld leveleit és azt a nagy érzést, amiből nyílnak, virítanak az örök emlékezés legpompásabb virágai. Szerdán reggel majd két órai késéssel érkezett be az orosz határról sebesülteket szállító katonavonat. A postavonatból legelőosaeaanaaacaBaBaBBsaBaaBuaaaaBBanaaaaBaaaaaBa.aBBaaBI szőr három katonatiszt, Cserépy Árpád alezredes, Czimer Aladár őrnagy és Kövessy Ferenc főhadnagy szállottak ki. Tizennyolc sebesült huszárt hoztak Szegedre, akiket az állomáson a Vörös-keresztes úrhölgyek vártak. Az állami korodába szállították az orosz határról visszakerült sebesülteket. A második emelet egyik szobájában fekszenek a beteg huszárok, egyik a mellén, másik a lábán van átlőve, többen, közülük súlyosan sebesültek meg. Az egyik matrac-ágyon fekszik halovány arccal egy felkötött karú katona. Kovács Károly, ki a szegedi huszárezredhez tartozik. A beteg huszár ágyánál ott ül a felesége, aki ma délután jött be Szegedre, hogy férjét gondos ápolásban részesítse. Kovács tizedes a következőket mondotta el a Délmagyarország munkatársának: — Huszonötödikén délután 4 lovasszázad portyázott 30 kilométernyire a határtól. Halász Miklós százados vezette a huszárokat, egyszerre csak a messzeségben porfelhőket vettünk észre, majd vágtató kozák hadak tűntek elő. Kétszer annyian voltak, mint a magyar huszárok. Óriási összecsapás volt, vitézül, bátran szálltunk szembe az ellenséggel. Több ágyút és gépfegyvert ejtettünk zsákmányul, rengeteg orosz esett el. Az erős attákiba Demeter főhadnagy lelőtt egy kozák főtisztet. A kabátját el is hoztuk, — s itt felmutatta a sebestilt katona a poros kozák öltözetet, — melyet lehúzott az elesett főtisztről. Kapitányunk vitézül, hősi halált halt a becsület mezején. — A mellemen és a felső karomon sebesültem meg. A magyar huszárok akként védekeznek a vad kozák attak ellen, hogy levágják az oroszok karjait. A sebesült szállító katonák beszélik, hogy rengeteg levágott kozák kart találnak s a kezökben még mereven szorítják a fegyvereket. Az ezredünket vezérlő tisztek között votak Haberstumf, Regensberger és ittebei Kiss Miklós főhadnagyok.