Délmagyarország, 1914. szeptember (3. évfolyam, 218-247. szám)

1914-09-25 / 242. szám

Szeged. 1914. szeptember 25. DÉLMAGYARORSZÁG 7 Szerbia anyagi helyzete. Szerbia hadikészleteit a legutóbbi két véres háború szörnyen megapasztotta. Tüzér­ségi fölszerelését némileg pótolhatta a törö­köktől és bolgároktól zsákmányolt hadisze­rekkel, de egyéb készletei nagyon megfagy­hattak, Pénzügyi tekintetben Szerbia a legutób­bi háborúban meglepően volt ellátva; állan­dóan bővében volt a pénznek, sőt pénzelte Montenegrót is és mindig bővelkedett pénz­ben, amikör albán árulókat és lázadókat kel­lett fizetni, a monarchia ellen irányuló össze­esküvőket kellett anyagilag támogatni. Műit évben 250 milliós kölcsönt helyezett el, en­nek az összegnek nagyobb részét már meg­kapta és kifizette a háború alatt kibocsátott kincstári utalványokat és rekviziciós utalvá­nyokat. Az ujon elfoglalt területek egyelőre nem jelentettek Szerbia részére gazdasági erős­bödést, mert azoknak a 39.000 négyzetkiló­méterre terjedő területeknek a termelőképes­sége normális időkben is minimális, amennyi­ben ott a termőföldnek csak 10—15 száza­léka volt müvelés alá véve. És ezen a kis megművelt területen is nagyon megcsappant a termelés. A háború alatt a gazdaságoknak amúgy is kezdetleges fölszerelése elpusztult, a lakóházak és gazdasági épületek egész tö­mege a lángok áldozata lett, a lakosság tíz­ezrével elmenekült és a háború után szaka­datlanul vándoroltak ki a kegyetlenül üldö­zött mohamedánok, albánok és bolgárok. Uj vasutak építéséhez még hozzá se fogtak a szerbek. Az országutak ugyanabban a siral­mas állapotban vannak, mint voltak a hábo­rúban. Ami kis jólét még volt azokon a terüle­teken, az is megszűnt, mert a Szerbiából oda­özönlött hivatalnokok az ellenséges érzületű lakosoktól két-háromszoros adót és tömér­dek önkényesen kirótt bírságot harácsoltak össze, de az adókból és bíróságokból ezek csak egy részt szolgáltattak be a kincstár­nak, a többit maguknak 'tartották meg, mert az a balsejtelmük volt, hogy a tulkönnyen szerzett hódításnak hamarosan vége sza­kadhat. A szerbek most abban bizakodnak, hogy Franciaország megint bőven fogja őket pén­zelni és ömleni fog az országba a francia arany. Ebben erős csalódás éri őket. Párisban már a monarchia ultimátuma a tőzsdén való­ságos deroute-ot idézett elő. A francia és az orosz papírok árfolyamai rohamosan hanyat­lottak, a szerb papirok árfolyamai meg épen­séggel hanyatt-homlök zuhantak lefelé. Az Agents de change-ok hatalmas testü­lete kénytelen volt rendkívüli intézkedések­hez folyamodni, hogy a szörnyű pánikot lep­lezze. Hivatalosan kimondta, hogy 3%-os francia járadékot nem enged 80%-on alul je­gyezni. Pedig a piacon ezt a papírt nyakra­főre kínálták 75 és 74%-os árfolyamon. A nagy orosz bankok papirjai pedig egy napon 25—28%-ot vesztettek. Az Agents de ohange-ok testülete kije­lentette, hogy bianco-eladásokat nem enged meg és csak olyan ikinálatot jegyez, melynél az eladó a kínált papirokat a valóságban be­mutatja. Ilyen körülmények közt a szerbek a francia piacon egy sou-t nem fognak kapni. Az ellenünk gyakorolt pénzügyi és kereske­delmi bojkottot most uzsorakamattal fogjuk visszaadni Szerbiának. il]®®®®®®®®®®®®®®®® 22-én délben a Tisza szálló előli elveszett pisztoly, képem Jutalom ellenében a Ti­szában beadni. Petőfi riadója - ma is aktuális „Száraz ágon, hallgató ajakkal, meddig ültök, csüggedi madarak?" Hol vagytok, hova lettetek, dicsőséges modern poéták, akik ákkora gőggel pattan­tatok a magyar Pegázus nyergébe, kiszo­rítva s kidobva onnan mindenkit, aki meg­szokott csengésű ritmusokban, hagyományok által megszentelt érzelmekről mert még da­lolni? Ugye, most nem tudjátok: mihez fogni, hogy egy világfölfordulásnak ránkszakadtá­val egész mélységében és egész fönségében megnyilatkozott a magyar ember lelke? Ugy-e, elment a szavatok, látva, hogy eget­verő hullámokban csap föl körülöttetek mind­az a nemzeti érzés, ősi nemes indulat, ame­lyet ti a „nyugati kulturáltság" címén a nem­zetköziség generálzaftjába igyekeztetek bele­foj fogatni? Ugy-e most meg kellene, hogy ihlessen benneteket a Petőfi lelke? A nemzet ma azt várja a poétától, hogy szavakba öntse az ér­zelmeket, melyek a szivekben tombolnak. A katonának is, a polgárnak is vers kell, nóta kell, amely ébren tartsa, fokozza harci ked­vét, lelkesedését, minden lelki és testi ere­jét. „Százezer katonát küldjetek vagy egy példányt a Marseillaiseból!" — üzente Napo­leon Egyptomból Parisba, Hihetetlen hatása van ilyenkor egy gyújtó versnek vagy dal­nak. „Nincsen nótánk, uram!" — panaszko­dott a napokban egy altiszt. A ikatonák már ráuntak arra az egy-két tákolmányra, mely a szerbekről szól; szeretnének már valami egyébről is énekeim: muszkáról, franciáról, angolról, — ha volna mit. De nincsen. A ma­gyar poéta cserben hagyja a magyar kato­nát. Addig is, mig megjön, megszólal a mai időknek a nemzethez méltó dalnoka, — ugyan hova fordulhatnánk biztató, erösiíö szóért gazdagabb forráshoz, mint a mérhe­tetlen hazaszeretetnek, egetvivó lelkesedés­nek öröktüzü forrásához: Petőfi dalaihoz? Vegyük elő Petőfi Sándor hallhatatlan harci riadóját és tegyük azokat némi átala­kítással (nem szöveg-változtatással, csak egyszerű törlésekkel) alkalmivá. Lényegük­ből e szózatok nem veszítenek ezáltal sem­mit. De álljon itt egy példa: a „Föl a szent háborúra!" költemény, mely néhány vers­szak elhagyásával a legaktuálisabb és leg­hatásosabb harci szózattá válik, lángra lob­bantva minden honfi szivét. íme Petőfi ria­dója: Föl hazámnak valamennyi Lakója, Ideje, hogy tartozását Minden ember lerója; Ki a házból, ki a sikra Emberek, Most az egész Magyarország Legyen egy nagy hadsereg! Sok az orosz, nagy a száma, Mi Hasznai Többen leszünk mi ott; talán Száz is jut egy oroszra. És ha volnánk kevesebben Mint azok: Hála Isten, minket hí ugy A világ, hogy magyaroki Ne féljetek, gyermekink, ne Féljetek, Nem szúr által dárdájával A vad kozák titeket; Feleségink, kedvmink, ne Sírjatok, Idegenek ölelése Nem tesz csúfot rajtatok. S ti apáink, anyáink, szent Halottak, Sírotokon ellenség ne Tapodjon, nem tapodhat; Inkább vesszen ki nemzetünk Egy szálig, S dagadjon föl kifolyt vérünk Arja az ég boltjáig! Minden, ami szent előttünk Kockán van, Ha a világ tárríml is meg, Győznünk kell e csatákban; Ha mii jómnak el kell veszni, Vesszen dl Ki fog mostan fukarkodni Életével, vérivel! És te Isten, magyarok nagy Istene! Légy népeddel, hű népeddel, Jó népeddel, légy vele! Tedd hatalmad fiaidnak Lelkére, Világdöntő haragodat Fegyvereink élére! Adhatunk-e tüzesebb és — alkalomsze­rűbb buzdítást katonáinknak, mint Petőfinek ezt a hatalmas riadóját! «BBBBaBaaBaBBBaaBBBBaBBBaBaBBBBaBBBBaBBBB»aaaaaa*»aj A harcmezőről az oltárig, az oltártól a harcmez őre. (Saját tudósítónktól.) A harc vér virágot termő mezejéről megsebesülten került Szen­tesre a kórháziba. S amit eddig tán hiába ke­resett: a szerelem, a kórágyon lopta bele magát a szivébe. Fiatal, daliás hadnagya az osztrák-magyar ármádiának Regula Antal, kinek a szive a szentesi kórházban gyúlt szerelemre a szépséges Forgó Valéria tanár­nő iránt. Mindkettő szép és fiatal. Istenem, • mi könnyen terem ilyenkor a szerelem. Nem az ellobbanó lángú, könnyű szerelem, a ka­landot kereső, hanem a halálosan komoly, a párját, az élete párját kereső, sarjadt ki a szivükből, a sebesült hadnagyébői és az ir­galmasságot gyakorló, sebesültápoló tanárnő szivéből. Egymáséi akartak lenni és lettek is. Az egyetlen akadályt, mely egyesülésük út­jában állott, elhárította a legfelsőbb hadúr, a mi jóságos királyunk, a:ki nemcsak katonai érdemrendekkel ékesiti fel vitézeit, 'hanem az ő oly sok megpróbáltatáson keresztül ment, megértő, nagy szivével a szerelemben is meg tudja jutalmazni az ő harcos hőseit. Egy tollvonással boldoggá tette az ö vitéz had­nagyát, Regula Antalt és megengedte, hogy kaució nélkül léphessen Forgó Valériával az oltár elé. Tegnap még nászát ülte a felgyó­gyult, derék hadnagy s ma már viszi me­gint a vonat messze Galíciába. Az alig meg­melegedett puha, édes családi fészekből a harcmezőre, ahol vérözön fölött halálthozó golyó és jeges szellő sivit. A halálthozó go­lyókkal és jeges szellővel bátran száll szem­be az uj férj, akinek életéért remeg, aggódik és imádkozik az ő egynapos, szerelmes hit­vese, Forgó Valéria. A minden seregek ura ott fenn a csillagos égben pedig bizonyára 'meghallgatja a könyörgő, ifjú feleség imáját s épségben és sértetlenül visszahozza neki az ő vitéz hadnagyát: Regula Antalt. l»BXBBii«BBBSBBBBBBBB»BB»BB»SBBBBBBBBBBBBsaBBia6»«»« A Délmagyarország telefonjai Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 81.

Next

/
Thumbnails
Contents