Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-09 / 7. szám

8 Bxrrkesztftség Kárász-utca 9. W*M Telífoe-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24- félévre . . K 12 negyedévrc K 6— egy hónapra K 2— Ecyes száa ára Iá üitöf. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 2S-- félévre . . K 14.negyedévre K T- egy hónapra K 2-40 E«ras ára 18 Eltör. Kiadóhivatal Kárász-utca t. Telefon-szám: 385. Szeged, 19(4. Hl. évfolyam 7. szám Péntek, január 9, Nincs szerződés. A P. H. tegnapi vezércikke Európaszerte az elsőrendű külpolitikai szenzáció erejével hatott. Az osztrák-magyar birodalom területi integritása ellen irányuló szerződés természetszerűen minden európai kis és nagy államot érdekel. A tiszavirágéletű szenzáció azonban huszonnégy óra lefolyása alatt, hála istennek, minden illetékes tényező részéről cáfolatot nyert, a mint az máskép el sem volt képzelhető. Mert az ilyen nagyhorderejű politikai okmányokat, ha azok egyáltalán léteznek, bizonyára nem tartják olyan könnyen hozzáférhető helyeken, hogy akár a Novoje Vremja, akár a Pesti Hirlap megszerezhetné. Ilyen nagy horderejű szerződés főíontosságu államtitok, amelyet hét pecsétes zár alatt őriznek. Könnyen érthető tehát, hogy sem a Novoje Vremja, sem a Pesti Hirlap nem is nevezte meg, mert meg sem nevezhette azt a forrást, amelynek utján hozzájutott ehhez a nagyfontosságú okmányhoz. S ha tényleg hozzájutották volna, bizonyára facsimilét készittették volná róla, mert kézzel fogható hitele mel lett csakis és csakis ez bizonyíthatott vol na. Annyi idő alatt, mig azt lemásolták, le is fotografálhatták volna. Sőt sokkal ke vesebb idő alatt. Hiszen mikor a P. H. mindenben és mindenütt panamát keresett és látott, sokkal, hasonlíthatatlanul sokkal kisebb jelentőségű szerződésekről és levelekről közölt facsimilét. El sem 'hihető tehát, hogy erről a szerb-román szerződésről, amelynek hitelességét szóval annyira erősíti, elmulasztotta volna a leghitelesebb j másolatot fényképezés utján előállítani. Lidércnyomás alól Szabadította meg a magyar közvéleményt ugy Tisza István gróf, mint Berchtold külügyminiszter, mikor siettek ennek a szerződésnek a létezését megcáfolni. S ezeket az energikus cáfolatokat most már csak az nem hiszi el, aki nem akarja. Aki mindenképen nem akarjd. Mert sajnos, ilyenek is vannak. Sokkal kevesebben azonban, mint az ellenzék akarná. Az ellenzék voltaképen azt szeretné, ha ez a veszedelmes szerződés valóban léteznék, mert ettől a Tisza-kormány bukását remélné. Dehát ez a szerződés nem létezik. Ha pedig csakugyan létezett volna, az csak erősítette volna a Tisza-kormány pozicióját. Erősítette volna elsősorban azért, mert minden vonalon igazolta volna a Tiszakormány minden eddigi ténykedését. Az ellenzék erőhatalommal való letörését, a katonai kérdés megoldását, az ujabb létszámemelést, szóval mindent-mindent, a mit Tisza eddig véghezvitt. De az ilyen szerződés igazolná Berchtold albán-politikáját is és azt a tengernyi anyagi áldozatot, melyet az önálló, független Albánia megteremtéséért hoztunk. Hiszen ha a szerb-román veszedelem csakugyan bekövetkeznék, kizárva egyáltalán nincs is, egy hálára kötelezett, harcias, minden pillanatban harcolni kész nemzetnek a szerbség és görögség közé való beékelése épen nem utolsó rendű külpolitikái alkotás. Ne feledjük el jnég, hogy egy szerb-román támadás esetén, Görögország sem maradna nyugton régebbi, bár nem régi keletű szerződés alapján. Sokszor megesik, hogy az ember nem oda talál, ahová céloz. Amivel kormányt akartak buktatni, azzal csak megerősítették a kormánynak a helyzetét. Minden ujabban fölmerülő kül- és belpolitikai esemény csak ennek a kormánynak a szükségszerűsége mellett bizonyít. Gondoljunk csak arra a hátborzongató lehetőségre, hogy Tisza István nem törte volná le az ellenzéket és a katonai kérdés még ma sem volna megoldva. Hogy állottunk volna a balkáni háború veszedelmei közepette és hogy állanánk ma a még mindig háborgó külpolitikai tengerben? Magános, összeroncsolt sziklaként, melyet elborítanak az ellenséges hullámok. Akkor holtbizonyosan megvolna a most lecáfolt szerb-román szerződés. Vájjon akkor ujjonganának-e ott tul a rácson, az ellenzéki vizeken? Ha itt állanánk rosszul vagy legalább is hiányosan fölszerelt és csekély létszámú hadsereggel, ugyan mihez kezdeUtolsó utazás. Irta: Octave Mirbeau. Föl és alá jártam a perronon, várva a vénát indulásának percét. Azt a reménytelen szomorúságot és gyötrelmes félelmet éreztem, mely a pályaudvaron elutazás előtt mindig összeszorítja a szivemet' . . . Hogy elűzzem a komor képeket, melyek, mint rendesen ily percekiben, most is kialakultak lelki szemeim előtt, az utasok ízgomózgó alakjaira irányítottam figyelmemet. Egy harmadosztályú kocsi előtt megálltam. Érdekelt az a három szürke ember, -ki sietve érkezett e kocsi elé. Egy öreg hölgy, fekete ruhában. Kopott kendő boritotta keskeny hátát, mélyet időről-időre görcsös köhögési roham rázkódtatott meg. Mellette egy férfi és egy fiatal asszony. A férfi arckifejezése egy aljas emberé. Az asszony sovány, kiaszott: fakó szemének hideg tekintete mintha folytonosan számlákon és irodakonyveken siklana végig. Hamuszínű arcát számtalan ránc vénitette és még csúnyábbá tették a kiálló állkapcsok. — Ah kedves gyermekeim — sóhajtotta az öreg hölgy. — Nem vagyok jól — nagyon rosszul vagyok! — .Ugyan kérem! — biztatta a íérfi. —'Gsak képzelődés . . . Az ön állapota nem rossz . . . javult. — Ugy van, — tette hozzá az asszony. — De persze. — te mindig csak sopánkodol. — Nem is lett volna szükséges, hogy már ma utazzam . . . kezdte újra az öreg hölgy, mély sóhajjal, melyet hirtelen megszakított egy köhögési rohatn. — Ah istenem! Érzem, hogy baj fog érni . . . — De miféle baj? Egy kis meghűlés az egész. Semmi egyéb . . . — Nem. nem . . . nem is lett volna szükséges, liögy utazzam ... de ti nem akartátok, hogy nálatok maradjak — terhetekre estem . . . — Ugyan... —' Falusi levegőre, üdülésre van szüksége, szakította félbe feleségét a férfi. — Hiszen különben nem kellett volna elutaznia. .— Ah, ha legalább egy kis meleg levest ettem volna, mielőtt elmentein, oly nagyon gyöngének érzem magam. — Ez csak a te hibád — válaszolta epésen az asszony. — Nem készültél el — lekéstünk volna a vonatról. — Persze! — szólt a férfi. — Nem értünk rá. Az öreg hölgy sírt. Vörös, dagadt szemhéjai alól könnycseppek gördültek le halvány arcán. — Istenem, istenem! Nem tudom mi lelte a fejemet . . . Minden kavarog a fejemben . . . Sejtem: ez nem fog jó véget érni .. .Ha meg kellene hálnom, az úton — egészen egyedül! — De... Ugyan ne beszélj butaságokat, mama! Szállj be, adieu! — Isten veled leányom! A kalauz fölemelte az öreg hölgyet és letette a sarokba, mint valami csomagot. "— Adieu, a viszontlátásra! — I'sten veletek ... Isten áldjon meg, gyermekeim. Az ajtó becsapódott. Az ablakon át láttam, hogy a magányos öreg asszony az arca elé csapja a kezeit és zokogásba tör ki... Csöngettek. A fülke felé siettem, melyet már az előbb elfoglaltam. Az a jelenet fölizgatott, megrendített. Nem akartam többé gondolni rá, könyvet vettem élő. Ám a könyv sorai és szemem között újra és újra fölmerült az öreg hölgy fájdalmasan vonagló, halotthalvány arca . . . És azután a másik kettőt láttam — könyörtelen szemeiket . . . Majd távozó alakjaikat: az asszony vállvonogatását — ellenszenves hátát — gyűlöltem . . . Versaiíiesben, hol negyedóráig állt a vonat. kiszálltam és a részvétteljes érdeklődés az öreg hölgy kocsija elé vezetett. Ép az imént elájult. Idegen emberek sürgősködtek körülötte. Egy kis meleg levest hozattam számára a pályaudvar vendéglőjéből. Magához tért és hálálkodott. — Köszönöm, köszönöm! — ismételgette. — Most mér jobban vagyok, most már jól vagyok! És valóban ugy tetszett nekem, mintha halvány pir borítaná arcát, mintha vére gyor-