Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-01 / 1. szám

fsvrk*sxtóség KirAsz-utca 9. Telefon-száts: 305. M í H g Ki, 19 4 ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24-— félévre . . K 12' negyedévre K 6'— egyhónapraK 2Egyw szám éra 19 fiöér. ti rbG ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 - félévre . . K14.— negyedévre K T— egyhónapraK 2*40 Egyes íziss ára 19 fillér. Kiaáékivatal Telefon-szám: 365. új. A III. évfolyam !. szám. Csütörtök, január I A város jövője. Lepergett a legsivárabb, legszomorúbb esztendő, mely semmit sem hozott, de vinni annál többet elvitt magával. Lepergett, elmúlt, vége van. Nem fogjuk megsiratni. A küzdelemhez szokott ember összeszorítja az öklét és halad tovább a maga utján, uj munkák, célok és lehetőségek felé. Még minden jóra fordulhat, még mindent elölről lehet kezdeni. De hát ez a város, mindnyájunk szerelmese és édes anyja, olyikunkna'k gyűlöletes egyhangúságok és szintelenségek sziklavára, maisoknak büszkesége, vagy reménye, ez a terpeszkedő, nagy, szomorú város mit várhat vájjon a jövőtől? Hoz-e változást, fölvirulást, a mostaninál tűrhetőbb és boldogabb életviszonyokat, hoz-e elfogadhatóbb létkörülményeket legalább, melyek között a modern európai standard of life elemi feltételei megvalósíthatók lennének? Az uj esztendő a közigazgatás államosítását mutatja mumus gyanánt a városok felé. Ez persze már politikai, holott a városok fejlődése fordított arányban áll politikai szereplésükkel; ki kellene őket teljesen kapcsolni a politikai élet forgatagából és ehelyett átvezetni a kommerciális tevékenység területére, ahol polgáraik számára a jobb megélhetést és emelkedettebb kulturális légkört, az életnek simább és inenzivebb formáját, teremthetnék meg. De ha elmarad is a közigazgatás államosítása, változásnak kell beállania a város vezetésében. A mai irányitás ellen nem alaki, csak tartalmi kifogás merülhet föl, de ez aztán annál alaposabb. A régi közéletnek egy világos fejű, puritán embere, Pillich Kálmán, a közelmúlt napokban ugy jellemezte a hatóság első emberét, hogy jóindulatu, kiváló egyéniség, de kerékkötője a túltengő ideálizmus. Lázár György valóban az az ember, akinek őt az öreg oroszlán jellemezte. Művészetkedvelő, mérsékelt energiájú, talpig önzetlen és vasszorgalmu férfiú, a jövő számára kitartással építgető amatőr, akit nem zavar álmodozásában a ma disszonanciája. Ám az a szellem, melyet a polgármester képvisel, nem a polgármesternek, hanem magának a városnak a szelleme. A város és annak polgársága az, mely nem talál magának monumentálisabb és vonzóbb föladatot, mint hogy fogadalmi templomot építsen a késő nemzedék számára, miközben engedi kisiklani ujjai között a reális és megfogható célok távolabb eső eredményeit. A város maga az, mely nagy vagyonában tűri a lehető legimproduktivébb gazdálkodást, ,,mely fölhasznáiatlaf nul engedi a semmiségbe folyni csodálatos erejű, páratlan tanyavilágának kincseit, engedi az analfabéták raját a város utcáin futkosni, patkányok és férgek között lene építenie ... A város maga az . . . Lázár György talán mindent tudna és akarna, ha egy ember, aki hozzá még betegséggel is birkózik, boldogulni tudna egy lustán elnyújtózkodó, dologtalan, megmozdíthatatlan óriással . . . A város jövője vigasztalan és szomorú, mert semmi kilátás sincs rá, hogy ezekben a dolgokban belátható időn belül változás állhasson be. Talán az egyetem segített volna a bajon. A szellemi életnek az az erőteljes lüktetése, amit az egyetemtől vártunk, itt mindent más mederbe terelt volna. Ezért soha sem kellene Szegednek elfelejtenie, hogy olyan évtizedes, régi álmát semmizték ki az összeköttetéses politika nagyurai, melynek megvalósításához Szegeden kívül egyetlen egy más városnak sem volt megközelítően jogos igénye! Itt is a politikának kellett eldöntenie nagy, nemzeti érdekek sorsát. De ha már a baj megtörtént, a városnak nem lenne szabad hallgatagon belenyugodnia a változhatatlanba és várni a jó szerencsét, amikor egy barátságosabb kormány kegyes lesz a kért alamizsnát feléje nyújtani. Szeged, az iskolaváros, mely múrólholnapra, játszva be tudna népesíteni a meglevőkön kivül még legalább két uj községi gimnáziumot, még egy uj kereskedels mi iskolát és tanítóképzőt, Szeged, megtartja kórházi betegeit, mely parkokat és • győződéssel vallom ezt, föl tudná építeni aszfaltokat létesít, holott csatornákat, viz- | az egyetemet a saját erejéből, ország-vivezetékeket, iskolákat és kórházakat kel- - lág csodálatára és önző politikusok elképRideg napok. Irta: Krúdy Gyu'a. A vonat zakatolva futott a fekete éjszakában. Egyszerre elmaradtak a hegyek, amit arról lehetett megtudni, hogy a nyitott ablkon friss rónasági szellő suhogott be. Az es,ö is megeredt, a halk, hüs hajnali eső. A mikor Tokajon tul a Tiszán dübörgött keresrtül a vaskocsi a nagy viz felett, szürke Lázatok omladoztak és szinte felhallatszott a?/ éjjeli álmából ébredő folyó susogása. Hajtódott. Már a Nyirben voltak. Ahol az a b'res duhaj nóta járja, hogy: • • . Három hétig kuvasz leszek, Mégis a szeretőd leszek . . . , ál ur is, fekve a bársonvkanapén, éjjel ezt a nótát hallotta kerekek katf • Elözö éjszaka és nap az ujhelvi ni* ,adóban csinálhatták a fekete cirok vnftr a nótát, azelőtt a debreceni Bikában ? í, v<Triak- Ezt a nótát, hogv Pál ur kuyr^HSLhárom hétig. Amint hogv annak f u i íSaJ 'most, amint a hatnapos dözsö• "WU í? "Rávetődött. A kalauz az éjjeli leychotoi Derekedt hangon kriáltotta valami f1^Ttnif Sf; KÍ«yftották az ajtót. Már világos volt. Négy 6ra KrZJÚlT^n i'senki sem várta. Egy bakte féle tó reggelt dörmögött. Pál ur felgyűrte a kabátja gali*ri4t é a csendesen srenlezgeto esőben megindu|t eyalog a jegenyesorban a nedves. hCkoí utmi. I. A jegenyékről lefolyt a viz. A könnyű szellőtől rezegtek a nedves levelek, oldalt a nyires pagonyban, mintha valaki bujkálna, amint a szél keresztül sóhajtozott a gályákon. Pál ur, még kissé mámorosan, dörmögött magában: — No, elúszott vagy egy ezres!... Vagy egy ezres ... ismételgette. A falu már látszott, a falu szélén az ő kötornácos, mellvédes uriháza. A lépcsőkön Mariska fogadta, a gazdasszony. Szigorúan nézte végig a gyűrött Pál urat. — Hol volt? — kérdezte röviden. Pál ur lemondólag legyintett. — Hadd el, Mariska. — Kártyázott? — kérdezte szikrázó szemmel a ropogós menyecske. A vénecske, deresedő Pál ur felfortyant: — Mi köze hozzá? — Mi? Mi? — Hogy mi közöm hozzá? — hebegte az asszony. És a köténye csücskét a szeme szögletébe emelte: Nekem semmi, tekintetes uram. Hogyan lehetne nekem ahoz valami közöm? A termés ára már elment annak az istenverte Benczi Gyulának a hegedűje mellett... Csakhogy, a télen majd mit főzünk, azt a jó ég tudja. Tán az sem. — Hallgass, Maris, — mondta a tekintetes ur csillapitólag. Az asszony már benne volt a sírásban. — Hogy majd ugy járunk megint, mint most februárban. Hogy kisül a szemem a szégyentől, amikor a zsírosbödönt majd oda kell vinni a méltsás asszony udvarába és megtölteni az ő kamrájából... Mikor pedig a tekintetes ur felől nem is akar tudni az anyja, — de alamizsnát ád ... Az öreges Pál ur befordult a házba. Egv lompos, esőtől álmos vizsla hevert a szőnyegen. Félig felnyitotta a szemét s lustán nézett fel a gazdájára, anélkül, hogy megmozdulna. Pál ur a kutya oldalába döfte a cipője sarkát: — Még ez a bestia is haragudni mer, — kiáltotta. A vizsla vinnyogva bujt az ágy alá. Pál ur ledobta a vizes csurapéját. Hoszszu lépésekkel kezdett járkálni a szobában. Igen kutyakedve volt. A gazdasszony bedugta fejét az ajtón: — Akar valamit a tekintetes ur? — kérdezte engesztelőleg. — Semmit, — mordult fel Pál ur. — Főként téged nem akarlak látni. Csak járkált. Semmire sem gondolt. Mert nem is akart semmire sem gondolni. Levágta magát a medvebőrre és a két karja közé szorította a fejét. Mariska bejött délfelé. Megrázta Pál urat és a fülébe beszélt: — Jó ebédünk van. tekintetes ur. A halászok rákot hoztak. Abból levest csináltam. A jegyző nyulat küldött... — A betyár! — mormogta Pál ur. — Bizonyos, hogy mig itthon nem voltam, folyton az én káposztásrétemen puskázott.