Délmagyarország, 1913. december (2. évfolyam, 280-303. szám)

1913-12-20 / 296. szám

ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 — félévre . . K14.uegyedévre K 7 — egy hónapra K 2 40 Reves szán ára 16 fillér. Kiadóhivatal Káréaz-itfca «. Telefon-szán: 905. Szeged, 19(3. II. évfolyam 296. szám. Szombat, december 20 •rkesztóiég Kórász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN égés;: évre . K 24 — félévre . . K 12— negyedévre K 6'— egy hónapra K 2r— Eyyvs szón ára 19 BUér. Béke legyen! A magyar delegációban tegnap délután a külügyi vita keretében megint nagyon érdekes belpolitikai vitatkozás folyt. Az eszmecsere Tisza István gróf legutolsó delegációs fölszólalásának végső paszszusából indult ki. A miniszterelnök akkor azt mondta, hogy a koalíciós kormány által okozott anyagi és erkölcsi károkat Magyarország csak sok esztendő becsületes munkája árán heverheti ki. Ez az agresszív megjegyzés fájt a volt koaliciós kormány tagjainak, akik közül különösen Andrássy Gyula gróf és Apponyi Albert gróf tegnap élesen megtámadták miatta Tisza István grófot. A mily kevéssé adhatunk igazat a tisztelt ellenzéki vezér uraknak abban, amit viszonttámadások keretében mondottak, annyira el kell ismernünk, hogy érthetőnek találjuk azt a keserűséget, mely őket a miniszterelnöki agresszivitás miatt elfogta. Hiszen tudjuk, hogy akinek rosszul megy a dolga, az a tüszurást is ugy érzi, mintha lándzsadöfés lenne. Ha pedig az erős bántja a gyöngét, a győztes a legyőzöttet, akkor az utóbbinak elkeseredése a végsőig hatványozódik. Az ellenzéki urak azt mondják, hogy hiszen Tisza István gróf úgyis már a nyakunkra tette a lábát, ha a parlamentben hangosan szólnak, van velü'k szemben házelnöke, ha renitenciát tanusitanak, van ellenük fegyveres őrsége katonai szervezettel, ha künn az országban próbálnak maguknak hangulatot teremteni, vannak csendőrei, szolgabírói és a korteskedőket börtönnel fenyegető törvényei, ha pedig a sajtó utján próbálnának vele szembeszállni, rövidesen lesz ellenük megfelelő sajtótörvénye. Azt mondják az ellenzéki urak, hogy ha már Tisza nemcsak legyőzte őket, nemcsak föléjük kerekedett, hanem győzelmét kihasználva, annyi különféle szállal le is nyűgözte, mozdulatlanokká tette őket, ne legyen a megvert és megbénított ellenséggel szemben agressziv. Nem hisszük ugyan, hogy a tisztelt ellenzéki urak adott esetben a maguk ellenfelével szemben ugy járnának el, ahogy most Tiszától kívánnák, de azt megértjük, ha leigázott, tehetetlen helyzetük1 ben szokatlan elkeseredést támaszt bennük legyőzőjük agresszivitása. Mégis azt valljuk, hogy olyan férfiaknak, mint Apponyi és Andrássy, még az elkeseredésnek ilyen érthető fokán is jobban kellene ragaszkodniok a ténybeli igazságokhoz, mint ahogyan ezt tegnapi viszonttámadásaik során tették. Apponyi Albert gróf például azzal válaszolt Tiszának, hogy a koaliciós kormányzat káros voltáról a nemzet véleménye nem lehetett a miniszterelnök véleményével azonos, mert akkor a koalíció leveretéséhez nem lett volna szüksége a munkapártnak „az Elek Pál révén nyert pártkasszára". Ennek a kijelentésnek a sorai közt ténybeli tévedés és súlyos feledékenység lappang. Apponyi Albert gróf megfeledkezik arról a nyilt levélről, melyet 1910-ben intézett a jászberényiekhez és amelyben világosan megírta, hogy ,a koaliciőnak meg kell buknia, mert viselt dolgai folytán az ország megunta őt. Apponyi Albert gróf tehát most ,,az Elek Pál révén nyert pártkaszszának" tulajdonítja azt a munkapárti győzelmet, melyről maga is beismerte, hogy az a koalicióval szemben támadt országos közhangulat természetes folyománya volt. Ime, ilyen feledékenységekbe és ilyen igazságtalan támadásokba sodorta Apponyi Albertet a tegnapi agressziv hangulat. Andrássy Gyula grófnak pedig szintén nem volt igaza, amikor annyira zokon vette azt a kis agresszivitást, melyet Tisza István a volt koaliciós kormánnyal szemben tanusitott. Hiszen Andrássy maga kénytelen volt tegnap megállapítani, hogy akármilyen agresszíve beszél is Tisza a koalícióról most, annak idején nemcsak minden agresszivitás nélkül, hanem egyenesen a koaliciós javára, segitségére. támogatására cselekedett. Tisza István volt az, aki minden külön expiáló lépés nélkül is, leghamarább megbocsátotta a koaliciőnak a szabadelvű pártra kimondott impedimentum publicae honestatist. A műsor. Irta: Abel Hermant. Maximilián ugy aludt, mint a regimentben, mert a kerekek zakatolása és a láncok zörgése a lovak patáinak kopogását, nyeritésüfcet juttatta eszébe s hirtelen fölriadva, azt hitte, hogy valamelyik istállóban fekszik a szalma között. Amint fölébredt, felkönyökölt s aztán megfogva papucsát, oda vágta azt égy jól célzott ütéssel a Gosseline fejéhez, aki még mélységes bortyögással aludt. Majd minden bevezetés nélkül megkérdezte a hirtelen íöltápászkodótól: — Hé, hová is megyünk mi hát? Nagyjából tudta, hogy világkörüli útra indultak, de fogalma sém volt a műsorról. Gosselinre bizta magát egészen. A herceg ugy gondolkozott, hogy az aiantasabba'knak örömet szerez, ha megbízik bennük. Sőt okosnak is találta, hogy ne igen avatkozzék a részletekbe, miután' a költségekhez nem akart hozzájárulni a magáéból. iMaximilien Coco Sorbiertől örökölt volt tizennyolcezer írunk évjáradékot. Gosseline pedig — akii tegnap szerényen azt mondta tanitványám k : a pénz'az öné — egy kissé túlozta a dolgokat, mert ö is háromezer frankot örökölt évjárad'ékképen. Tizennyolc és három: az huszonegy. Az élet seihol sem olyan drága, mint Párásban s a herceg ugy találta, hogy két fiatal ember, aki a párisi boulevardokon meg tudott élni ebből az összegből, megél belőle másutt is, sőt a világkörüli ut sem fog tetemesen többe kerülni számukra. — Uram, — kérdezte Maximilien ismételve, midőn másodszor is a fejéhez vágta Gosselinnek papucsát, melyet az a téren át visszahajított volt hozzá, —. monsieur, hová megyünk tulajdonkénen? Először is: mit ért ön az alatt, hogy kör kiutazzuk a világot? — Tudatom önnel, hogy Kinába nem megyünk, mert láttam a Sárga-tenger körüli tájakról fényképeket, amelyek a csalódásig hasonljtanak a bougivali és loveciennesi vidékek fölvételeire, sem Japánban, áki Mohamed hegyével eMért^ően, maga jön hozzánk; igy hát e miai v érdemes oly hoszszu utat tenni. Az ernoeriség a különböző szélességi fokok alatt még jobban megismétlődik, mint a vidékek. —• Ugy hát, ugy látom, uram, hogv • a „világkörüli utat" csak képletesen kell értelmeznem? — Teljesen, — felelte Gosseline. — Arról van szó mindössze, hogy az ön és az én tanulmányaimat kiegészítsük, tökéletesítsük. És nem akkor tanulunk ujat, ha tenger léptekkel száguldunk keresztül a sárgolyón, hanem ha a „dolgok körüli utat" tesszük meg s abban áll ép az ügyesség, hogy ezt ugy vigyük keresztül, hogy ne okozzunk túlságos kényelmetlenséget és hiábavaló utat magunknak. — Érteni, — felelte Maximilien — önnek valami terve van! — A normális iskola régi tanítványa vagyok, — jegyezte meg Gosseline — és ami a terveket illeti, azoknak tekintetében felveszem a versenyt még Ninette Saujon kisasszonnyal is. — Nos hát, uram, adja tudtomra ezt a tervét, — szólt Maximilien idegesen mozgatva a lábait. — Annyit már tud, — folytatta Gosseline — hogv Kelet felé megyünk: a vonat, amelybe beszálltunk, elárulta ezt ön előtt. Vagy költői, vagy logikus okokat hozhatnék föl önnek azt illetőleg, mért esett erre-a választásom. Azt tartják, hogy az emberiség fejlődése Nyugat felé halad. És ha az ellenkező irányba megyünk, akkor visszatérünk oda, ahonnét valók vagyunk, eredetünk helyére, elindulásunk pontjára. Sőt Bonapartéval szólva, azt is mondhatnám önnek, hogy sehol sem történik valami igazán nagy, csakis a Keleten. De a valóság szerényebb ennél. Mi csupán azért megyünk erre, mert valamerre kell mennünk. És ki fogjuk használni az időt arra, hogv Albániát királyságának egész 'frisseségében meglátogassuk. — De nem gondolja, hogy rettenetesen fogunk unatkozni az albán udvarnál? — Nem mulatni megyünk oda, —'felelte Gosseline — de politikai leckét tanulni. Albánia királyság hasonlíthatatlan tapasztalatok mezeje most: egyike a legöregebbeknek a földön és mégis a legifjabb, mivel a világ teremtése óta fönnáll és mégis csak hat hetes. — Szivesen foglalkozom a politikával,.