Délmagyarország, 1913. november (2. évfolyam, 255-279. szám)

1913-11-23 / 273. szám

10 ^aatttüiMk .1 liüi í i m fiAfcimimy ,-Ájááa .Ai r T ..->., •, DfiLMAOYARORSZÁO 1913. november 23. tett Földanya ezt üzeni a város hatóságának és közönségnek: \ — Te város, te cifrálkodó szép aszszony! Itt van a tüpénzed, itt van a negyvenötezer koronád, mely váratlanul hullott iaz öledbe, anélkül, hogy rá csak gondolhattál volna is. Mire bérbeadod a földek valamennyi holdját, ez az ajándékpénz fölmegy nyolcvanezer, vagy százezer koronára. Ez a mai szomorú világban, míikoi a pénznék öt százalék rentéje van, megér két egész milliót. Csinád meg ebből nekem a tanyai vasutat és add megérnem, hogy lüktető érverésem végre valahára a szivedbe juthasson! De csináld meg nem ugy szegediesen, évekig tartó bizottságosdi-játék és hosszú huza-vona után, hanem egyszerre, holnap, holnapután, hogy zsenge márciusban már belevághassák az első kapát a testembe a pályaépitő munkások. Ezt a pénzt a tanya népe adta neked . . . Város, Város, csináld meg az ajándékpénzből a tanyai vasutat! A horvát béke felé. Zágrábból jelentik: A báni palotában ma délelőtt fontos tanácskozás volt Skerlecz Iván királyi biztos és. a szerb-horvát koalíció tagjai között. A konferencián Pejacsevich horvát miniszter is mind végig jelen volt. Szóba kerültek azok a mandátumok és választókerületek, mélyek a régi un'onistáknak volnának átengedendök. A szerb-horvát koalíció arra az álláspontra helyezkedett, hogy a saját kerületeiből egyet sem enged át, de nem ellenzi, ha olyan kerületekben állítanak föl régi unionista jelölteket, melyekben ennék a pártnak gyökere van. A kormány 20—21 mandátumot kivan juttatni a régi unio-niistáknak, a koalicíó elBründi. Irta: Szőllősi Zsigmond. Talán nem vagyok szerénytelen, .ha elárulom, hogy a (hotel lusta vendégei között ér voltam a legfrissebb. A nem lusták, akik minden istenadott napon kirándulást tettek valahová, már kora hajnalban bekapták a kávéjukat, de a második csapatból, amely nem pályázott arra a dicsőségre, hogy a felkelő nap első sugara reá ragyogjon, rendesen én érkeztem elsőnek a reggeliző szobába. Egy napon azonban megelőztek. Mikor én beléptem, az egyik hosszúkás asztalnál már ott tilt egy úriember, aki nyilvánvalóan csak tegnap este érkezhetett a szállóba, mert idáig még nem láttam a vendégek között. Középkorú, magas, siinii feketehajú, kecskeszakállú férfi volt a jövevény, aki barátságos kíváncsisággal emelte rám nagy. eleven nézésű fekete szemét. Semmi áron nem tudnám 'megmondani, hogy miért, de a legelső pillanatban biztos voltam benne, hogv ez a barátságos ur — fogorvos. De csak a legelső pillanatban. Mert a másikban már tudtam, hogv nem1 az. Az élénk jövevény ugyanis rögtön ott termett az asztallomnál és mosolyogva nyújtotta a kezét. — Bründi a nevem! — mondotta derült őszinteséggel. Erich Bründi Ingol-Bergboi. Megengedi? Ez a bizalom hasonlót követelt. Én is megmondottam a nevemet, mire Bründi azonnal mellém telepedett és egy jóleső kijelentéssel lepett meg: — ön okos ember, uram. — Oh, nagyon köszönöm . . . De honnan tudja ezt? — Mert teát iszik. Ez a legegészségesebb ital reggel. Én is azt iszom. — Bravó. Akkor hát mind a ketten egyforma okos emberek vagyunk. BrtiimW ur helyeslőleg bólintott. lenben sokalja ezt a számot, de e nélkül nem lesznek nagyobb ellentéteik, a megegyezés nem fog nehezen menni. Bécsben. (Saját tudósítónktól.) Ha mi ellenzéki képviselők volnánk, kardot rántanánk, ágyút töltenénk, dinamitot gyújtanánk és mérget kevernénk. Mindent megtennénk, amit a düh és az elkeseredés diktál. Csak egyetlenegy dolgot nem tennénk meg. Inkább meghalnánk, de nem mennénk Bécsbe az igazságunkat keresni és nem vinnénk ki semilyen formában az ügyünket a külföld ítélőszéke elé. Mert más volt a „magyar kérdés" és más volt a „lengyel kérdés", amikor az emigráns magyarok és lengyelek a külföldhez apelláltak. Akkor külső hatalommal folyt a per és ez ellen a gyengébb félnek nincsen más (fóruma, mint a müveit világ Ítélőszéke. De kivinni a belső siralmakat más népek elé a nagyvilág szájába adni a gyalázkodásainkat: ez súlyos vétség nem csupán az alkotmányos 'fölfogás, hanem ami ennél is több: a jó izlés ellen is, ennek nem lehet más gyümölcse, mint a csúfság és gyalázat. Másutt is vannak elkeseredett belső pol-itinai küzdelmek. Poroszországban a nagy tömeg tűrhetetlennek tartja politikai jogfosztottságát, amely annál rikítóbb, mert hiszen a német birodalomban és a birodalom legtöbb államában általános választójog van. Már azon is tanakodtak ott, hogy legjobb lenne forradalmi mozgalmakkal lépni fel a jogkiterjesztés érdekében. Ami csak lehetséges, mindent elkövetnék a céljuk megvalósításáért. De hallotta-e valaki, hogy porosz politikus elment külföldre agitálni azok ellen a 'belső hatalmasságok eillen, akik a reakciót szolgálják? Avagy jött-e valaha politikai agitátor Ausztriából, a legmagasabb ifoku gyűlölet politikájának a hazájából hozzánk, hogy kinyissa a szemünket az ő honi szégyenükkel szemben? Vagy ki tud ilyesmire példát? Mihozzánk eddig mindég csak azért jöttek ilyen politikai vendégek, mert Ihivtuk őket, hogy a mi ügyünkbe szóljanak bele •és a mi dolgaink fölött gyakoroljanak lesújtó kritikát. Minket ilyen célból soha sehova se hívtak, mert a szégyenünket eltakarni és világgá nem trombitálni: ez a jó érzés elemi követelménye és az állampolgári önérzet mű r.imális megnyilatkozása. E részben örökiké ismétellhető példa a Vajda János esete, aki órákhosszan szidta és paskolta Magyarország közállapotait egy osztrák jó barátja e'őtt, de ahogy az is rákezdette -ugyanazt, akkor torkon ragadta és addig szorította a failhozi, amig kékülni nem kezdett. Mikor pedig a halálra rémült vendég ámulva kérdezte fellobbanásának az okát, mert hiszen csak ugyanazt megerősitette, amit vendéglátó 'gazdája szájálból hallott, Vajda még mindig a dühtől fulladozva ordított rá: Nekem szabad, de neked1 nem, ebadta németje. Mindenkinek éreznie kell, hogy ez igaz és emberi dolog. És bármi legyen is az alapja, csodálni való megfeledkezés, ha valaki örvendeni tud azon, hogy a közösséget, a melyhez tartozik, mások mocskolják és kisebbitik. Ezt még provokálni is, kiállani a piacra és világgá kürtölni a szégyenünket: ez leverő megnyilvánulása a politikai gyűlöletnek. E mellett végtelenül rossz bizonyítvány is, mert meg vagyon irva: ki a családját piszkolja, azon nincsen áldás. — A magyarok általában igen okos emberek. Én nagyon sokra becsülöm a magyarokat. Megint meg kellett köszönnöm a kedvességét : — De honnan tudja, hogy magyar vagyok? — Látom az újságját. Budapesti lap . . . Budapest, az egy nagyszerű város . . . Budapest, az ma már több, mint Páris! — Hát volt imár talán Budapesten? Bründi ur leihajtotta a -fejét. — Nem. Fájdalom, még nem ... De elmegyek oda. Budapestet meg 'kel! nézni az embernek . . . Van nekem egy jó barátom, bizonyos Werner, Ingolbergben, az már többször járt ott. És az beszélte nekem, hogy aki egy igazi, de igazi bécsi gulyást akar enni, annak Budapestre kell mennie! Az aztán valami ... Az az igazi! . . . Na, meg az asszonyok! . . . Égy iféióra hosszat ajándékozott pieg Bründi Eric'h a társaságával, de ez a rövid félóra az uj ismeretek egy egész kincstömegét jelentette számomra. Megtudtam, amiről odáig halavánv sejtelmeim se volt, Ihogy Bründi Ericlh 1868-ban született Partentorban- és tizenhat éves korában teljes árvaságra jutott. Megtudtam, hogy boldogult édesatyja esztergályos volt, ő azonban merőben uj területen kereste a boldogulást és fiatal lelke teljes hevületéivel a sajtszakmára vetette magát. Huszonnégy éves korában az ifj-u Erich már önálló ember volt nemcsak egv viruló sajt- és csemegekereskedéssel, hanem kész és határozott tervvei is az élete elrendezésére. Bründi- Enich ugyanis már akkor elhatározta, hogy negyvenöt éves korára kétszázezer márkával a zsebében bucsut mond az üzletnek és élni fog. Semimi mást. csak élni, azzal a nyugodt és boldog tudattal, ihogv ezt a boldogságot megérdemelte, mert 'becsülettel' megszolgált érte. — Husz órát dolgoztam naponta, — mondotta Bründi Erich és a szeme boldogan ragyogott, mialatt beszélt, — husz órát, uram és egy esztendővel hamarább lettem kész, mint áhogy számítottam ... Azt hiszi: könnyű dolog otthagyni a mesterséget, mikor már minden csavar a helyén van és azt lehet mondani, a gép ma-gától jár? . . . Nem könynyü dolog! Sőt talán ez a legnehezebb . . . A szive fáj az embernek! A szive fáj! . . . De megtettem. Mert végre is — élni is kell az embernek! ... És most élni fogok. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: — Mit ért az alatt Bründi ur? Bründi ur megzavarodott. Mosolygó, de tétova tekintettel emelte rám a szemét és kissé akadozva válaszolt: — Micsoda kérdés az? . . . Hát . . . érni -fogok . . . Élni! . . . Élvezem az életet .. . Munka és gond: néJkiil . . . Mint annyi -más... Csak én is megérdemlem talán... Elhallgatott, rám nézett és m-ikor látta, hogy hasztalan vár szóra, élénk, csaknem szemrehányó ihangon folytatta: — Miért ne élvezhetném én is az életet? ... Ki kivan,hatja tőlem, hogv addig húzzam az igát, a-mig megszakadok? . . . Nem elég volt husz esztendőn át naponta busz órát dolgozni? . . . Ezért -mondtam le mindenről . . . Ezért nem engedtem meg magamnak semmit a világon, ami nem okvetetlenül szükséges az embernek . . . — Kérem-, kérem. Nem is u-gv értettem. De . . . mi a programja? 'Bründi ur -csodálkozva nézett rám— Program? . . . Minek ehhez program? . . . Hát egyelőre — itt vagvok' Egv szines boritéku füzetet húzott ki a zsebéiből és elém tartotta. A füzetnek ez volt a elme: Kétszáz kirándulás. — Hát először is ezeket csinálom meg — mondta Bründi ur. Már ma délután hozzáfogok . . .