Délmagyarország, 1913. november (2. évfolyam, 255-279. szám)

1913-11-16 / 267. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . K24-- félévre . . K 12 negyedévre K 6'— egy hónapra K 2 Egyes szám éra 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28-— íélévre . . K14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca «. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 267. szám Vasárnap, november 16 Régi nóta. A technikai tudományok fejlődése az utóbbi években ,a mérföldes csizmákkal dolgozik. A haladás /szédületes. A századunkat a találmányok évszázadának nevezik. A laboratóriumokból szinte minden nap ujabb találmányok bújnak iki, kezdve a kicsinytől a legnagyobbig. Az újfajta kötőgéptől a repülőgépig. Általában ugyan azt szokás erre az erős fejlődésre mondani, 'hogy a 'találmányokban rejlő nagy erő .az általános fejlődésre nem sok hatással van, mert az uj fölfedezések legtöbbjét a hadvezetőségek 'kerítik magukhoz s ,a háború céljaira, tehát emíberpusztitásra 'használják föl, a Dreadnought-hajóktól kezdve a repülőgépeikig. Való igaz, hogy a háborúra való készülődés igyekszik a maga céljaira használni ki a találmányokat. S azokat birja azután a maga hasznára a lehető legtökéletesebb kivitelben állítani elő. Könnyen 'teheti. Van pénze ihozzá. Ami vagyont és értéket a produktív emberi szorgalom előállit, annak nagy része adóban a katonai készülődéseikre megy el. Milliók kellenek egy-egy hajóórjjásra, amely a békeidőkben csák hever s háborusidőben minden percben ki van téve annak, hogy elpusztuljon is mint 'ócska vastömeg merüljön a tenger fenekére. Ez a fegyveres (fejlődés egymást emészti. A hajók ellen a repülőgépek, a légi gépék ellen az uj, föllegekbe lövő ágyuk s mind valamennyi ellen a mesés találmány: ,az Uhvi-féle sugár, a mely láthatatlan messzeségékiből ront, gyújt és robbant. Azonban a technikának és a vegytanI nak van egy egész sor olyan uj találmánya, (amely általánosságban ia produktív társadalmi életben is hasznosítható. A külföldön jki is használják ezöket s a természeti erőkkel kapcsolatban értékké emelik. Nálunk ez lassan megy, ívagy pedig sehogy sem -megy. Magyar föltailálók vannak, de a magyar találmányok értékesítési joga legtöbbször a külföldre vándorol. Még az (ingyen kínálkozó természeti erők sincsenek Magyarországon kihasználva. Sem a magános társulatok, sem a városok nem képes ék arra, hogy hasznos üzeméket létesítsenek. A vizesésék erejét más országokban már mindenütt munkába fogták. Náiunlk a hegyek között sok van belőle, de erejük kihasználva csak itt-ott van. Azok a imüvék is gyakran egészen kezdetlegesek. Az erdélyi földgáz értékesítésén már egy éve tanakodnak, anélkül, hogy dűlőre jutna a dolog. Jönnék pgyszerre a merész tervezgetések, a képzeletben már fölfuvódnak nagyra s azután kiderül, hogy az egész dologból nem lehet csinálni semmit sem, mert nincs pénz. Pedig máshol is íkell a katonaságra pénz, mégis az uj technikai s vegyészeti találmányokat felhasználják, értékesítik, , ami végeredményében csak olyan hasznot jelent, amelyből bizonyos százalék ismét juthat a véderő céljaira. Ez különösen szól a nagyvárosi üzemekre, amiknék az a céljuk, hogy bizonyos közfogyasztási áruikban minél olcsóbban nyújthassák az anyagot közönségünknek. Magyarországon gond az, hogy a városok területén összesoprődött szeméttel mit csináljanak, hová tegyék. A külföldön a szemétből elégetés által meleget nyernék, a meleget átalakítják villamosságra, ezt pedig eladják ipari célokra, mint olcsó géphajtó munkaerőt. Ismeretes s nem is uj dolog, ihogy az olasz városok a közvilágítást házilag kezelik s légszeszgyáraik egyúttal vegyigyáraik is, amelyek a földolgozott kőszénből annyi ipari- és gyógycélokra értékes i mellékterményt nyernék, hogy a város világításához szükséges légszeszt potom áron adhatják a fogyasztó közönségnek. Most )egujabban a morvaországi Brünn város jár elől 'egy feltűnést keltő újítással. Ott a szennyvizekből, a csatornáik iszapjából állítják elő a világító gázt. Egy mázsa ilyen szárított piszok huszonhárom köbméter 'jó gázt ad. Pedig hát nem is valami világváros. De azért ezen az ujitáson még ,a találmányok gyakorlati értékesítésében olyannyira elöljáró Franciaország is elcsodálkozik. S már ki is száTangó. Irta: Színi Gyula. Egy nagybátyáim azt mondta nekem: „Zöld szamár vagy. Többet kellene asszonytársaságban 'forognod. Olyan vagy, mint az uj idió. Előbb le kellene hántani rólad a 'burkot, hogy élvezhetővé légy." Néhány nap múlva meghívót kaptam a Petur'ék estélyére. Peturlék nagyon gazdag, előkelő és független emberek voltaik. Alaposan megválogatták, lrogy kit hívjanak meg vendégül. A meghívás tehát büszkévé tett. Peckesem lépkedtem, kiegyenesítettem a derekamat és egyáltalán igyekeztem ugy viselkedni, mint a regények hősei. Idősebb és jártasabb barátaimmal órák hosszat magyaráztattarn magamnak, hogyan öltözködik, miképp viselkedik és mint 'hódit az ember az első zsurján. Mennél jobban közeledett a nagy nap, annál gyávább és ingadozóbb lettem. Ugy éreztem, ihogy a medve nem lehet esetlenebb, mint én társaságban. Féltem, hogy az első lépésnél megbotlom és hamyat .fogok vágódni, mielőtt a háziasszonynak kezet csókolhatnék. Semmi férfiast, ruganyost nem találtam1 magamon. Elhatároztam tehát, hogy elsősorban szellemés leszek. Nem holmi külsőségekkel, 'hanem lelki szépségekkel fogok tündökölni. A nagy 'nap balul köszöntött rám. A cipész iaz utolsó pillanatban hozta a laklktopánokat, de olyan szűkre szabta, hogy nem tudtam benne talpra állni. Nem maradt más hátra, mint hogy a kényelmes, ócska cipőimet magam restauráltam folyékony lakkfestékkel. Alighogy kiléptem a kapun, havas eső kerekedett és azonfelül még kocsit sem tudtam kapni. Qyalog bandukoltam tehát a zsúrra és egy utcai gázlámpa alatt elszörnyüködve láttam, hogy cipőmről a sár lemosta a lakkot. , , Már inkább visszafordultam volna, de egy ismerősömmel találkoztam, aki fölkiáltott: — Peturékihoz megy? Boldog ember! Tudja-e, hogy ki lesz ott? A szép Pankovicsné! El ,ne mulassza, hogy megismerkedjék vele! Voltak már emberek, akik mérföldeket utaztak éjjel-nappal, csakhogy lássák a szép Pankovicsnét. Száz lépés választott el csak a Peturék házától. Ismerősöm elkísért a kapuig. Nem lehetett meghátrálnom. A kapus 'kissé gyanakvóm nézett végig rajtam, amikor hóval boritottan, csoszogó, sáros cipővel a lépcsőház szőnyegén végiglépkédtem. Nagy félelem fogott el a diszes helyen, de azért néhány perc múlva már benn voltam az elő'. kelő, népes társaság kellős közepében. Sehogysem tudtam magam jól és otthonosan érezni. Azt 'hittem, hogy mindenkinek a szeme egyenesen az én cipőmre irányul. Ha nem lett volna rajta olyan vastag a bőr, talán el is pirult volna a szegény bakkancs. Alig vártam, hogy valahol leülhessek és a székem alá rejthessem a sáros cipőmet. — Kissé elfogult.! Kissé elfogult! — mondta egy császárszakállas öreg ur, akinek valószínűleg nagyon megtetszett a képtelen zavarom. — De hát én is ilyen voltam fiatal koromban — tette hozzá jóakaróan. — Mondja, olyan sár van odakinn? — 'kérdezte tőlem egy elegáns asszony, akinek nem mertem a szeme közé nézni. Legjobb szerettem volna hirtelen a föld alá sülyedni. — Nem tudtam kocsit találni — mentegetőztem dadogva, de szinte éreztem, hogy mindenki elmosolyodik ezen a kifogáson. És az asszony, akire még lopva sem mertem föltekinteni, váratlanul a nyaikkendőmlhöz nyúlt: — Félrecsúszott a kraváttíja — mondta lágy, zengő hangján, amely azonban ezúttal ugy bántotta fülemet, mintha valami gúnyos szarka fecsegése volna. Állam alatt éreztem az asszony puha, meleg kezének simogatását amint a nyakravalómat igazgatta. — Óvás! — kiáltotta egyszerre egy fiatalember. — Micsoda óvás? — kérdezte a szép asszony. • — Én már három év óta udvarlok Pankovicsiné őnagyságának — felelte a fiatalember —de még egyszer sem tudtam elérni, hogy megigazítsa a nyakkendőmet. Igy tudtam meg, hogy a hirneves, szép