Délmagyarország, 1913. november (2. évfolyam, 255-279. szám)

1913-11-14 / 265. szám

DfiLMAGYARORSZÁG 1913. november 14. annál is inkább, mert a rájuk nézve kelle­jmetlen esetben még jó arcot iis ikel'l vág­niok. A közvélemény szemében annál na­gyobb sikert aratott tegnap a miniszter­elnök, aki megmutatta, hogy minden jo­gos és méltányos, parlamentáris formában jelentkező kívánságnak előzékenyen eleget tesz ós szívesen megragad minden alkal­mat, mely megkönnyítheti az ellenzéknek a rendes parlamenti talajra való vissza­térést s egyértelműséggel alapozhatja meg a törvényhozás alkotásait. Ha a magyar képviselőházban még­is minden a régiben marad, akkor ezért ezután is, mint eddig, csak az ellenzéket terheli a felelősség. Fegyverrel az igazság ellen. (Saját tudósítónktól.) Annyi barackot kap nrcst Tcrkov hadnagy a kemény és való­színűleg nem sok bölcseséggel bélelt kopo­nyájára, hogy csakugyan ropog, mint a sor­tűz. Omlik rá zápormódra fricska, nyakle­ves, rúgás és oldalibalökés, hogy bizonyára bele is halna, ha el nem követné azt az egyet­len okos dolgot, Ihogy — nincs ott, ahol pü­fölik. ö ugyanis Szófiában hallgatja a vi­hart, amely — Párisban táncoltatja a fején meg a ihátán a költői igazságszolgáltatás ke­gyes virgácsát és kilencágú szöges korbá­csát. Ki ez a Torkov hadnagy? A világ veze­tő nagy szellemeinek, a nagy államférfiak, nagy tudósok, nagy hadvezérek sorában vagy az akadémiák almanachjában a nevét, nyájas, de kivánicsi olvasó, ne keresd! Ne azok között se, akik a bölcsek kövét neve­zetesebb 'Sikerrel kutatták. Ez a Torkov egy egyszerű kis bolgár ihjadnagy, azok közül való, akik miikor diplomatáinak ostobasága, szövetségeséinek hűtlensége, árulás és hát­batámadás gúzsba kötötte és megalázta di­csőséges viadalokban elvérzett nemzetüket: tombolva sirtak tehetetlen keserűségükben és igy harapdálták megláncolt öklüket. Ilyenkor a /bölcsnek se könnyű bölcsnek lenni: — Torkov hadnagy pedig /minden va­lószínűség szerint máskor, az okosságra al­kalmasabb időben se volt túlságosan az. El­követte tehát azt a jól fejlett csacsiságot, hogy tollra pattan, ami ő alatta nem lett Pe­gazussá és nekinyargalt a világhírű francia irónak: Pierre Loti-nak, amiért az vérbe és vitriolba mártott pennával irt a bolgár ár­mádiáról és a bolgár nemzetről. Leszidta az irót kegyetlenül és a tetejébe még duellumra is kihívta. Szó sincs róla: ez se nem okosság, se nem igazság, se nem — mübirálat. Ha Pierre Loti egy egyszerű kézlegyintéssel elhárítja vagy visszautasítja a Torkov hadnagy dü­hös attakját, jól teszi. Ebben kétségbevonha­tatlanabb az igazsága, mint a bolgár hadse­regről meg a bolgár nemzetről mondott kri­tikájában. Más fegyver való ahoz a tisztes­séghez, hogy Pierre Loti a tollát összemérje vele, mint a Torkov hadnagy spádéja. És mégis . . . akármennyire érthető az a kegyetlen vihar, amely dühös nekinyarga­lása után most a szeleburdi bolgár hadna­gyocska fejét jéggel döngeti és ököllel mos­sa: mi — az ellenkezőjét se tartanok vagy éreznek érthetetlennek. Azt nevezetesen, ha a dühös kis hadnagy kakaskodására nem az ökölcsapások és virgácsütések zápora, ha­nem a /szánakozó 'megértésnek és megbocsá­tásnak egy szelid, okos, meleg és simogató szava lett volna a válasz. Mert: amit ez a Torkov hadnagy csinált, az csákugyan os­tobaság, amit nem szabad respektálni, de a mi fáj neki, azt nem lehet se megvetni, se el­itélni. Ez a fájdalom becsületes és megér­demli azt, ihogy ne csak azt lássuk, ami a szegény bolgár hadnagy fejében nincs, ha­nem azt .is, ami a szivében van. Hetven mandátumért. — Izgalmas választási kampány előtt. — (Saját tudósít ónktól.) A december he­tediki városatya választásokra e hét végén és a jövő hét elején indul /meg teljes erővel a küzdelem. Az első kerületben tizennyolc, a másodikban tiz, a harmadikban tizenegy, a negyedikben Ót, az ötödikben hat városatyát kell választani, — hogy egyelőre a többi ke­rületről ne Is beszéljünk — és máris annyi név került forgalomba, ihogy ujabb kombi­nációk szinte föl sem merülhetnek. Még sze­rencse, ihogy minden kerületre jiut egy-két üres ihely és (ha ezekhez! hoizzászámitjuk azoknak a tagságát, akiket a közvélemény zöme méltán- akar kihagyni a közgyűlési ta­gok sorából, az uj aspiránsok mégis némi reménységgel méheinek bele a küzdelembe. Általában azt beszélik, hogy az első kerü­letbe hat, a másodikba három, a harmadikba ugyanannyi uj embert akarnak behozni. Per­sze ezt nem szabad készpénznek venni, ez csak azt jelenti, hogy a látszat szerint ez­ideig ebben a három kerületben foglalkoztak a legtöbbet a városatya-választással. Ugy látszik, hogy az idén szokatlanul erős lesz a küzdelem, amire sokan abból kö­vetkeztetnek, hogy a mindig nagyszámban törtető önjelöltek mellett komoly és érdemes jelöltek is vannak szép számmali, akiknek aspirációival és arravalóságával minden il­letékes tényezőnek számolni kell. A nemzeti munkapárt szombaton délután értekezik a városatya választások ügyében s ettől kezdve majd minden napra jut egy­egy nagyobb fajsúlyú tanácskozás. Nem szá­mítjuk ezekbe bele, de külön meg kell emlí­tenünk azokat a kisebb értekezleteket, ame­lyeket 'népkörökben, korcsmákban s egy-egy egyesületben tartanak. Nagyobb értekezletet hivott össze a választások ügyében a sze­gedi törvényhatósági bizottsági tagválasz­tások egyik kipróbált erejiü és érdemes har­vitális centrumra, legyem az a lélegzés vagy a vérkeringés, veti magát, aminek a követ­kezménye a halál. Ezekre a rettentő /és kíméletlen szavak­ra remegő félelem fogta el a hölgyek lelkét és donna Letizia virágzó arca elsápadt egy pillanatra. Viktória türelmetlenül kérdezte: — Hát nincs semmi orvosság? — Próbáljuk meg. Spanyol légy alkal­mazását ajánlom, — tanácsolta a doktor. Viktória a kanapéra tette a haldoklót és ollót kért. Mindnyájan remegve és sápad­tan hajoltak Sanzio fölé, aki a szemhéjait újból lezárta és forró lélegzetével rálehelí a segitő kezekre. Mituán Viktória leküzdötte első undorodását, óvatosan kezdte nyirrni a szőrt az állat nyakán, amelyet minden nyisz­szantás után szétfújt. Valami szabálytalan tonzura terjeszkedett el az állat nyakán és a lenyírt test mindig nevetségesebb és -fájdal­masabb látvány lett. Az esti szellőtől megmozgatva, a füg­gönyök megduzzadtak a terraszon, mint két. vitorla. Zavarosan, de élénken és vidáman tört föl az utcai lárma. Egyszerű házak -me­nedéke veszett el a háttérben a haldokló nap sápadt aranyozásában. És egy seregély ifüty­tyentett . . . * . . . Most lejött a felső szobákból a szép Natál ia, donna Letizia menye, karján a 'gyer­mekével -és a szobába lépett. Hosszúkás arca rózsásan csillogott, a szeme tiszta volt és világos, az orrcimpái -finomak és áttetszőek; -egy szóval a szőke asszony minden kívána­tossága megvolt benne a szétbomlott fekete hajak zuhatagja között. Egyéniségében, ru­hájában, tartásában ott volt a boldog nyu­galom, a tejillatu íirssessége annak a fiatal anyának, aki saját mellét nyújtja a gyerme­kének. Alighogy meglátta a megnyitott kutyát, a hirtelen jókedvnek valami olyan /ellenáll­hatatlan rohama fogta el, hogy a gyöngyfo­gai -mögött nem volt képes eltitkolni a kaca­gását. — -Ah, ah, ah, ah! — Hogyan? Natália nevetni merészel, amikor a szegény Sanzio -halálán van? A gyöngéden hangolt leányok megbotránkozó, keserűen rosszakaratú pillantást vetettek a rideg, tiszteletlen sógornőre. De ez könnyen áttette magát ezen- és közelebb lépett, Ihogy megmutassa a kutyát a gyermeknek. A gye­rek kis, nyugtalan kezével tapogatódzott, megpróbálta megérinteni a kutyát és tele természetes örömmel, érthetetlen, dadogó hangok -törtek ki a tejtől csillogó szájacská­ján. i Az állat, amely hozzászokott ahoz, hogy a fejét odatartsa a veregető kezecskékhez, félig -megbénult tagjai dacára, örömet muta­tott -és a szemében a jóságnak és a megér­tésnek az utolsó föllángolása égett. — Szegény Sanoho Panza, — mormog­j ta most /már Natália is és visszahúzta a fiacskáját, aki az ujjaival belekap a kutya lecsurgu nyáléba. És mikor a gyerek sirásra húzta a szájaeskáját, Natália kétszer-három­szor föl és alá járt a szobában, a magasba emelte és hintázta, azután megállott az auto­mata előtt és a Skulcscsal fölhúzta a mecha­nizmust. Az automata-majom kinyitotta a száját, a szeme lecsapódott, fölkunk-oritotta a farkát Viktor Félix XIII. Lajos-gavottejá­nak a hangjaira és mintha élne, ide-oda for­gott. i ; I 1 A hangok 'édes hullámai betöltötték a szobát és Natália a fejével verte hozzá a taktust. A szobában tompa volt a világosság és a nyitott balkonról behatolt a szobába a pelargóniás cserepek finom, kedves il­lata. Sanzio talán már nem hallott semmit. A spanyol légy égette a nyakát -és időről­időre begörbítette a hátát és gyönge ny-ö­szörgésel -lehajtotta fejét. A fogai közé visz­szaszoritott lilás, majdnem feketévé vált nyelv-e már elvesztette minden mozgékony­ságát, csak a türkizkék, nedves fátyollal be­vont szemével pislogatott -még görcsösen és a szögletekben láthatóvá lett a szeme fehér­je. A nyála sűrűbben és bőségesebben öm­lött. Ugy látszott, mintha a megfulás min­den percben bekövetkezhetnék. — Natália, hallgass már! Hát nem lá­tod, hogy Sanzio meghal? —tört ki a köny­nyes szemrehányás Izabellából. ... De a gavotte-ot nem lehetett félbe­szakítani, amig a mechanizmus le nem járt és a hangok tovább ömlöttek, lassan, csön­desen kisérve a kutya halálküzdelmét. Az alkony kiterjesztette árnyékát a szobában és a függönyök meglebbentek a hűvös esti szél­től. Donna Letizia fuldoklott a zokogástól, nem tudta tovább nézni a haláltusát és ki­ment a szobából. Valamennyi lánya követte őt, egyik a másik után. Csak Natália köze­ledett kíváncsian a haldoklóhoz. És amig a gavotte újra kezdődött, a jó Sanzio a zene hangjai mellett kilehelte a lel­két, mint a hős valami olasz melodrámá­, ban.

Next

/
Thumbnails
Contents