Délmagyarország, 1913. október (2. évfolyam, 228-254. szám)

1913-10-09 / 235. szám

335 Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉS ÁM SZEGEDEM ELŐFIZETÉSI A* VIDÉKEM egéscéwe . K24- IMéwe . . K 1 I (g^tt'^pn • K JÓ**—""" föÉiR • K1A-" j negyedévre K «•— egy hi—pn K 2*— Mgyettvre K t— sgyMeapraK M9 Tefefoc-szíta; 305. Egyes *xim ára M Egfe. Eíow serte ára M Már. Tehrtoe-euáin: 365. Szeged, 1913. II. évfolyam 235. szám Csütörtök, október 9 A tudós Akadémián. A tudós Akadémia összes ülést tartott, ahol a dijak, jutalmak, alapítványok állásán kivül hallottunk egy tudományos felolvasást is. Még pedig irodalomtörténetit. Nem hiszem ugyan, hogy ebben a hazában van 150 ember, akit érdekelne, de mégis ideirom, hogy az értekezés az alezandriai szent Katalin-legendáról szól, amelyről még diák korunkban tanultuk, hogy 4073 sorból áll, tanultuk kapcsolatban Temesvári Pelbertről is, sőt még arra is emlékszünk, hogy Sövényházi Márta másolta 1730-ban. Gondolom, teljesen elég, ha ilyen középkori együgyüségről ennyi marad az ember fejében. Hogy vannak tudósok, mint például az igazán kitűnő, kedves Horváth Cyrill, akik évtizedekig foglalkoznak az ilyen kérdéssel, az igazán csak dicséretes, s amikor ilyen embereket látunk, mindig visszatér belénk az emberiség jobb jövőjébe vetett hitünk, mert látjuk, hogy az idealizmus, az önzetlenség nem veszett még ki. Azonban Horváth Cyrill még nem az Akadémia, sőt nem is a magyar irodalomtörténet. Amit ő csinál, az csak az ő érdeme, s amit neki dicséretül tudunk be, abban nincsen része az Akadémiának. Ha egyes tudósok korokat, régi irodalomtörténeti emlékeket tanulmányoznak, s értekezéseiket felolvassák az Akadémián, ezzel az Akadémia még semmit sem tett a magyar irodalomtörténet érdekében. Pedig lenne teendője. Itt is, meg minden más tudományszakban is. Végül is, azt már legmerészebb álmainkban sem, merjük remélni, hogy az Akadémia előbbrevivője, irányitója, müvelője legyen a tudományoknak. De legalább rendőr legyen a tudományok birodalmában, rendőr, aki ellenőrzi, hogy Thaly-féle jámbor csalások ne történhessenek, s aki bizonyos rendeletekkel intézkedik. Világosabban beszélve, itt van például az irodalomtörténet. Tessék elővenni bármelyik tankönyvünket, mindegyik ott zárja le a magyar irodalomtörténetet, ahol Toldy elhagyta. Ez tény. Toldy Ferenc óta nem volt tudósunk, aki irodalomtörténetet csinált volna, sőt nem volt olyan tankönyvirónk sem, aki másként merte volna a dolgokat látni, mint Toldy Ferenc. Ma is ugyanazzal a mértékkel mérik Dugonicsot, mint Toldy, ma is komolyan tárgyalnak Dukai Takách Judithokat, s ezen a világon az utolsó évtizedek alatt minden megváltozott, csak éppen a magyar irodalomtörténeti értékelés maradt a régi. Persze, mert ezt a magyar tudósoknak, a magyar Akadémiának kellene megváltoztatni. Szerencse, hogy nincsen külön magyar esztétika, mert akkor még mindég a Greguss-féle bölcsességeknél tartanánk. Hanem ilyesmivel az Akadémia nem törődik. Mit bánja ő, mi van az irodalomtörténetben? S mit bánja ő, hogy irodalomtörténetünk olyan emberei, akikkel Toldy nem foglalkozott, pár sorban intéztetnek ott el. Soha, de soha nem gondolt arra, hogy iratni kellene komoly, a mai szempontoknak megfelelő irodalomtörténetet, s egyszer már kijebb kellene taszitani azokat a határokat, melyeket Toldy rakott le. Bánja is ezt, s a minden ebből származó botrányos állapotot az Akadémia? Mert az csak botrány, hogy Jókaival az irodalomtörténet (főleg a tankönyvek) ma is éppen ugy foglalkoznak, mint 1880ban. Ami azóta történt Jókaival, az nincs. Tankönyveink alig beszélnek Radákovitsról (Vas Gereben), Kemény sincs kellőképen méltatva, Gyulai Pált éppen felemlítik, Gregust nem állitják oda, ahova illene, olyan kiváló emberről, mint Pulszky Ferencről említést is alig tesznek, Telekyről egy sort irnak, Vajda János nevét emiitik csak (a középiskolai tanterv még ezt sem követeli), Reviczky Gyuláról egy sor, Mikszáthról, mint a fiatalabb nemzedék teAz ördög menyasszonya. Irta: Szekula Jenő. Gyermekkoromban ismertem még a szép Danicát, a részeges és féllábú harangozónak a lányát. Hosszunövésü, de kedves arcú rác •hajadon volt, kissé szeplős is szegényke, — de ezt nem tudta róla senki, talán csak az anyja, — aki azonban magával vitte féltett gyermekéinek a titkát a sírba. Mert szerecsiíkával kendőzte az arcát állandóan, hogy eltűnjenek az áruló foltok: — fehér volt az arca, mint a holdvilág, mimt a nagybetegeké, — vagy mint ahogy a kísérteteket látják babonás lelkek s vak színjelenségből mint két csillag lobogott ki vakító mélységű szeme. (Félholdalakban, gyufával kábitó szemöldököt is rajzolt föléje gondosan.) A falusi rácok széps'égérzetének megfelelően inkább szépnek volt mondható, mint rútnak. Mégis pártában maradt, mig sok gyönge liliomtestü és törékeny tánypajtása férjhez ment rendre, ahogy illik: tizenhároméves korában, ö meg már húszéves volt, ami nagy kor, majdnem vénségszámba rnegv már a délvidéki asszonyoknál. Mégis vigasztalanul hervadozott szegény. Mi volt az oka? Nem lehet tudni. Talán féltek tőle, azért kerülgették. A falu végén laktak, domboldalon, a vadvirágos temető szélén. Feje fölött a temető — a holtak pihentek ott keresztiik alatt — lába előtt a Tisza, melynek futó vizét napfényes időben, vagy tavaszi vizáradáskor, sokszor nézte bánatosan: könyöktől fehérre vált arccal. Hány bolond lány habfehér testét rejtegeti már magában a szőke viz? — Vájjon őt mikor fogja eltemetni? Igy álmodozott balga epedéssel, meghitt alkonyatokon, — mig a folyó partján a füzes megélénkült csókolódzó szerelmes párok által, •— csak érette nem jön senki, hogy elrabolja, elcsalja magával. Azt beszélik, hogy félelmetes testi ereje volt, ami rendkívüli dolog egv hajadonnál. Már gyermekkorában malomkővel játszadozott a mezőn. Azt gurigálta maga előtt, mintha csak gyönge hordóiabroncs lenne. Ez valószínűleg csak tréfa, mese, pletyka vagy nagyítás. A fonók vénasszonyainak túlzó rémlátása. De az bizonyos, bo>gy nem közönséges testi ereje volt s részeges apját, akit sokszor levett a lábáról az ital: a karjain vitte haza a korcsmából. Mintha csak valami gyönge gyermek lenne. — Katonának való ez a nő, — mondták az alacsonynövésü sokác parasztlegények. Nem féleségnek. Gyermekkorában egyszer nagy kitüntetés is érte. Tizenhárom éves volt akkor. Dodolának választották meg a babonás parasztok. Vénasszonyok jöttek érte, meztelenre vetkőztették, hogv azután virágba, sáslevelek közé és fűzfa gallyal öl töztessék, fiatal és erős testét, — ahogy a mezei tündérkisasszonyok járnák. S végig vitték a falun, énekélve és táncolva, lánypajtásai karéjában. Ódon babona ez. A szárazság és a hév nyár rontása ellen való igézet. A mi udvarunkon is felcsendült1 a kábitó ének. Mi megyünk a falun át, A felbak pedig az égen át. Mindenki megcsodálta akkor a szép Danicát, aki hajlott, lengedezett és táncolt, mint a nád a tavaszi szélben. Két fejjel volt magasabb a társnőinél, valóságos királykisaszszony volt köztük. A menoybéliek is ugv látszik, kegyes szívvel fogadták hő fohászát, mert megenyhült az idő és eső borította el a határt. Mert tisztelték, de annyi bátorsága egyik •legénynek sem volt, hogy a kezét megkérje. Vagy, hogy elrabolja, amii a régieknek a Iskola öltöny ök| feSSItők, costtimük Kérjen árjegyzéket. fink és leánykák NEUMANN M. cs.aíésíkir. udvari és kamarai szállítónál részére kaphatók Szeged9 Kárász-utca 5