Délmagyarország, 1913. október (2. évfolyam, 228-254. szám)

1913-10-04 / 231. szám

4. DEEMAGYARORSZ'ÁG 1913. október 4. érez magában erőt arra, hogy tovább vonszolja az élet terheit." Még ötven hasonló esetet említhetnék, a fővárosban és a vidéken, ahol az öngyilkosság oka kibogozhatatlan rejtély. Fáradtak, bénultak, félnek, nem birják, — ennyi az egész, amivel végzetes tettüket indokolják. Az öngyilkosság másféléve már ragályos betegség, pusztító epidémia. Leginkább annál a fajnál észlelhető ez a kór, amely üzleti, szóval prózai erényekkel is édes, — de szivében fantaszta, érzékeny, könnyen lobbanó, lelkes, fáradt, merengő, született poéta. Az első generáció még dolgozott, a vagyonszerzés foglalta el; a második most ül a vagyonban és fáradt gesztussal tartja össze a verejtékkel szerzett milliókat, de nem szaporítja; a harmadik fáradt, a művészetek felé vonzódik, kielégületlenül, neurasztémásan, a jómódban nem edzették a való életre, ugy viseli létezését, mint egy töviskoronát. Román rendjeleső. Hivaialosan mindig lecáfolja Románia, hogy egyetért az erdélyi magyarellenes agitációval. De hogy mennyit jelentenek ezek a 'hivatalos cáfolatok, beszédesen bizonyítja a román udvarnak az a politikája, amely félszemmel állandóan Transylvánia felé sandít. Most — mint egy bukaresti félhivatalos jelenti — rendjelek özönével árasztja el Károly király a hűséges magyarországi románokat. Egész sereg. bankdirektor és iparos kapja meg a Meritul Comercial si Industrial (kereskedelmi és ipari érdemrend) első és második osztályú keresztjét. Aradon, Balázsfalván, Kolozsváron és Nagyváradon zuhogott a rendjeleső a román nevű takarékpénztárak és vállalatok vezető emberei között. Ugy látszik, a román udvar ért hozzá, hogyan kell fanatikus híveket teremteni Magyarországon a nagyromán propagandának. A középiskolák reformja. (Saját tudósítónktól.) Mai számunkban' részletesen ismertettük Jankovieh Béla közoktatásügyi minislzter középiskolai reformtervezetét. Cikkünkre az egyik szegedi középiskola igazgatójától ezeket a sorokat kaptuk: Jankovieh Béla, az agilis, gyakorlati, ideáktól áthatott kultuszminiszter, aki dicséretreméltó igyekezettel keresi azokat az eszközöket. amelyekkel az oktatásügyet belekapcsolhassa a való életbe, rendeletet bocsájtott ki a középiskola reformja tárgyában. Azt a gondolatot, amelyből a rendelet keletkezett, hogy tudniillik a középiskola, jelesül pedig a gimnázium „sok tekintetben elmarad a haladó kor követelései mögött" valamennyien érezzük, akik vagy mint szülők, vagy mint tanárok, vagy pedig, mint a gimnáziumok volt növendékei nexusban állunk, vagy állottunk a gimnáziumokkal. De érzi a közélet is, hiszen ennek mozgatói, szereplői 99 percentben a gimnáziumot végzett egyénekből rekrutálódnak. Teljesen egyet kell tehát érteni Jankovieh Béla rendeletével, amely megállapítja a középiskolák nagy fontosságát, s továbbmenöleg, miután konstatálja, hogy középis-_ kolai oktatásunk „a számára kijelölt hagyományos kereteken belül sem végzi kielégítő módon föladatát" a középiskolák reformját hangoztatja. A bajt felismervén, a kultuszminiszter a baj okát — természetszerűleg és igen logikusan —• a középiskolák tantervében látja. A kultuszminiszter pontokba foglalta észrevételeit és kifogásait. Haladjunk mi a pontok szerint. Üdvös és kívánatos ez különösen Szegeden, az országnak kétségtelenül legnagyobb diákvárosában. Véleményünk szerint az elemi iskola •ha a szemeinek, az érzékeinek, a szellemének már nincs is szükségük reám: mégis hasznára válik — gondoskodásom. És ebbe én beletörődtem — egy görcsös erőfeszitéssel, mely igen nehezemre esett. Vállaltam a gondos, szerető anya szerepét. És ezt a gondoskodást ő most bajosabban nélkülözhette volna, inint valaha. Pazarolt és keveset dolgozott: jövedelmünk. rohamosan apadt és szükségessé vált a legtulzottabb takarékoskodás. Az egészsége is nyugtalanított, sohasem vált javára a hosszú éjjelezés, a pezsgő. Büszkeségemet elfojtva, vijsszatartottam, 'könyörögtem neki, ne hagyjon magamra minden este. Bizonyára önzéssel vádolt és ezalatt is csökkent a gyöngédsége irányomban. Most pedig, hogy meg kell halnom és le kell mondanom a gondoskodás édes kötelességéről is, irtóztató félelemmel gondolok arra: mi lesz Pierrel nélkülem? Szentül meg kell Ígérnie, hogy újra nősül — nagyon féltem a kalandoktól! De törvényes társa, hites felesége — vájjon milyen lesz ő? Fogja-e eléggé szeretni féltékeny vágy, önzés nélkül: ahogyan művész feleségének szeretnie kell? Lesz-e gyönyört adó szeretője, elmés barátnője, gondos anyja egy személyben? Ó, kedves gyermekem, hallgasson egy haldokló óvó, intő szavára! Kétségen kívül fiatal, egészséges, szép és csábító asszony ön — kívánom ezt minden féltékenység nélkül: — ó. 'használja ez értékes erőkei az ő boldogitására. Ne gyötörje h'iu kacérkodással — de mégis iparkodjék magát ... Ez az, amit én mindig megvetettem és csak most látom be, mily helytelenül cselekedtem. Nagyon is a magáénak érzett, az ő tulajdonának; és ha a szive kalandos útra tévedt; tudta, hogy mindig itt leszek én, hogy visszatérésekor szeretettel fogadjam, gyógyítgassam ezt a sebzett szivet. Ha nagyobb nyugtalansággal fog gondolni önre- nem ér majd rá arra, hogy kalandokba bocsátkozzák, melyek aláássák egészségét és tehetségét. Tudjon hát kacérkodni — egy kevéssé, de ő reá gondolva és nem magamagára. Talán gazdag lesz ön: szivem mélységéből kívánom. — De ha Pierre másodszor is vagyontalan leányt venne el, arnit nagyon lehetségesnek tartok: a háztartásuk nem gazdagabb, mint amilyen a miénk volt: — azon keli lennie, — 'hogy a legkicsinyebb takarékosság által távol tartsa tőle a gondot, nélkülözést! aki az agyvelejével dolgozik, azt odahaza derültség, kényelem, bőség kell, hogy várja. Főleg, főleg! ne kövesse el azt a biint, hogy erején felül dolgoztatná . . . Gondolja el, hogy minden ruha, melyet önnek vesz, minden ékszer, mely az ön hajában ragyog: egy kis része az ő zsenijének: szent javaknak! Hiszen tehetsége teljes, fejlődéséhez nyugalomra volna szüksége, pihenésre, távol ettől az iszonyú Páristól. Ali, ha eléggé tudná önt szeretni, hogy visszavonultan önnel, vidéken élnének, egymás mellett, csupán egymásnak! íme, ez nyomta a lelkemet. Ezeket meg kellett mondanom önnek. Ragyogó szeme, csókos ajka ne kacagjon ezen az én melankolikus végrendeletemen. Csak a halál közvetlen közelében értjük meg az életet. Ha ma újból kezdhetném az életemet — ugy tetszik nekem: boldoggá tudnám tenni Pierret . . . önre hagyom ez édes kötelességet, gyermekem: bár segíthetné teljesítésében az áldásom — áldása egy haldokló léleknek, mely megtisztult a nagy szenvedésben. tantervének tekintettel kell lenni a gimnáziuméra, valamint a gimnázium tanterve is tangálhatja amazét. Arról is lehet beszélni, hogy vájjon megbirja-e a négy elemi iskolát végzett gyermek azt, amit erre az alapra a gimnázium I. osztályában raknak vagy nem, noha a tapasztalás igenis azt mutatja, hogy feltétlenül megbírja. A kilenc-tiz éves gyermek már a gimnázium első osztályában egy „szellemében és szerkezetében anyanyelvétől annyira elütő nyelvnek, mint a Iatin"-nak tanítására kényszerittetik. A miniszter tehát a latin helyett az első évfolyamokba nagyon 'helyesen a németet kívánja tenni. Kárhoztatja a középiskolában Jankotvich, hogy az szervileg nincsen tagolva. Véleményünk szerint soha semmiféle dolognak nem volt még hibája az, hogy egységes és nem volt lazán összefüggő részekből egybetákolva. Igy tehát az egységesség semmiesetre sem hibája a középiskolának. A miniszter ezt a szervi tagolatlanságot főleg azért hibáztatja, mert a középiskola nincsen tekintettel azokra, akik a négy alsó osztályt végzik, csak azokra, akik mind a nyolc osztályát végigjárják. Abban teljesen igaza van a miniszternek, hogy azokról is kell gondoskodni, akik „akár hajlamaikat követve, akár életviszonyaik alakulása folytán, akár minősítési okokból, akár a szakiskolába való átlépés céljából jóval előbb kiválnak a középiskolából." De erre azt is lehet felelni, hogy ezek számára való a polgári iskola. Ezt a miniszter is említi. De persze, nem a mai polgári iskola, a mely semmi, hanem egy, a jövőben megalkotandó, müveit középosztályt produkáló polgári iskola. Ezt kell megcsinálni, mert a gimnázium nem végezheti el a polgári iskolák dolgát. És ez igazán sürgős, iontos kérdés. Ami azt illeti, hogy az oktatás anyagát kétszer nyújtsa a középiskola, ez kívánatos, mert hiszen repetició est mater studiorum. Ez a terv leginkább mutatja, hogy a reformmunkálatok megindítását mennyire gyakorlati tapasztalatok, praktikus szempontok irányították. „Az oktatás eredménye — mondja a miniszter — nem kielégítő német tárgyakban." A kevés óraszám és az ismétlés teljes hiánya mellett más miatt is. A Földrajzot tanítanak például a gimnázium 1., II. és III. osztályaiban, politikai földrajz név uTii a VII ben és a történelemmel kapcsolatban csaknem minden osztályban, tehát tanítják a fölcrajzt hét évig es mégsem kielégnő az ertdmény. Miért? Nem lehet más u*a, minthogy nem logikus, nem okosan egybeállított modon tanítják, vagy s, hogy rossz a tanterv. A régit foldozták 1883-ban, aztán 1899-ben, ötletszerüleg, nem egységesen. Ez a baj, s ezért mondtuk: uj tanterv kell. Egységes, logikus, folyamatos. Megállapítja Jankovieh, hogy a reáliskolák panganak, a gimnáziumok tul vannak zsúfolva. Középiskolai ideálja tehát a modern nyelvek tanításaiul, a reáliák intenzivebb müvelésével közelebb áll a reálhoz, mint a gimnáziumhoz. Tudvalevő, hogy a gimnázium mindenre képesít, a reál pedig csak egy-egy szakra. Tehát vagy egytipusu középiskolát kérünk, ahol a latint, mint a leánygimnáziumokban, az V-től kezdve tanítják, s a négy alsóban (és- a felsőben) egy" modern nyelvet, vagy háromtipusut, gimnáziumot, reált, s a németek példájára reálgimnáziumot.