Délmagyarország, 1913. október (2. évfolyam, 228-254. szám)

1913-10-17 / 242. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24-— félévre . . K 12 — negyedévre K 6-— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28-— félévre . . K14.— negyedévre K 7-— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. vrm Szeged, SSi3. II. évfolyam 242. szám. Péntek, október 17. Prohászka hallgat... Magyarország minden intelligens embere, bármely felekezethez tartozzék is, csak sajnálkozással fog tudomást venni arról, hogy ezentúl Prohászka hallgat. Prohászka, az aranyszájú és aranyszivü. A magyarországi katolikus egyház oszlopa és világító tornya, a magyarországi katolikus hitélet fellendítője elhatározta és Rómában megfogadta, mert bizonyára megfogadtatták vele, hogy ezentúl — hallgat. A lángszavu apostol néma pásztora lesz nyájának, holott nyája szomjúhozni fogja az élet igéit, az igazságot, melyei oly sokszor hallott a mély filozófiájú apostol ajkairól. Rómában elhallgattatták az apostolt. Elhallgattaták Prohászkát, akihez fogható szónoka nem volt a magyar katolikus egyháznak Pázmány Péter óta, akit a hitélet fellenditése terén csak Pázmány Péter múlt felül. És neki mégis hallgatnia kell és ezt a hallgatást méltán fájlalja minden magyar ember. Mert mikor Prohászka beszélt, a legkülönbözőbb felekezetű emberek szive összedobbant ,és nem egy egyháznak a püspöke állott előttük a szószéken, vagy a szónöklati emelvényen, hanem ott állott előttük a dogmák szűk körén felülemelkedő tudós és ékesszavu szónok. Az ő mélységes, nagy tudásával, az ő szivet megkapó ékesszőlásával annyira fölötte állott minden kicsinyes felekezeti szempontnak, hogy szívesen hallgatta mindenki, bármely felekezethez tartozott légyen is, hogy minden felekezet a magáénak vallhatta. Az én-nek az istenitője, meg kellett, hogy tagadja a saját én-jét. Roma locuta, Prohászka hallgat. Vájjon csakugyan megtagadta-e az énjét?! . . . Ugy tűnik fel nékem, mintha ezzel a hallgatással inkább felmagasztalta volna azt az erős, szellemi és erkölcsi tekintetben oly markáns ént. Az engedelmességben, a maga megalázásában ime, mily tündöklő példát mutat nemcsak a római egyház fiainak, de minden felekezetbéli embernek, ő nem üt pártot, nem lázad, nem panaszkodik, nem siránkozik és nem jajveszékel, hanem — hallgat. A lelki erőnek és önfegyelmezettségnek mily ragyogó példája ez! Az önuralomnak és az önlegyőzésnék valóságos apothezisa ez a néma hallgatás. Aki, bár egyszer is hallotta beszélni Prohászkát, nem hiheti, hogy neki ne volna elitélő szava a mocskos kievi vérvád megbélyegezésére. Aki csak egyszer is hallotta az ő igazságszerető és igazságkereső lelkének a megnyilatkozását, az elképzelheti, hogy az érzelmek micsoda hullámóceánja tombol az ő lelkében, amikor látja, hogy a tudatos gonoszság mint készül vérpadra hurcolni koholt vád alapján az ártatlanságot. De ime ő krisztusi módon lecsillapítja a bensőjében háborgó tengert és — hallgat. A csuszó-mászó hernyó nem árt az erdő büszke tölgyének, mig a föld füvében kúszik, de épen csuszó-mászó természeténél fogva van tehetsége arra, hogy felkapaszkodjék a büszke tölgyre és megrágja annak szűzi lombkoronáját. És a büszke tölgy, mely diadalmasan dacol a vihar pusztító erejével, tehetetlen a rajta rágódó féreggel szemben. A hecckáplánok szabadon garázdálkodhatnak, ,nincs, aki a felekezeti béke érdekében leintené őket, ellenben Prohászkának hallgatnia kell. Neki nem szabad a maga és minden ember igazát, az isteni igazságot hirdetnie. Pedig ő mindenben és mindenütt a Krisztust kereste, az ő tanait hirdette. A szó legnemjesebb értlelmében vett felebaráti szeretet hirdetőjét egyszerűen elnémították. Nem a máglyára vitték, mint annyi fenkölt szellemű elődjét a középkorban, hanem csak elhallgattatták. És ő hallgat, nem szól, nem beszél. Az ő egyszerű, puritán lelkében hangtalanul játszódik le a legmegrázóbb lelki tragédia, a középkori szükkoru felfogás és a modern A veronai halott leány. Irta: Füredi Géza. 1 I. Átkos feledékenység! Nem mázolta be küszöbét egy leölt kecskegödölye vérével, a hálál angyala beosont hozzá. A kéjes szendergés vonáskáit festette orcáira és most ezüstveretü koporsóban nyugszik. Mirtus koszorú övezi hajzatát, szempilláin hajnalok pitymallanak; csak ajkán viseli az elmúlás színét. Gyertyák és kandelláberek ontják a menyezet felé füstjöket, az olasz síkság nedvpazar kelyhü virágai áradoznak körülötte; az ajtó aranysujtásos kárpitjánál két érc sisaku alabárdos strázsál. Jajongás és siralom immáron elcsendesült, mint a viaszbábuhoz hasonlatos lány, aki fehér selyem öltözékben hever komor nyoszolyáján, az ében feszület előtt. 'Harang csendült, az egyik katona megmoccant, aztán szólt: — Tizenegyet ütött! Aligha jönnek már tetemnézőbe. — Talán csak a kirítt képű virasztó boszorkák meg a nyájaskodó franciskánus páterek — jelelte a másik. Iskola öltönyök, felültök, cositinink fiuk es leánykák — Nem hittem volna, hogy a mai szent éjszakán itt kell gémberednem. — Én tegnap Myestájt ugy vigyorogtam álmomban, mint koppasztoít malacfő az ezüsttálcán. A folyosóról suttogás és óvatos léptek nesze hallatszott. Szertartásos merevségbe helyezkedtek. Előbb kis kézilámpások világították meg az ajtófélfát, aztán barna kámzsás ferencrendü szerzetesek állottak meg. Egy vénhedt barát, aki szentföldi olajifából: faragott olvasót szorongatott ványatag kezei között, megszólalt: — Ime itten fekszik az elköltözött. Testvéreim, imádkozzunk lelkiüdvéért és ájtatos énekkel engeszteljük a Magasságbélit. Födetlen fővel átlépték a küszöböt. A ravatal közelében letérdeltek. Imát mormogtak, minek végeztével halotti dalt énekeltek. Hangjuk betöltötte az ódon palotát, mint a római idők keresztényeié a katakombák odvas falait. II. A kápolna tornyán megkondult az érc, a hold, mint bőségszaru dúsan ömleszt! hűvös kék viliágát. Verona főtere csendes, mint a barlang magánya, csak denevérek és baglyok szárnyosapása hallik. Középen szökőkút, hol omlékony sziklaormok merednek és egy bronzsárkány okádja magasba a vizet, az pedig csobbanva hull alá a mohával bélelt vörösmárga medencébe. Az Adige felől illat terjeng és enyhe fuvalom vegyül a levegőbe. Az egyik ide torkoló utca bal házsorának aljában két alak közeleg: Antonio Braccianó ifjú nemes, vitézlő hadnagya a fejedelem seregének. Másik uras öltözékü: Julius Caesar Vaninini, padovai jogász: — Itt vagyunk! — mondotta súgva a hadnagy, amikor egy márványerkély alá értek. E házba surrant be a feketeszárnyu égi leányzó . . . — Aki eljön mindannyionkért — mondotta komolyan Vannini. Látod az ezüst virágokhoz hasonlatos, csillagoktól ékes menyezetet? Sok száz év hunytával épp ugy bámulja a földön ténfergő emberbáb, mint most mi. — Hol lesz akkor Mária? — sóhajtotta a hadnagy. — Talán ismét napsugaras helyen. Lehet, hogy pompás nőszirom 'bimbaja, vagy gégéje lesz a bokor rejtekén szerelemért esdő madárnak. De ép ugy megeshetik, hogy NEUMANN M. cs. és kir. udvari és kamarai szállítónál kaphatók Sif,eged9 Kárász-utca 5 wmmw, Kérjen árjegyzéket, részére