Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1913-08-09 / 185. szám

ffíKSE^ SE Szerkesztőség Kárész-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉS! ÁR VIDÉKEN Szerkesztőség Kárész-utca 9. egész évre . K24- félévre . . K i2 negyedévre K 6'— egy hónapra K 2'— egén érre . K 28-- félévre . . K 14.— negyedévre K T— egy hónapra K 740 Telefon-szám: 305. Egyes szám ára M fittét. Egyes isim ára 19 tüér. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 185. szám. Szombat, augusztus 9. A bukaresti béke. Vájjon a bukaresti béke igy kerül-e a világtörténetembe, ahogy megkötötték? Ez nem felesleges kérdés, különösen itt a mi monarchiánkban nem. A san-stefanói béke, mély egy emberöltővel ezelőtt az orosz—török háborút befejezte, nem ilyenül került bele a krónikába. A berlini kongresszus mindenestül 'fölforgatta tartalmát s határt szabott Oroszország becsvágyának, mely a san-stefanói okmányban féktelennek és mérhetetlennek mutatkozott. San-Stefanó után Berlinben kongresszusnak kellett összeülni, hogy, miután Oroszország megtörte s megalázta Törőkországot s az ottomán birodalom testéből kitépett nagy részeket külön és önálló életre "segített híni, . most az uj rendezikedés ne legyen oly fentarthatatlan és ki nem elégített életérdekek miatt oly feszülő és háboruszülő természetű, aminő természete a török uralomnak az orosz— török háborút egyáltalában előidézte. Most egy török—'balkáni háború végén vagyunk. Az európai török uralom nem tudta magát fentartani s a gyöngeségéből és alkalmatlanságából kővetkező nyugtalanságok állandó veszedelmei voltak az európai békének a nagyhatalmak féltékenysége miatt, melyek a Balkánon különbözőképen s egymással versengően voltak érdekelve arra az esetre, ha a török uralom statusquoja tovább fenn nem tartható. A legközelebbről érdekelt kis balkáni országok maguk vették kezükbe szomszéd testvéreik fölszabadítását, ami siker esetén óriási megnövekedést jelent számukra földben és emberben. A siker nem maradt el — a török birodalomról levált szinte egész európai birtoka, majdnem Konstantinápoly kapujáig. Csakhogy aztán a zsákmányon maguk vesztek össze s beleavatkozott Románia is, melynek nem lehetett mindegy, hogy rosszul védett határai mentén minő erejű szomszédságok alakulnak ki. Ebből kerekedett a második balkáni háború, melynek során Románia jó darabot lecsippentett Bulgária testéből s a török visszanyomult egész Drinápoly ig, maguk a szövetségesek pedig: Szerbia és Görögország véres kézzel ragadták magukhoz oroszlánrészét a zsákmánynak, melyért az első háborúban jórészt egymaga Bulgária vérzett és áldozott. Ennek a második háborúnak vet véget ,a szóban megkötött bukaresti béke. Romániával a bolgár már elébb megegyezett: átengedte néki szó és ellentállás nélkül a Duna, a turtukaja-balcsiki vonal s a tengerpart közé eső háromszögöt. Az igy megbékélt Románia segítségével tudott aztán a görögökre s a szerbekre hatni, hogy ők se vegyenek el volt szövetségesüktől mindent. Igy is rettenetesen megtépik a nagy-bolgár álmot: Görögország megkapja a kavallai kikötőt, melyre Bulgária a Középtenger fele ható tengeri hatalmat akart alapitani, viszont a szerbek nem bánják, ha Strumica bolgár lesz. Egészben véve Bulgária még mindig tisztességes zsákmányhoz jutna — bár mi ez ahhoz képest, amivel Szerbia és Görögország gyarapodnék meg, ha a bukaresti béke csakugyan megmaradna végleges békének és fölosztásnak. . Az a kérdés, hogy megmarad, hogy megmaradhat-e. Mialatt a .második háború folyt, a nagyhatalmak elég egységesek voltak annak kijelentésében, hogy legjobbnak ugyan azt találnák, ha a balkáni népek maguk intéznék el, egymás között, a balkáni kérdéseket — viszont mégis fentartják maguknak a végső döntés, a szentesítés vagy a javitás jogát, mert van közük ahhoz, hogy az osztozkodás olyan lesz-e, mely a balkáni népek számára továbbra a nyugodt megfér hetést biztosit ja, természetes határokkal, kielégített jogos igényekkel és egyszerű eszközökkel fentartható uralommal? Mert világos, hogy ha a nagyhatalmak féltékenysége nem engedheti meg, hogy akármelyikük is túlnyomó befolyásra jusson a Balkánon, viszont arra is kell iigyelniök, hogy valamely Balkán ország túlságos megnövekedése megint csak valamely mögötte álló nagyhatalom befolyásának túlságos megnövekedését ne jelentse. S nem utolsó gondjuknak kell lenni arra is, hogy az osztozkodás során a gyöngébb fél olyanba ne nyugodjon bele Falusi harang verse. A hangom egyszer, régen meghasadt S a nagy. szent Dómból, selyem ég alatt, Idekerültem, Szegény, repedt, falusi harang. Most hirdetem a paraszt születést És kongatom a koldus temetést, Giling, galang S a jég ellen védeni a vetést. Ködös, kopott táj, fázós, idegen S én zengetem halottas énekem, liim ham, bim bam, — Fölöttem megmaradt a végtelen. Távol harangok idekonganak, Giling, galang, bim, bam, giling, galang, Temet, sirat Engem sirat, temet száz büszke hang, Száz boldogan zengő és távoli harang. JUHASZ GYULA. A lángoló sziv. Irta: Gorkij Maxim, Régen valahol élt egy néptörzs, amelynek lakóhelyét bárom oldalról nagy, áthatlan őserdő, a negyedik oldalról pedig puszta határolta. Elégedett, erős, bátor emberek — talán cigányok — voltak, akik kevéssel beérték. Egyszerre azonban nyugtalan napokra ébredtek. Idegen törzsek jelentek meg és bekergették őket a végtelen erdőbe. Ott mocsarak terpeszkedtek és sötétség uralkodott, mert az erdő nagyon öreg volt és az ágak ugy összefonódtak, hogy nem lehetett látni sem a napot, sem az eget. A mocsarakból gyilkos párák szálltak .föl és az emberek egyre-másra pusztultak. A törzs asszonyai és gyermekei sírtak, az apák tépelődtek, busultak emiatt. Ki kell menni az erdőiből, ,de ez csak két uton lehetséges: az egyik visszavisz — az erős, gonosz ellenség felé, a 'másik előre vezet és rajta óriási fák vannak, amelyek nataknas ágaikat összefonják és bütykös gyökereiket mélyen a mocsár nyúlós iszapjába sülyesztik. A fák, mintha kőből lennének, olyan mozdulatlanul! és némán, szürke nomályban álltak még nappal is és este, amikor a tüzek kigyúltak, .még szorosabban zárták körül az embereket. Gyürü volt körülöttük mindig, amely összeroppanással fenyegette őket, akik a pusztához voltak szokva. Még borzasztóbb ivói t, amikor a szél megmozgatta a fák oromzatát. Az egész erdő tompán és ijesztően zúgott és halotti dalt zengett az embereknek, akik ellenségeik elől bújtak el benne. Igy üldögéltek és éjjeleken át gondolkodtak nyorríasztó erdőzúgás mellett, mocsarak mérges Miellletében. Üldögéltek és a tüz árnyai halkan suhantak el mellettük; ugy rémlett nekik, mintha ezek nem is árnyak, hanem az erdőnek és mocsárnak gonosz, diadalmaskodó szellemei lennének. Semmi sem ernyeszti el ugy a testet és lelket, mint az aggodalmas gondolatok, amelyeik kígyóként szívják ki az ember szivéből a vért. Ezelk az emberek is ellankadtak a gondolkodástól. Félelem támadt közöttük és leiiyügözíe őket erős karokkal. A nők, a mocsár lehelteiének 'halottai ós a rémülettől lebilincselt élők sorsa fölött való panaszokkal voltak tele. És gyáva beszédek hangzottak el az erdőben. Eleinte loppal és halkan, azután egyre hangosabban ... Már vissza akartak menni az ellenséghez, hogy megadják magukat és a szabadságukat, mert a haláltól való aggodalom miatt .már senki sem rettegett a rabszoigaélettől... De egyszerre megjelent Danko és megmentette mindnyájukat. Danko közütök való szép ifjú volt — a szépek mindig bátrak, — aki igy szólt a társaihoz: — Gondolatokkal nem lelhet követ elhengeríteni az útból. Aki semmit sem tesz, annak a helyzete nem változik. Minek fecséreljük el az erőnket tépelődéssel és aggódással! Kelletek föl, vágjunk át az erdőn, kell, hogy vége legyen, .mindennek van vége a földön! Jertek! Megnézték az emberek és látták, hogy különb, mint ők valamennyien, .mert a szemében erő és tüz lobog.