Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1913-08-27 / 198. szám

c ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEM egén éwe . K 24*— Mtévn ..KI*­neuiedém K S*— cgyMrapnK *— ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN I c|iii-4)a • K Jfr— WÍvr • K1 MgyeéhFra K T- egrMnapraK 240 Telefon-szám: 905. Cgym náa ára IS Httc. Ecma ida in M Már. Ti MMMián i 905* Szöged, 1913. nr II. évfolyam 198. szám Szerda, augusztus 27. A sztrájkok sztrájkja. A sztrájkok történetében egyetlen lesz a maga nemében a német szociálde­mokratáknak az a mozgalom, amely az örökös hadilétszámemelés ellen irányul. Bebel követői ugyanis azzal az ideával foglalkoznak, hogy a proletár asszonyok szülési sztrájkot rendezzenek és ezzel ves­senek gátat a h a d s er egs za p őrit ás nak. És bár amilyen fantasztikus a terv, olyan ki­vihetetlen is, mégis nem zábkózhatik el sen­kisem, hogy gondolkodóba -ne essen ennek a fantazmagóriának a jövője iránt. Min­den sérelem, mindenféle támadás után, a mely az emberi tömegek megélhetése, an­nak egzisztenciája, vagy erőinek a véglete­kig való kihasználása él len történik, felve­tődik a védekezésnek mindennemű fajtája, akár kivihető, akár kivihetetlen. A szülési sztrájk kivihetetlen. Ellenkezik a termé­szet törvényével, ellenkezik az ösztönnel, amelyet megtagadni nem -lehet. Nem is er­ről akarunk beszélni. Csak magáról az eszméről, annak tetszetős külsejéről és hogy mi történnék akkor, ha ez a lehetet­len terv megvalósulna. Nem szülnének gyermeket a német proletár asszonyok. Megtagadnák ösztö­nüket, harcolnának magával a természet­tel csupán azért, mivel nem akarnak az ál­lamnak több rabszolgát, kiuzsorázott pro­letárt, ágyutölteléket adni. Hát -nem badar idea ez, amely csak egy fanatikus., bő fan­táziával, határtalan gyűlölettel és anar­chisztikus -agygyal ellátott ember szörny­szülötte I-eihet? Franciaországban félig már megvalósították ezt az álomeszmét és a következményeit már látjuk, pedig ott az anyák csak hiúságból ,az egygyermekrend­szert akarták megvalósítani és ennek a j következménye az, hogy lassan 'kihal Fran­- oiaország, amelyet évről-évre -szomorubb­ná'1-szomoTubb statisztika bizonyít. Hirte­lenül, váratlanul ébredt tudatára ennek a katasztrófának az állam és most kétségbe­esetten tanácskoznak, hogy mikép lehetne gátat vetni a nemzeti szerencsétlenségnek. Mert nemzeti szerencsétlenség lett be­lőle, a pusztuló nemzet felett készül meg­kondulni a halálharang és a nagy nemzet­nék csak múltja lesz. És amint pusztul Franciaország, emelkedik, erősödik és lesz nagygyá, hatalmassá Németország, a ha­talmas germán nép, amely főleg szapora­ságána'k köszönhet mindent. És ezt a hatál­mát akarják megtörni m-a a -német szociál­demokraták. „Ne szüljétek anyák több gyermeket, inkább pusztuljon el a nemzet, minthogy az állam több munkáskezet kap­jon!" Igy hangzik a jelszó és a tömeg, a melynek minden eszme tetszik, amely fel­vetődik az ő érdekében, helyesléssel veszi tudomásul. A kulturált nemzetek egyik sajátos­sága, hogy sok eszmét szül és ,az eszmék tengerében mindig csak azok kristályosod­nak ki, amelyeknek van létjoguk. Az álmok sohasem valósulnak meg az életben, csak a regényékben élnek tovább. A bő fantá­ziák termékei bár mind a világpiacra ke­rülnek, kimustrálódva csak igen kevés ke­rül az élet asztalára. A német szociálisták ilyen eszméi is belékerülnek a lomtárba. Küzdeni fog ellene maga a nemzet, amely nem engedi meg, hogy boszuból, dacból vagy bármilyen nagy okból is Franciaor­szág sorsára jusson. Már maga az egygyermekrendszer ellen is az egész világon minden nemzet küzd, kivéve nálunk Magyarországon. Pe­dig itt is divik ez a borzalmas járvány, kü­lönösen a parasztjaink között, akik gazda­sági szempontból hivei ennék a rendszer­nek. Vannak falvak, amelyben minden csa­ládnak csak egy gyermeke van. Hát ná­lunk csak igazán nemzeti csapás lenne, ha ez a járvány még terjedne is. Nem elég, hogy a fiatal generáció egy része kiván­dorol hazájából, még ezzel is fogyasztjuk a nemzet létszámát. És nálunk még föl sem vetődött az eszme, hogy mit kell tenni en­nek a meggátlására. Nálunk oda fenn az Nyári rege. Irta: Relle Pál. A nyár, a perzselő, kalandokkal te!e nyár féllábbal már a sirban volt; röpke sze­relmek lassan beletemetődtek a kihűlő föld­be, a szentimentális bucsusóhajokat rendre elszállitgatta a pesti gyors. A közeledő ősz előre/eregette szürkülő szakállát, amellyel „szeret, nem szeret"-et játszottak a pesti idegasszonyok. A bazsalikom, a rezeda és a muskátli — városi botanika szerint igy hív­ták ezeket a virágokat — a hervadás melan­kólikájával illatoztak a levegőben és lankad­tar ölelkeztek össze a hűvös őszi szellők­ke1. A kertben szótlanul ültek egymás mel­lett a pesti asszony és a szolgabíró. Mind a ketten sokat gondolkoztak és semmi sem ju­tott az eszükbe. Fölöttük csacsogva zizeg­tek a levelek, körülöttük a szerelem érthe­tetlen szimfóniáját csiripelték a tücskök, messziről fájdalmas vonítással kontráztak a falu kutyái. — A gyerekek ,lefeküdtek? — szakitoita meg később a csendet a szolgabíró és fölné­zett a csillagokra. — Már alszanak is — sóhajtotta az asz­szony és ő is fölnézett a csillagokra, melyek dideregve, sápadtan bújtak el a felhők mö­gött. — És holnap reggel mégis elutazik, még­is itíhagy mindent, a fürdőt, az illatot, a csillagokat . . . — Mégis? Mi az, hogy mégis? . . . — Mert ma már harmadszor kérem, hogy maradjon. A reggelinél, az ebédnél is erre kértem, erre kér'tem volna az uzsonná­nál is, de nem akartam megsérteni a Her­bóinét, a vacsoránál pedig csak azért nem kértem, mert meg akartam mutatni, hogy én js tudok nem kérni és mégis: Érti: mégis! — Értem, de elég rosszul tette. Éppen vacsoránál kellett volna, hogy még egyszer kérjen. Most már késő. — Könyörgöm . . . — Késő. Most már nem sürgönyözhetek a férjemnek. Nyolckor még lehetett volna, most már tiz felé jár. — Benyargalok a városba, ott lehet még. Egy óra alatt oda-vissza vagyok. — Nem lehet. Feltűnne a férjemnek. Miért oly későn? Miért a városból? Nem, az nem lehet ... Én ném tudok lovagolni, eb­ből nedig rögtön gyaníthatná, hogy egy lo­vag van a dologban és ki van itt más lovag, mint maga? ... — Drága, drága . . . galambom! — Nene, most már csak hagyja. Ezt Is megtehette volna előbb. Ezzel is elkésett. Ezt a mulasztását már lóháton sem lehet be­hozni. Meg aztán . . . már nem is érdemes. — Nem érdemes?... A szolgabíró fölállott, hatalmas alakja feketén olvadt bele az éjszakába. — Azt mondja, hogy nem érdemes?... Tudja ön, mi az egy éjszaka? Az egész élet! Több. Mert ezért az éjszakáért odaadnám az egész életem, de az életemért nem ad­nám ezt az éjszakát. Most háromnegyed tiz. reggel hétig még kilenc óránk van. Egy egész élet, egy egész gyönyörű éjszaka, ad­dig, ha nem maga lenne, akár meg is un­hatnám. Igy volt ez a mult évben Herbói­nével. Csak egy óránk volt és meguntam. Az idén csak azért jött ide. de nem... Pe­dig ha maga tudná . . . Tudja, miért ..va­gyok én itt? Azért, hogy újra jöjjenek, akik elmentek. És jönnek, mindig jönnek, feke­ték, szőkék, barnák, kicsik, nagyok, kövé­rek, soványok, mind, mind én miattam. Ezt még senkinek sem mondtam meg, de maga, fe3Slt<5k, cosiGmik fink ém ' ' NEUMANN M. Kérjen ál-jegyzéket. CSm és kir. udvari és kamarai szállítónál részére kaphatók Szeged, Kárász-utca 5-

Next

/
Thumbnails
Contents