Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-26 / 147. szám

1. sa a határozati javaslatot és ikéri arnnak elfogadását. i„ , Kelemen beszéde után több ellenzéki városatya gratulál szónokinak, a többség azonban lelkesen, tüntet a tanácsi javaslat mellett. — Éljem, a kormány! Éljen Tisza! — zúgják. Kormányos Benő .dr.: Ki akar aét enni? Többen: Maga is megnyalná! A lárma perceken át tart, az elnök ifoilyton csenget s köziben szólásra emelkedik Jászai 'Géza. — Halljuk! Elnök: Csendet kérek! JÁSZAI BESZÉDE. — Rövid leszek, — kezdi — mert nem akarom arra a térre vinni fölszólalásomat, a melyben Kelemen Béla mozgott. Ugy vélem, hogy mindaz, amit Kelemen elmondott, nem a közgyűlési terembe, hanem a parlamentbe való. , i — Ugy van! — kiáltják. — Az — folytatja Jászai, — hogy a miniszterelnök bejelenti a kormány kinevezését, egyszerűen udvariassági tény, amelyet hasonló udvariassággal kell viszonoznunk. Azt hiszem, nincs ebben a teremben egyetlen ember sem, aki nem osztja ezt az álláspontot. üobay Gyula: Vagyunk itt százan is! Újra kitör a lárma, az elnök rázza a csengőt. Jászai tovább beszél, szavait azonban elnyomja a zajongás. A munkapárti városatyák az ellenzék tüntetésére azzal felelnek, hogy lelkesen éltetik Tiszát és a kornfányt. A zaj csendesedésével Jászai igy folytatja beszédét: — Nem akarom belevonni felszólalásomba a politikát, én méltányolom azoknak a meggyőződését is, akik különféle elvek szerint kritizálják a kormányt, de azt hiszem, abban valamennyien egyetértünk, hogy mindannyiunknak, akik itt vagyunk, egy célja van csupán s ez: a magyar haza boldogítása! (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps.) Azt sem hiszem, hogy volna valaki ebben a teremben, aki el ne ismerné Tisza István grófKacérság. Irta : Jean Reibrach. — Nem árulom el — beszélte Géval kapitány — sem a tábor helyét s még kevésbé az ezred nevét, amelyhez legutóbbi előléptetésem alkalmával bevonultam. Elég annyi, hogy alig időzvén két-három hétig uj állomáshelyemen, a véletlen egy szabad délután, a szomszédos városkába vezetett s már esti kilenc óra volt, mikor a vasúthoz igyekeztem, hogy visszatérjek a táborba. A kis állomáson alig lézengett egy-két utas s rögtön szemembe tünt egy elegánsan öltözött bájos fiatal asszony, ki 'habozva tekintett körül, mintha fölvilágosítást akarna kérni. Ugy látszik, egyenruhám felköltötte figyelmét, mert először meglepve, aztán kíváncsian és meglehetősen állhatatosan nézegetett. Mármár fölajánlottam szolgálataim, de ekkor az asszonyka hirtelen a kijárat felé fordult. Ugy látszott, csak jegyét váltotta meg, mert pár perc múlva, ismét visszatért és most habozás nélkül fölszállt egy üres szakaszba. Látszólagos hanyagsággal én is e szakasz felé indultam és ekkor pillantásunk találkozott. A piros, finom metszésű ajkak szögletében ellenállhatatlanul pajkos mosoly villant át, mintegy hivogatólag, aztán további figyelmét a táj szemlélésének szentelte. Ám nekem e fölhívás elég volt s most már gondolkozás nélkül beugrottam a szakaszba. Néhány bocsánatkérő szót dadogtam, amelyet kecses íejhajtással fogadtak s az. első szavak után, amelyek a hallgtás .fagyos jegét megtörték, alighogy a vonat megindult, a fiatal asszony maga, kedvesen, anélkül, hogy kértem volna, engedelmet adott a dohányzásra. — Igen, igen . . . csak gyújtson rá... DELMAGYARORSZÁG ról, hogy mint egyén és politikus tehetsége, műveltsége és széles politikai látóköre folytán nem a legalkalmasabb ember volna a magyár törvényhozás vezetésére. Wimmer: Bizony Bismarck mellé állithaitjuk: Éljen Tisza István! — Éljen! — zug föl mindenfelől. — S azt sem vonhatja kétségbe senki, — folytatja Jászai, — hogy Beöthy Pállal, Teleszky Jánossal, Balogh Jenővel és a többi nagy vezérpolitikussal együtt Tisza István nem a magyar haza javát akarja munkálni. De helyi szempontból is méltónak és érdemesnek kell .tartanunk Tisza István gróf kabinetjét a város egész közönségének támogatására, hiszen épen a napokban szerezhettünk meggyőződést a kormánynak Szeged iránt tanúsított jóindulatáról. Kormányos Benő: Megkaptuk az egyetemet is! Jászai Géza: Ennek a kormánynak köszönhetjük a Hüzérlaktanyát és az uj központi pályaudvart, amelyet már a jövő évben kiépíttet az államvasút. Mindezek folytán Szeged város közönsége az uj kormány működése elé csak bizalommal tekinthet s ennélfogva ajánlom a tanács javaslatának elfogadását. (Hosszantartó éljenzés.) — Elfogadjuk! —'kiáltják lelkesen a városatyák. — Nem fogadjuk el, — mondja Kormányos Benő dr. _____ Megint nagy zaj támad a teremben. Jászai beszéde után. Dobay Gyula dr. akar beszélni, de a nagy lármában nem tud belekezdeni. — Halljuk! — kiáltják a körülötte ülő ellenzékiek. KITÖR A VIHAR. Dobay Gyula ,di\ végre jszóhoz jut. Előbb Jászaival polemizál. Szerinte a kormány iránt való udvariasságot nem bizalomnyilvánitásban kellett volna kifejezni, hanem,egyszerüen ugy, hogy tudomásul veszik a bemutatkozását és napirendre térnek fölötte. — De bizalommal vagyunk! — harsogják. láttam, az imént cigarettázott. Később, ugyancsak önként bevallotta, ihogy imádja, a hadsereget. , — Kisleány koromban mindig arról álmodoztam, hogy egy katonatiszt felesége legyek ... persze az álmok nem mindig teljesülnek ... nem mindég... Ha csak meg nem elégszünk azzal, hogy részben valóra váljanak . . , Egy férj hiján, megelégedve egy gyöngéd vonzalommal . . . amely utunkba akadhat . . . Arca rózsaszínűre vált s zavartan, ajkába harapva, hirtelen másról beszélt: — Messze utazik, uram? — Szeretnék oly messze utazni, mint ön. De fájdalom, a tábornál le kell szállnom . . . Még csak néhány perc . . . — Ah! milyen érdekes lehet egy tábor! . . . — De mennyire!... s ha csak legkevésbé látni -kivánná . . . boldogan teljesíteném kívánságát... — Azt hittem, hölgyeket nem bocsátanak be! — Elvileg nem! De mégis . . . — A parancsnok külön engedelmére volna szükség, ugyebár? — Az alezredesére!... csak egy osztály táboroz kinn . . . De álig hiszem, hogy megengedné . . . — Annyira szigorú? — Kitűnő ember, akit fájdalom nemsokára elveszítünk, mert egy napról a másikra várja ezredesi kineveztetését s egyben áthelyeztetését is .... de makacsul ragaszkodik elveihez... Ha azonban megtisztelne bizalmával, módját ejteném, hogy titkon becsempésszen a táborba . . . — Még az este? — Igen. Ugy, hogy'senki se lássa! 1913. jünius 26. Dobay ezután a választójogról beszél. Kifogásolja a választójogi törvényt és azt mondja, hogy azt a kormányt, amely ezt alkotta, magyar ember nem támogathatja. Wimmer: Minden magyar embernek kötelessége támogatni. • Dobay dr. (Wimmerhez): önöket pénzen vásárolták meg! Wimmer: Ilyen beszédre nem reflektálok! . j Weiner Miksa: De mi van a talpfákkal? Arról nem szónokol? . Dobay dr. óriási zajban folytatja beszédét és rekedtre kiabálja a torkát. Már alig hallatszik a hangja, amikor a polgármesterhez fordul: , — Kérem elnök ur, itt nem lehet beszélni. Tessék csendet csinálni! Elnök: Hiába rázom a csengőt, Jásza! ur is ilyen zajban beszélt, nem tehetek róla. Dobay csaknem egészen berekedve folytaíja beszédét, de csak egyes szavakat és mondatrészeket lehet érteni belőle. — . . . . politikai apacsoknak akar Szeged város bizalmat szavazni, akik elvették a nemzet jogait? — ordítja. — ... statáriális állapotokalt teremtettek .. . Bokor Adolf: Ne beszéljen már! Minek beszél, ha senki se hallgatja! Dobay: Én nem politikai eunochokhoz beszélek . . . Bokor Adolf: Disznóság! Elnök ur, utasitsa rendre! Óriási lárma tör ki a teremben. — Rendre! Rendre! — harsogják és a városatyák kitódulnak a padsorokból. Dobay most még elkeseredettebben szónokol. — Befejezem fölszólalásomat. A tanács javaslatára nem is kivánok reflektálni . . . — Jobb is! kiáltják. — De hiszen akkor én sem látnék semmit! — De benn volna. S ez a fő!! — Igyekezni fogok asszonyom, hogy rövidnek találja az időt! Merész kijelentésem várakozáson felüli sikert ért el. A fiatal asszony fölkacagott s ugy látszott, a dolog szörnyen mulattatta. Csak igen lanyhán ellenkezett s mikor a vonatom megállt s én a vágytól égve, serkentettem a leszállásra, minden ellenkezés nélkül tűrte, hogy úgyszólván karjaimban emeljem le szép zsákmányom. A tábor alig háromszáz lépésnyire feküdt s rövidesen eljutottunk a tisztek sátoráig. A fiatal asszony kiváncsian nézegette a sátrakat. — Érdekes, akár egy falu utcája! . . . valamennyien itt laknak? A parancsnok is? Mutassa, melyik az ő sátra! Az alezredes sátrára mutattam: Az ott, amelyiknek az ablaka világos! — Látni szeretném! — s már odaszökött a parancsnok sátrához s rózsás arcát a világos ablak üvegéhez nyomta. Rémülten húztam hátra: — Jöjjön, könyörgöm! — Hagyja! . . . látni akarom a parancsnokukat! S nyugtalanságom egyszerre a legvérfagyasztóbb rémületté növekedett. A fiatal asszony hirtelen fölnyitotta a parancsnok sátrának ajtaját. Megőrült! bizton bolond! s ez méltó büntetése az én esztelen könnyelműségemnek. Bután, mintegy odaszögezve, álltam helyemen. A fiatal asszony pedig, miután néhány szót bekiáltott a sátorba, kedvesen mosolyogva fordult vissza felém: — Jöjjön be kapitány ur, hogy férjem megköszönje szives voltát. — Te! . . . — kiáltá meglepve a pa-