Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)

1913-05-01 / 101. szám

1913. május 1. DÉLMAQYARORSZÁQ Ionosén nagyjelentőségüek a külföldi bizto­sító társaságok díjtartalékának elhelyezésé­ről és az uj járásbíróságok felállításáról ké­szülő javaslatok. A biztosító társaságok és különösen a külföldi biztosító társaságok jog­viszonyainak rendezése régóta foglalkoztatja az igazságügyminiszteriumot és különösen a külföldi biztositó társaságok díjtartalékának elhelyezése súlyos probléma, mert itt nehéz olyan megoldást találni, ami az állami érdek és a külföldi vállalatok iharmónikus kielégí­tését biztosithatná. aa válás, Szeged város és a SzAK ünnepe. (Saját tudósítónktól.) A köztudatba uj fogalmak illeszkedtek be néhány év alatt, a mely idő a modern testi élet reneszánszának és a pedagógiai alapfogalmak gyökeres át­alakulásának korszakát is jelenti. Mintha va-v lami nagyszerű gyógyászati fölfedezéshez jutott volna el az emberiség. Hosszú, meg­őszitő, földregörnyedő szellemi erőfeszítés után észrevette, hogy a test fizikai energiá­jának majdnem íontosabb jó az élet eredmé­nyessége szempontjából, mint maga a szel­lemi tartalom. Amaz alapja, forrása, létföl­tétele emennek. Az uj ember már ennék a csodaszerben elbűvölő meggondolásnak a birtokában rendezi be életét. A természet visszahódította lelkéből lelkezett fiait. A legteljesebb elismerés illeti tehát azo­kat a férfiakat, akik ennek a nagyszerű elv­nek népszerűsítésére vállalkoztak és munká­jukat lelkesedésükkel arányos sikerre vezet­ték. A Szegedi Atlétikai Klub, mely csütörtö­kön avatja föl uj sporttelepét, a testi nevelés várát építette meg az ujszegedi hüs ligetek alján. A friss gyepen, ahol apáink csak nagy ünnepek alkalmával rendezett kiránduláso­kon pihentették meg öreg tagjaikat, a mi gyermekeink már szinte otthonosabbak, mint a parketten. Divattá vált a sport és e minő­ségben a kedves bohóságoknak egész soro­zata kapcsolódott hozzá. De soha sem volt még életrevalóbb divat, mint ez. Már meg­van a maga külön fogalmi köre, szókincse, kodeksze, flörtje, költészete és naivsága. És megvan benne a tavasz és ifjúság bája, en­nek a két legfőbb jónak semmi mással nem pótolható minden szépséges varázsa. Taine ragyogó lapjai jutnak eszünkbe, melyeket az athéni stadiok országos ünnepei­ből irt ... Az a kor, mely művészetében az eddig elérhető legmagasabb eszményeket tes­tesítette meg, azért jutott el fejlődésének bá­mulatraméltó fejlettségéhez, mert magát, az -embert, a viruló, erős, álszemérem nélkül va­ló, természetes érzésekkel megáldott ifjúsá­got tekintette a földi élet centrumául és cél­jául. A görög kor testi ideálja egyúttal a Platón embertípusa volt. S mikor Theodosi'k császár a negyedik század végén beszüntette az olympiai játékokat, az emberiség arany­korát fojtotta bele a középkori szellemi rab­szolgaság bus panaszhangjaiba. Nem is szár­nyalt azontúl az emberiség lelke, csak csú­szott a földön, ahová a lelki megalázkodás kinja görnyesztette. Az olasz reneszánsz éb­resztette föl újból a testiség ujjongó örömeit, a vér frisseb forrását, a szellem alkotó vá­gyát. S amint a déli népek vezető szerepe az idők folyamán átszállott az északi fajokra, ép ugy települt át más téjakra az egészsé­ges és produktív élet föltételeinek ismerete is. A sportok szeretete a műveltség fejlődé­sével egyenes arányiban áll. ^Magyarország közállapotainak rendezet­lensége és főleg pedagógiai elveinek avult­sága mellett csak természetes, hogy nálunk igazi sport a szó legnemesebb értelmében, eddigelé ki sem fejlődhetett. A mi iskolás korunkban, sőt még egy évtizeddel is ez­előtt, a német testgyakorlási mód volt ott­honos a tantervben. Hetenkint egy-két órán át •céltalan és rendszertelen kar- és lábmozgá­iSokat végeztünk. Holott már akkor nyilván­való volt, hogy Anglia jórészt kitűnő test­nevelési rendszerének köszöni nagy tekinté­lyét és a belga iskoláikban már a nyolcva­nas években, a franciákban a kilencvenes években uj és eredményesebb metódusokat léptettek életbe. Egyszerre jelentős fordulat .állott be. Coubertin báró kezdeményezésére 1906-ban Athén olympiai játékokat rendezett s az egész világ figyelmét a modern sportra jrányitotta. Azután a párisi, st.-louisi, a má­sodik athéni i';s londoni olympiádok után 1912-ben -elkövetkezett a hires stockholmi sportünnep, melynek jelentősége minden ed­digit felülmúlt. Valóságos világcsődület volt •az, melyből még a távoli Japán és China sem hiányzott. A fehér faj képviselői mellett ott voltak a néger, indián, maláji, mongol, poli­knéziai és turkomán fajok küldöttei. Egy nagy nemzetközi szolidaritásban egyesült a Világ­részek minden emberfaja, mely talán akikor először érezte meg legintenzívebben az álta­lános béke leíki szükségességét. Az idők jele, hogy ma már nálunk is pompás föllendülésnek indult minden sport. Iskoláink tanterve még nem változott meg, de a régi merevségen már rést ütött a mai fiatalság természetes életvidámsága. Külföl­dön mind gyakoribbak a Landeserziehungs­fieim néven ismerős nevelőintézetek, mélyek a test erőteljes fejlesztésére fektetik a fő­utáni időben keményen csatázott az Íróasz­tala mellett. Amikor másolnia kellett, amikor a fáradt, jóllakott ember mellé odaáilott az álom és kábító leheletével beléfujt Rokoska szemehe. Ekkor csatázott Ádám. A szem­héjait kimeresztette és percekig igy bámult x papirosra, de az álom egyre-egyre legyez­gette a szemeit, kéjes érintéssel meg-meg­simogatta szemhéjait és azok lassan-lassan a egszükültek, összezsugorodtak; de a bá­gyadt Rokoska magához tért és kimeresz­tette a szemeit. Hónapok óta igy folyt a nagy küzdelem, különös, megdöbbentő ijedtségek­kel. Rokoska elszánt energiával ült hozzá mindig a munkához és a munka elején büsz­kén vetette papirosra a peckes betűket. De mikor a megtagadott álom háborúba szólí­totta, Rokoska is észrevette, hogy a toll nem áll oly keményen a kezében, az ujjai meg­gyöngültek és a betűk, amiket mindig formá­sán állított fel a sorokban, meggörbülnek, táncolni kezdenek, meglesik, mikor a szemé­re egészen ráül az álom és egymásba szalad­nak, összegomoly ódnak. Ilyenkor voltak a nagy ijedtségek, mikor Rokoska felrezzent és kuszán, gagyogva bámultak rá a betűk. Rokoskának egy pillanatra elállott a szív­verése és rémülten nézett maga köré, hogy nem látta-e meg valaki a tisztviselők közül, hogy hogyan dolgozik. Titkosan beíegyurta az elrontott papirost a zsebébe és kiszaladt a vízvezetékhez, a hideg vizet rácsurgatta a halántékára s megdörzsölte vele a szemeit. Egy napon Rokoskának túros rétest ké­szített az anyja ebédre, amit Ádám szenve­délyesen szeretett. Sokat evett, megivott rá két pohár vizet és szaladt vissza az irodába, hogy el ne késsék. Ádám pontosan érkezett a hivatalba, az asztalon már garmadában hevert a sok irnivaló és Rokoska hozzákez­dett a másoláshoz. Nyugalmas pihenéssel mozgolódott a széken, fáradt testének jól esett á pihenés és lábaival, amelyek szágul­dozva idehozták, az asztal alatt megelége­detten harangozott. Rokoska fürgén kergette maga előtt a betűket és nagyon örvendezett azon, hogy ma békében maradhat, az álom 1 nem jön érte. Ugy másolás közben elgondol­kozott, hogy milyen furcsa az ő minidennapos délutáni ijedsége, miért is gondol mindig az alvásra, amikor minden más dolgon törhetné a fejét... csak akarni kell és ébren marad, csak rémítgeti önmagát, hogy a szemére i nehezedik valami... hogy elmosódnak a be­I tűk és nyomja valami a fejét, roppant erő­vel ... Neki kötelességei vannak ... a betük­j nek egyenesen kell állaniok ... a család ... S mindig arra kell gondolni, hogy ébren van... j nem szabad eldőlnie, mint a betűknek . . . I mennek azok maguktól is előre ... csak a | keze rajta legyen a papiroson, az már bele­| tanult a hosszú idő alatt... csak emelnie kell a tollat, jár az magától, a girbe-gurba uta­kon ... a fehér, kék, a lila papirosokon... Rokoska képzeletére különös szivárvány tű­zött rá és meglebegtek előtte a titokzatos szinü másolópapírok... Ekkor ébredt Rokoska arra a félelmetes jelenetre, hogy elaludt, hogy az irodafőnök a vállát rázza és rárivall: <• — Miért lumpol mindig? Rokoska nagyon szomorú volt, mikor haza indult és talán először érezte életében, hogy az emberek hálátlanok, kőszivüen né­zik a mások szorgalmát és a henyék még bántják is a fáradozót. Ment, vánszorgott a tavaszi utcákon, elcsigázott testét alig hogy cipelte. De a makacssága nem hagyta csüg­gedni. Bandukolt, ballagott előre és biztatta önmagát: — Egyszer volt, többet nem lesz. Vi­gyázni fogok, csak bele kell jönnöm. Nem szabad, nem szabad, — olyan leszek, mint voltam. Elaludni a hivatalban — pfuj!... Rokoskára nagy öröm várt odahaza. Megjött a sógor. Ádám roppant, mikor a táncmester megölelte, de visszakarolta sze­' relmesen. A família már ünnepelte a tánc­mestert, bor volt az asztalon és friss vacsora. Üde alkonyat ereszkedett alá a ház tájéká­ra és vacsora után a család kiült az udvarra. A földszintes házacskára ráborultak az arany bíboros palástok, amit a búcsúzó nap sző a szelid, a jó emberek gyönyörűségére. A föld, a falak, a rozzant ablakocskák szines­í kedtek, csillogtak, a szomorkodó platán is, j az udvar közepén, opálos sugarakat ringatott I zöld levelein. Rokoska kihozta a szobából a j trombitát. Leányok, fiuk, akik a házban lak­j tak, összegyülekeztek és köriilállották Ádá­j mot. Rokoska magasra emelte a kürtöt és í rázendített dalaira. Csönd volt az udvarban, \ az érzelmes nóták tisztán, lágyan suhantak | keresztül a nesztelenségen. A táncmester fel­i kelt helyéről és rálépett az igézet útjára. A j leányokat, legényeket felállította két sorba | és táncba vitte valamennyit. Lépegetett, ug­j rándozott, a táncmester kommandirozott: — Egy-kettő ... egy-kettő... föl a fej­i jel, graciózusan... Rokoska is emelgette a | lábait és taktusosan trombitált. A puha, ta­vaszi földön keringtek, lejtőztek a csillogó szemű táncospárok, és a táncmester odalépett Juliskához, karcsú készséggel, előtte meg­hajolt. Rokoska minden erővel belefujt a kürt­jébe, és zengett, harsogott a vidám nóta, a szöcske-ember meg fürgén emelgette, maga köré fonta, eleresztette, megölelte Juliskát. Rokoska mosolygott és küldte maga mellől a kicsiny gyermekeket: — Menjetek táncolni, a papával, mamá­val ... Barna árnyak szálltak le titkosan: az udvarra, erősen esteledett és Rokoska abba­hagyta a trombitálást. De a táncmester még forgatta, ölelgette, szorongatta Juliskát a platánfa sátoros árnyékában. Ádám elindult feléjük és nézte őket egy darabig, majd ne­vetni kezdett és búcsúzott tőlük: — He... he ... ti rosszak ... Aztán el­j mehit hazulról, trombitálni az éjszakában.

Next

/
Thumbnails
Contents