Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)

1913-05-18 / 114. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305, ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 — félévre , . K 12negyedévre K 6'— egy hónapra K 2-Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28 — félévre . . K 14.negyedévre K T— egyhónapraK 240 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, i9 3. II. évfolyam 114. szám. Vasárnap, május 18 A rágalmak országából. Nap-nap után uj rágalom és uj valótlanság! Mintha valami fekete kéz mozgatná, minden napnak megvan a maga álhire. Hogy megcáfolják? Ugyan mit törődik vele. A fő, hogy az a hir megtegye kötelességét, az álhir mehet. Hogy a közönség, kiderülvén a hazugság, fölocsudik; hogy a rágalomért valaki, aki csak eszköze volt, bűnhődik: az ,sem számit. A bűnhődés későn következik el, olyankor, amikor már elmúlt az a politikai kérdés, amelynek szempontjából arra a rágalomra némelyeknek szükségük volt. A közönség fölocsudása, fölháborodása? Nevetséges! — gondolják magukban. — Nem lesz rá ideje. Mert amire az egyik rágalmat utoléri a döntő cáfolat, már hat másik dobódik bele a nyilvánosságba, hogy a közvélemény lélekzethez se juthasson, s végül a „semper aliquid haeret" elmélet alapján a sok kicsi üledékből, ami mindegyik rágalom után esetleg megmarad, nagyobbfajta halmozódás alakuljon ki. S mindennek az a célja, hogy izgatott hangulatot teremtsen a közvéleményben bizonyos rut politikai akciókhoz, amelyet legjobban az jellemez, hogy a rágalom forrásából akarnak erőt meríteni. A rágalmazás iskolájából szedik egyesek bölcsességüket. Mivel csatájukat elvesztették, reményük a győzelemre már nincs, a tüntető visszavonulás utja is el van már zárva előlük, tervük, eszméjük, jövőbeli programjuk nincs, elvi harcot vivni képtelenek, bármennyi kudarcuk volt is, a hatalomrajutás zsákmányáról lemondani még sem tudnak és boszutól vezéreltetve semmi más módot indulatok kielégítésére ,nem találnak: hát a rágalmazás eszközéhez folyamodnak. S rágalmaznak bátran, rágalmaznak mindennap és rágalmaznak mindig mást-mást. Minél jelesebb, tisztább jellem valaki, annál vakmerőbb módon rágalmazzák. S ma-holnap azon lehet megismerni, ki az érdemes ember. Magyarországon, hogy kiről mondanak sok nagy és rut rágalmat. Ha csak azt mondják valakiről: bitang, gazember, — az is már kiváló férfi, mert eddig még minden kiválóságunkat annak nevezték. Sőt a maguk idejében még a saját pártjaik vezéralakjait sem kímélték meg a gyalázkor dástól. A kérdés az, hogy a nemzet nagyjai, akik becsület dolgában a legjobbaknak mintaképül szolgálhatnak, mikép viselkedjenek e rágalmazó hadjárattal szemben? s általában mikép védekezzék a társadalom az ilyen emberek rágalmazásai ellen? Ez iránt több mód lehetséges. Az egyik a megtorlás imódja, a rágalmazottak lépjenek föl erélyesen. Ámde ez, bármennyire érthető, jogos és emberi volna is, aligha ér célt. Hisz a rágalmazók arra törekednek, hogy minél nagyobb botrány legyen s az ő nevük a megrágalmazott kiválóság nevével együtt kerüljön forgalomba. Azt is remélik, hogy ha nagy botrány kerekedik, mindig akad oly egyén, aki a rágalomból hajlandó valamit elhinni. Egy másik orvoslási mód, amelyet sokan ajánlanak, a magánbecsületnek hathatósabb tüntető oltalma lenne, — de ez még ha megvalósulna is, a mostani tömeges rágalmazásokat már nem akadályozza meg. Marad a gyöngébb védekezési mód: a naponkint ismétlődő folytonos cáfolgatás. Gyöngébbnek ezt azért mondjuk, mert a rágalom — az emberi természet gyarlósága folytán — gyorsabb, hatékonyabb is, mint a cáfolat, amely azt meghazudtolja. A gyilkos méreg mindig gyorsabb, mint az egészséges táplálék. De meg az ily cáfolgatás ma-holnap már annyi munkát ád minden jeles embernek, Hogy már alig győzi. A tisztességes embereknek szinte kétségbe kellene esniök, hogy a rágalmazások ellen a mi országunkban védelmet Rusz Krisztina csodálatos látogatása. Irta: Kosztolányi Dezső I. Rusz Krisztinát, a kabaré-énekesnőt 1902 január 7-én temették el. A temetés délután három órakor volt. Erősen fagyott, már egészen besötétedett, mikor a koporsót kivitték az udvarra és felállították az ácsolt ravatalra, hogy beszenteljék és reátegyék 'a halottas kocsira. A papnak a 'hidegtől meggypiros volt az orra. Még szájában volt az ebéd ize, a badacsonyi bor kesernyés zamata. A ködben most angyalokat és rózsákat látott. Mereven emelte a szenteltvizszórót -a koporsóra. Mellette állott a diák, Tass Vidor orvostanhallgató, az énekesnő kedvese, az érdeklődés központja, egy hanyag fekete ruhában, elegánsan uralkodva a bánata fölött. Közbül néhány ripacs, egy komoly művész és a kabaré igazgatója. Majdnem mindnyájan jól érezték magukat. Itt a gyász kellős közepében az ebédjükre gondoltak. Buja és dus érzések tarkázták a komoly elérzékenyedést. Később, mikor véget ért a szertartás és a lovak gyásztollukat rázva, megindultak a temető felé, fáklyák és lámpások között, esni kezdett az ólmos eső, amely a koporsót vékony jéghártyával vonta be, ugy hogy kívülről egy üvegkoporsónak tetszett. A cilindereken is finom üvegréteg csörgött. Bevont mindent ez a hideg és csillogó burok, üveggé és cukros-gesztenyévé változtatta a tárgyakat, jégpályává az aszfaltot s aztán siralmasan olvadt és fázó lábak topogtak a hűvös, kásás lucsokban. Már-már a hegyre kanyarodott a temetés. A diák nézte ezt a lángoló és sötét menetet — akárcsak egy túlvilági menet — a koradélutánban. Inkább csodálkozott és bámészkodott, mint gyászolt. Olyan hihetetlennek látszott az egész. Krisztina három nap előtt betegedett meg, tüdőgyulladásban. Most pedig egyszerűen elragadták tőle, gyorsan és brutálisan, mint mikor éjjel bekötik valakinek a szemét, felnyalábolják, egy kocsiba gyűrik s reggel máshol ébred fel. Ezen csodálkozott 'a diák. Nem is igen hitt a halálában. Hallgatta a bus kántálást, a latin jajveszékelést s a csokoládé-uzsonnán járt az esze. A kőművesek befalazták a kriptát. Hig habarcsot csaptak a friss téglákra. Azután egyedül jött le a hegyoldalon. Lóbálta a kezeit. A leányra gondolt. Kicsit csepegett igy magában. Újra fájdalmas erővel fogta el a csodálkozás. Krisztinát kereste és ő — ó igen ő már nem volt. II. De később sirt. A kis asztalára borult, amely a homályos ablak előtt állott és keservesen, jóízűen sirt. Le se vetkőzött éjjel. Három napig alig aiudt. Egybeolvadtak előtte a percek, az órák, a napok. Mikor az ablakredőkön betetszett a világosság, nem tudta, hajnal van-e, vagy alkony? — Ha visszajönne! — zokogta a párnáiba. Tavasz felé kissé elcsendesedett. De az arca még sápadtabb lett. Most már sirni se tudott s a könnyei befelé folytak. Ezzel az elcsendesedett bánatával azonban még rettenetesebbnek tetszett. Azok, akik látták, önkéntelenül elnémultak. — Ha visszajönne! — sóhajtotta magában. Este maga elé tette -a ruháit, a cipőjét, a sárga sálat, 'amit oly kecsesen tudott a nyakára kanyarintani. Elképzelte, hogy mellette ül. A tűznél, vagy a széken, vagy a földön, NEUMANN M, Férfi, fiu és leányka cs- és kii*, ssdvari és kamarai száBlitd. pArion ;.iflflin;i,flt ruhatelep SZEGED, Kárász-utca 5. Külön mérték szerinti osztály elsőrangú szabászattal