Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-05 / 79. szám

2 qCumagyarorszaq 1913. április 5, szesittessenek. Korántsem azért kérték a támogatást, mert ők maguk eszközeikből kifogytak. Ha még olyan nyomasztó volna is a mai helyzet, mint amilyen, ők akkor is eleget tudnak tenni a tagjaikkal szemben elvállalt kötelezettségeknek. Hanem igenis azt akarták, hogy nemes föladatuk teljesítését ismerje el az a hatóság, mely mitsem jelentő egyesülések működését pénzzel honorálja, ismerje el azt is, hogy az ő intézményük kimagaslik a többi egyesületek intézményei közül. Nem kevesebbet kértek tehát, hanem azt, hogy mint ahogy a külföldön a városi hatóságok teszik, intézményesen biztosítsa Szeged hatósága is a miinkanéklüi segélyezés ügyét állandó hozzájárulásával. A 'tanács azonban szándékosan félreértette őket. Csak nem fog segélyezni szociálista egyleteket, ha még oly nagy dolgot létesítettek is! Hogy azonban még se monhassa senki, hogy a munkanélkülieken nem esik meg a szive, mert ezezl igen furcsa szinben tűnhetnék föl, adott 1000 koronát a munkanélküliség enyhítésére. Sokat adott. Fejenként és családonként esik ebből az összegből minden nélkülözőre esetleg még 63 fillér is. Ezzel a télen át való koplalásért kárpótolva lehetnek. Azt hiszem azonban, hogy ezzel a segítséggel a város hatósága inkább ártott humánus hírének, mint használt. Nyilvánvalóvá vált most már az, hogy minden izében antiszociális érzületü. Ott, ahol lett volna alkalma a munkásság ügyén intézményesen segíteni, beérte silány félrendszabállyal. Azok a kérvényezők, akik komolyan egyébként sem hittek kérelmük teljesítésében s akik inkább a maguk és hozzájuk tartozók okulására szinvallásra akarták kényszeríteni a hatóságot, elérték céljukat, mert rámutathatnak, hogy a hatóság mai összetételében alkalmatlan arra, hogy szociális föladatok teljesítésére vállalkozzék, mert az ujabb kornak követelményeivel nem simerős s a kor szociális áramlatával inkább szembehelyezkedik, semhogy megértőjévé váljék. Tanulságnak mindenesetre ennyi elég azoknak, akik tanulsághoz akarták jutni. Mikor lesz csak nyugalom? (Saját tudósítónktól.) Az a politika, a melyet az ellenzék követ, a negáció politikája. Célt érni azzal nem lehet. Sztrájkkal fenyegethetnek a munkások; de olyanoknak a sztrájkja, akik nem hagynak dolgozni, ugyan mit érhet el? Micsoda tévhit az, ha az ellenzék azt hiszi, hogy az ő távolléte fáj valakinek. Helyesnek nem mondhatjuk ezt a távolmaradást, — a kötelességmulasztás mindig helytelen — de, hogy miért fájjon nekünk az ő fejük: azt belátni nem lehet. Az ellenzék talán azt hiszi, hogy az ő távolmaradása kár az országra. Ebben az esetben rólunk való fölfogása igen megtisztelő. Mert elismeri, hogy az ország kára minket inkább indít békére, mint őket s igy a mi szivünkhöz közelebb áll. Ez a rész igaz, ők csakugyan nem engednek, ha az ország érdeke azt is kívánja, mi ellenben igen. De honnan veszik, hogy az országra nézve hátrány, ha ők nem ülnek a parlamentben? ök nem mennek be, amíg a status quo helyre nem áll — szépen áll helyre! ugy, mint a balkáni talán! — s amig nem lehet ismét obstruálni. Helyes. De hát azt hiszik, hogy .az országnak olyan nagyon fáj, hogy nem sípolnak és hogy nincs névszerinti szavazás? Ugyan micsoda érték az, amitől meg vagyunk fosztva evvel? Bécsből remélnék támaszt — nem tudjuk kitől. Hiszen mindig azt hirdették, hogy a kormánypárt a bécsi politika vak eszköze. Azt akarják mondani, hogy ők még inkább azok? És ha nem; és ha igazán hiszik, hogy a bécsi politika eszközei vagyunk: akkor miért .akarjon elejteni? Azt hiszik olyan nagyon fáj Bécsben, hogy ők nem sípolnak, hogy tentatartókat nem dobálnak, hogy a zöldségpiac nyelvét a parlamentbe be nem viszik, hogy nem obstruálnak s hogy dolgozni hagyják a törvényhozást? Annyira magyargyülölőnek hiszik a dinasztiát, hogy fölteszik róla, hogy az ő kezükbe tenné az ország sorsát? Hogy óhajtaná ismét itt ,az anarchiát? Nem, nem a dinasztia minket szeret; ezt az országot másodszor nem fogja velük megnyomorítani. Először isr csak büntetésből tette, de „megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt",. A dinasztia első gondja mindig a nagyhatalmi pozíció. Hát hiszik-e, hogy rájuk fog támaszkodni ennek édekében? Külpolitikánkat elitélték; ellenségeinkkel cimboráltak és amikor fegyvert akartunk fogni — a szerbek mellett nyilatkoztak. Ugy viselkedtek, mint a monarchia elszakadni kész szláv jai. : ; És ezekre támaszkodjék a nagyhatalmi pozició? Fegyver kell a nagyhatalomhoz s ők tíz évig hátráltatták a fegyverkezést s hadseregünket fejlődésében visszavetették. És ezekért fog majd sirni a bécsi Burg! Hogy fog ott fájni, — ugy-e? — hogy többé nem ellenkeznek? Hogy fog ott fájni, hogy már nem szónokolnak, csak a piacon? Hát mire várnak? Csodákat remélnek? Azt hiszik, hogy magától rendbe jön minden? A kormány megy a maga utján; a nemzet és a király mellette állanak. Számára nincsen probléma, ö megoldotta föladatát. De hogy az ellenzék hogy jut ki majd a zsákutcából, erre nincs félélet. Ámbátor van egy: az ellenzék ugy tesz, mintha nem bukott volna meg és szócsövet uj harcot hirdetnek megint. Most ezúttal a választói jogért. Amig ez nem ül diadalt, addig — ugy mondják — nem lesz itt béke és nyugalom. Addig nem? Dehogy. Azután sem lesz. Amig ez az ellenzék mozogni bir, amig ez el nem veszti teljesen lábai alól a talajt: addig igenis nem lesz nemcsak nyugalom, de rend és zavartalan munka sem lehet. Hiszen mindig van nekik valami küvetelésüK, amit reáerőszakolni szeretnének múliheg és morog utána, aztán mindjárt elhallgat megint. Stanci néni (lassan és fájdalmasan ül le, mintha üvegből volna és mindjárt összetörik. Siránkozva): Ülj le, kérlek . . . ne . . . ne oda ... a hokkedlire... Frédi most veszi észre, hogy zavarában rá akart ülni egy kalapra. A vér hirtelen a fejébe szalad. Az a márki, aki az imént hajlongott, most kiegyenesedve, hetykén szembenéz Stanci nénivel és hangosan igy szól: „Valóban, asszonyom, nem óhajtottam a kalapjára ülni, mert ez esetben a kalap ugy szét pukkant volna, mint egy kövér dakszli. Tetszik érteni? Mint egy dakszli". Frédi remegve és rémülten próbálja esititani a márkit, érzi, hogy ebből nagy baj lesz, a halántéka lüktet. Stanci bácsi . . . szegény Stanci bácsi . . . hát meghalt ... de neki jobb odafönt . . . mondogatja magában Frédi és a saját halálára akar gondolni. Stanci néni (siránkozva): Nem voltál itt azóta. i Frédi (most már beszélni kell. A hangja gyöngén és hamisan remeg az elfojtott ijedtségtől, hogy mi lesz itt mindjárt, szent isten, mi lesz itt mindjárt. Egyelőre még jól jön ez a remegés, mert a szánalom és meghatottság hangjával külsőleg azonos és azt a benyomást kelti, — de szent Isten, mi lesz ] itt mindjárt, ha kiderül, hogy mi az oka!): j Nein jöhettem ... az egyetemen roppant el | voltam foglalva . . . Stan ... j A márki (Frédi szeme előtt ugrál, most akkora, mint a hüvelykujjam és szemtelenül bókol): Ja, persze Stanci néni, el volt foglalva. Le volt foglalva. Föl volt foglalva. Szépen volt lefoglalva. Egy pecsét volt rajta, ilyen fölirással: „Kopf Alfréd le van foglalva", még csak rövid ideig látható. Tessék besétálni harmadik emelet, pincén a bemenet". Frédi homlokán megdagadnak az erek. Stanci néni (siránkozva): Ma három hete és két naptya, hogy a megboldogultat átadtuk a földnek. i 1 ! Naptya? Naptya? Mér naptya? Szent Isten, ezt nem lehet kitartani. Miért naptya? Mi az, hogy naptya? Frédi lesüti a szemét, a gyomra hulláimzani kezd. Egészen behunyja a szemét, hogy ne lássa a márkit és elgyöngülve könyörög neki, hogy csak most ne figyeljen ide, mert ez rosszabb a halálnál. Hiába! A márki (hangosan): Naptya? Kinek a kedves naptya? Az anyja meg az aptya. Frédi (elgyengülve): Oh . . . kedves Stanci néni ... ha tudná, mit éreztem, amikor . . . (elcsuklik, ő tudja, hogy miért.) Stanci néni (siránkozva): Még csütörtökön itt ült . . . igy, a hogy veled ülök itt . . . igy ült szembe velem és aszongya: „Még irók valamit, Stanikám" és még meg 5 is irta ezt a levelet . . . megirta, még alá | is irta . . . még el is tettem . . . ide tettem, I az asztalfiába ... Stanci néni suhogva feláll és háttal fordul Frédinek Frédi mereven nézi a hátát. A márki: Az asztalfia nagyon kedves, szerény kis fiu volt. Minden nap szépen kezet csókolt ősz apjának, az asztalnak, amely szülte őt. Stanci néni (hozza a levelet és átadja Frédinek. Siránkozva): Ezt a levelet irta még csütörtökön . . . igy, ahogy te ülsz most itt . . . és másnap . . . (Zsebkendő előkerül.) Frédi (átveszi a levelet és kegyeletesen fölébehajol. A feje zug, a szemei kápráznak. Csillagokat lát. Egy szót se ért az egészből. E percben újra megjelenik Stanci bácsi feje a barátfülével.) Stanci néni: Igy, ahogy te ülsz most... (Csöndesen siránkozik.) (Egy hang az udvaron, éles és hangos, Naaa, maga ronda! Piiff! Frédi összeszorított, kék szája szétrobban. Fejét viharos fergeteg kapja el. Minden elsötétül. A levél vizes rongy képében esik ki a földre. Frédi fölugrik, Stanci néni hanyatt esik. Frédi ki a szobából, le a lépcsőn, keresztül az utcákon ... és torkából fájdalmas, rettentő bömbölésben harsog a fuldokló röhej . . . mindennek vége . . . most jöjjön a halál és a megsemmisülés ... és jöjjön a Duna zöld vize ... és jöjjön a koporsó, a hova begyömöszölik és lenyomják és eltemetik ... és ahol a csöndben és sötétben és magányban végre, végre kinevetheti magát .. . Hahaha! Bruhahaha! Hehehe . . < he . . . he . . .