Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-17 / 89. szám

2 nát talán már kis is utalták, föl is osztották, de a gazdasági válság nyomasztó terhei nem enyhültek. Az építkezés szünetel, városi munka nincs, pedig épen ez volna a hatóság föladata, hogy a már kivitelre meg érett közmunkákat ilyenkor végeztesse. Mindenki megérzi a válság súlyát, de legjobban érzi az a társadalom, mely kétkézi munkájának eredménye után úgyszólván napról napra él. Ezen a társadalmon pedig csak gyökeres állami és törvényhatósági beavatkozással lehet alaposan segíteni, amely téren a mi magyar viszonyaink még alig távolodtak el a balkáni rendezetlenség színvonalától. A belga munkássztrájk nagyon tanulságos a mi magyar szempontjainkból tekintve is. A munkásság annál elnyomottabbnak érzi magát, minél szűkebb határok közé van szorítva az anyagi szerzés terén. Politikai vágyai azért támadnak, mert boldogulása igen nehéz. Ha a magyar törvényhozás figyelembe venné ezt és a munkástársadalom általános jólétének emelésén fáradozna, ezáltal nagy mértékben elejét venné annak, hogy a közvéleményben az általános sztrájk iránti rokonszenv helyet foglaljon. Meg vagyunk győződve, hogy egy minden tekintetben megvédett helyzetű, jól fizetett és megelégedett munkástársadalom nem politikai kétes értékű jelszavakért, hanem1 a maga igazi boldogulásáért küzdene és az erőszak fegyveréhez sohasem nyúlna. A kultuszminiszter a királynál. Félhivatalosan jelenítik: Jcmkovich Béla dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter ma reggel Bécsbe utazott, bogy reszort-ügyeiben a felségénél kihallgatáson jelenjék meg. A kultuszminiszter kihallgatásra, valószínűéin holnap 'délelőtt lesz. — Akkor gratulálok önnek, kisasszony! Ez az elmés vidámsággal megindult társalgás csakhamar bizalmasabb húrokat is megpendített. Van rokonszenv, amely minden szokásos akadályon tulteszi magát. A fiatal leánynak Lueie Camin a neve és egy nagy divatáru-üzletben dolgozott a Faubourg-Antonie-utcában. A vőlegénye egy müasztalos, egy izmos, vidám, de igen jámbor ífju. ö nem aggódik, azért majd jól megférnek egymás mellett. Most készülnek lakásukat berendezni, de hát még várni kell. — A várás nehéz dolog azoknál, akik szeretik egymást. A leányka kacagott. Megvallotta, hogy mindketten szomorkodnak amiatt, hogy nem tarthatnak egy igazi lakodalmat, boldogan, a vendégek társaságában, ahol vigan szól a muzsika és ropják a táncot a kertben. Ám Ő most meg akarja valami nagy dologgal lepni a vőlegényét. — Igazán? — kérdezte a fiatalember. — Igen, uram! Az anyámnak van egy kincse, egy igen értékes melltü, amely már régen a mi családunk tulajdona. Aranybarakott igazgyöngy és brilliáns művészi foglalással. Nagy kincs és csodálatos szépségű, tulajdonképen családi ékszer. Gondolhatja, hogy az ilyen nagy kincs valóban nem illik bele a mi szerény viszonyainkba, amelyeknek nyomását, sajnos, már évek óta érezzük. Soha, még a tél legkegyetlenebb viszontagságai közepette sem gondoltunk arra, hogy megváljunk tőle, bármi módon. De amikor az édes anyám most látta, hogy milyen boldogtalan vagyok, — mert el kellett hálasztanunk az esküvő napját — igy szólt hozzám: — Fogd a melltüt és fedd zálogba, később majd kiválthatjátok! Én megöleltem az édes anyámat és most — itt vagyok. És a vőlegényem boldog lesz, a barátai örülnek. Adnak rá biztosan legalább száz frankot. DÉLMAGYARORSZÁG Politika és etika. (Saját tudósítónktól.) Dühöng a morál. A kormányelnök igen helyesen mondta, hogy pártkassza persze csak ott van, ahol választások vannak, de nincs ott, ahol — mint a koalíció idején — a képviselőket kinevezik. Valóban ugy is van. De ez nem elég. Pártkassza nem kellett a koalíciónak, mert nem volt ellenzéke. És miért nem volt ellenzéke? Mert a koalíció magáévá tette ellenfele elveit. Ugyan mit elleneztek volna? A hatvanhetes alap fentartását? A közös vámterületet? Bosznia annexióját? Hiszen ez a hatvanhetesek programja volt s ha ők ezt elfogadták — a hatalomért — ezek csak nem kivánhatták, hogy ezt ne tegyék! És ha nem léptek föl ellenük ellenzékbe: ugyan kivel szemben kellett pártkasszát gyüjteniök? És mégis volt pártkasszájuk. Hát akkor a panama már nem lesz panama? Akkor a választási kassza már nem volt gyalázat s akik avval éltek, már szívesen látott fegyvertársak? Ugyanaz a logika, amely szerint minden darabont „gazember" volt s bojkottálni való — kivéve Szterényit s mást is, akire szükségük volt. Itt — megszűnt a morál. De ha egyszer teljesülne a Désyék álma s megjelenne az egyesülés: egyre figyelmeztetni illik az akkori kormány elnökét. Arra, hogy ügyeljenek, miszerint legyen pártkassza s abból az egyesült urak az uj választásokon kapjanak. Mert ha nem: ellene is feltámad a koaliciós morál s az ő neve is „megvetés tárgya" lesz. Mert a koaliciós ember szegre akaszt mindent — elvet, hálát, haragot, ígéretet — de egy elv van, amelyet szegre nem akaszMit gondol uram? Lássa, az egész reggelt azzal töltöttem el, hogy az aranyat fényesre csiszoltam. És Lucie e szavak után nagy áhítattal kinyitott egy antik bőrékszertokot, amelynek födelét egy finom foglalásu brilliáns korona ékesítette. Péchaulié az első pillantásra megbecsülte az ékszert. Ez a melltü, amely a Camine-család öröklött tulajdona, nikkelből készült, hamis igazgyöngygyei és üvegből csiszolt gyémántokkal. Az értéke talán tiz sou. A fiatal ember keserves fájdalmat érzett a szivében. Elképzelte a fiatal leány csalódását! Mily boldog volt még az előbb, olyan boldog, hogy ezt az érzését mindenképen el kellett valakinek mondania. Lelki szemeivel látta azt a jelenetet, amikar a mérleg rövid billenőse után visszaadják az értéktelen 'ékszert ezzel a lesújtó kijelentéssel: — Erre nem lehet egy sout sem kölcsön adni, kisasszony. Látta a halvány, lesújtott leánykát, érezte az édesanya csalódás okozta fájdalmát, amely oly méltatlanul sújtotta ezeket a minden jóságuk mellett is mostoha viszonyok közt élő hölgyeket. Lucie visszatette az ékszert a tokjába. — Az édes anyám — mondotta — szívesen feltűzte volna nekem az esküvőm napján, de hát igy nem lehet. Ugy-e, uram, csodaszép? — Igen szép, kedves Lucie! Az ajtó e pillanatban megnyilt és nyomorultak egy ujabb gyülekezete vonult be. A fiatalemberek gyorsan felugrottak és siettek helyet csinálni a rács előtt a nőknek. Ma nagy a forgalom és Lucie több izben panaszkodott a lökdösés miatt. Ékkor' Peohauiié, a kinek hirtelen támadt egy ötlete, igy szólt hozzá: — Rám bizná ez ékszert, kedves Lucie? 1913. április 17 tott soha. Azt, amely szerint mindenáron az övé legyen a dicsőség és hatalom. Désy tudta, hogy hogy áll a dolog, de hallgatott, még remélte, hogy a hatalomban osztozható. És most, keresve a gróf Khuennal való találkozást — s azután letagadva, hogy kereste azt — nem megint ugyanazt mondta? „Uj pártalakuiás és uj választás" — nem ugyanaz? Mit tesz ez egyebet, mint azt, hogy ha a kormánypárt kész a hatalmat veliik megosztani: akkor a morál nincs megsértve s minden feledve van. Mikor Tisza István megcsinálta volt november 18-ikát, akkor a választások után kimondották az „impedimentum publicae honestatis"-t. Mert akkor már volt többségük; már tudták, hogy övék lesz a hatalom s azt nem akarták senkivel megosztani. Mert nincs többségük s tudják, hogy nem is lesz egyhamar. Hol van most — ugyan hol van? — az impedimentum publicae honestatis? Hát ha a kormányelnök s a párt einöke és maga párt is „panama" által jut hatalomhoz: hogy lehet ezekkel egyesülni? — hogy lehet ezekkel egy pártba egyesülni? Működnek a szűffrazsettek. Londonból jetenflik: Azit hiszik, íbag-y az angol bank 'elten tervezett merényiét a szűffrazsettek müve, habár a szokásos céduláikat 'nem találták .oitt. A hómba hasonlitott azokhoz, aminők nemrég1 Oxted vasúti állomáson fölrohbant,ak és a rendőrség véleménye szerint fölrobbanása esetén nagy kárt okozott volna. — Pankhurstné asszony veszedelmes beteg. Fogságából esak tizennégy .napra bocsátották el 'és elbocsátó .engedelme szerint, amelyet különben leltépeitt, ,azoin a klinikán kell maradnia, aibová megy. 20-ám ismét visszaviszik fogságába. — Szan-Leonardban tegnap délután felgyújtották Cros .alsóházi képviselő házát. A szomszédságban a mőd válaszÉn majd átveszem az ön sorszámát és ön ismét leülhet a padra. Ép most következik. A leányka bizalommal adta át a dobozt és mosolyogva ült vissza a padra és boldog álmokat szőtt vőlegényéről és barátjairól, a muzsikáról és a kerti táncvigalomról... — Itt a szám, — szólt a fiatalember, egy bádoglemezt nyújtva oda — és ebben a papirosban van az ön ékszerdoboza. Igen jól becsomagoltam, csak dugja jól a zsebébe, hogy el ne veszítse, vagy el ne lopják ezek az emberek. * , — Köszönöm, uram, — szólt — jutalmul üljön ide mellém, mert fenntartottam a helyét. Péchaulié izgatottan telepedett mellé. A szeme reátapadt a csomagra, amelyben az ékszerdoboz volt s remegett, amikor a fiatal leány kibontotta, ö ugyanis kicserélte a melltüvel az ő arany óráját s a leány ezt nem vette észre és nyugodtan a zsebébe dugta a papirost. Vártak és a fiatalember ugy nézett a leányra, mint egy jó barátnőjére. — Hatvanhárom! — hangzott egyszerre a rács mögül a kiáltás. Hatvanhárom! Hát senki sem jelentkezik? — Kedves kisasszony, ez az ön száma! — szólt hirtelen a fiatalember. — Hatvanhárom! Száznyolcvan frank! Jöjjön már ide! — Igen! Persze, hogy ment,^ diadalmas pillantást vetve a fiatalemberre. És ez pedig boldogan látta, hogy mint olvassa a pénztárnál egyik fényes Lajos-aranyat a másik után boldogságtól sugárzó arccal. Ezután elvonult Péchaulié és megelégedetten gondolta magában': — A néni jól csinálta a dolgát! És mivel itt volt az ideje, rohant a csőposta-állomáshoz és elküldötte Lily kisaszszonynak a megrendítő gyászhírt.