Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-12 / 85. szám

1913. április 127. DÉLMAGYARORSZÁQ 5 IVIég egy botránykórház! (A szegedi ragálykórház. — Két öl fa, a roskadozó' lépcső és egyéb épületes történetek) (Saját tudósítónktól.) Szegedem sok kórház van, amit bizonyára kevesen tudnak. Á fő-fő kórház, a városi közkórház botrányos ügyei ugyanis annyira lekötötték már a közvélemény figyelmét, hogy a kisebb kórházak állapotai szóba se kerülnek. Pedig ezek sem nélkülözik a 'botrányt. Sőt ha a három-négy kisebb városi különféle kórházak botrányait összerakjuk, hát határozottan nagyobb botrány lesz belőlük, mint amilyent a közkórház egymaga produkálni képes. Ezúttal azonban csak a városi ragály-kórházzal fog'alkozunk, amelyet helytelenül járvány-kórháznak ismer a közönség. A kisebb városi intézmények között, kétségtelenül a ragálykórház botránykrónikája a legbővebb! Ha egy borús, esős, délután, amikor a szél bősz tirádákat zug a járó-kelő fülébe, végig haladunk a Kossuth Lajos-sugáruton, feltétlenül meg kell állnunk egy széles homlokzatú sarki ház előtt, amely komoran dülöngél a légszeszgyár tőszomszédságában. Szinte kiri az a régi rabló-tanyákra emlékeztető éDület a körülötte levő miliőből. Mindenfelé tiszta, szép, kertes házak. Magasbatörő, modern, stílusos építkezések; egy fejlődő városrész élő kialakulásai. És ezek között áll a nyolcvanhetes szám. Kopár, ódonszerü falairól rég leverte már az eső a festéket, A földszinti részén, ahol bolt volt valamikor, most egy rozoga, összetákolt ajtó áll, amennyire lehet, becsukva. A ház ablakain a rámák lekopva, foltozottan csüngenek és a tetőn régi zivatarok által előidézett. bus szakadékok tátonganak. A ház oldalához egy, ho«szu, düledező kerítés van ragasztva és a kerítés egyik sarkába kis ajtó illeszkedik. Az ajtó mellett egv tábla áll: Idegeneknek tilos a bemenet! Följebb még egy föürás: Városi ragály-kórház. Ha az ember érdeklődik közügyek iránt, kivált ha az ember újságíró és hivatása érdeklődni a közintézmények után, megpróbálja a bejutást, a nem nagyon csalogató külsejű városi ragály-kórházba. A kapu zárva vau. Csöngetni kell! Egy fehér ruhás ápolónő nyit ajtót. A folyosóig vezeti az idegent és megkérdi, mit akar. Azután siet kijelenteni, hogy a ragály-kórházba csak hatósági engedéllyel lehet bemenni. Mégis eltávozik később, megkérdezni a főorvost, a'ki épen ott időzik, hogy ujságirót beengedhet-e. Ez alatt széttekintünk odabent. A szemlélőt itt igazán kellemes meglepetés éri. Amilyen elhanyagolt, zord külsejű a ház kívülről, ép olyan gondozott beliiről. Mindenfelé a legnagyobb rend és tisztaság uralkodik. A falak fehérre vannak meszelve, a padló fölsikálva, az ajtók rézkilincsei ragyogóra vannak kifényesítve. Meglátszik mindenen, hogy szorgalmas munka és lelkiismeretes felügyelet eredménye. Az ajtókon egykor nagy hasadékok tátongtak, ezt legyalult fával beszegeztették. Az ablakrámákat újból megerősítették. Az egész épület a nagy rend dacára, mégis nagyon foltozott-drótozottnak látszik. Hja ... a város nem áldoz a kórházakra. Visszatér az ápolónő a főorvost követve. Rusz Gusztáv dr.. a ragály-kórház igazgatnia (szívesen megengedi a látogatást, bár kijelenti, hngv azokba a termekbe, ahol betegek fekszenek, nem szabad bemenni. De kinek is volna kedve a vörhenv. atifnsz. a kanvarn és a többi veszélyes járványok közé tolakorini. Csak a? üres termeikben nézünk szét. Egvmás mellett áhnak a fölvetett ágvak. A termekheti is a legnagyobb ttoztafság uralkodik. Evvik-márik ablakon azonban betódul óv erős. nnriljsi szél, Az aitök se záródnak jól, a kálvhák is rosszak, a szél végig sétál a teremben: szinte léghuzat van. A második, a kisebb szobában a falhoz támasztva, egy finom, uri bőrönd áll. Rá van fektetve egy pár női, barna félcipő, egy kalap és egy kis szarvasbőr-párna. Nagyon gazdátlanulh evernek ottan. Rusz dr. elmondja a történetüket: — Több, mint egy hete, hogy egy Oakey Gladys nevü angol kisasszonyt szállítottak ide súlyos betegen, vörhenyt kapott. Éijel-nappal ápoltuk. A városban nagy és előkelő ismeretsége volt, folyton csengett a telefon; érdeklődtek hogyléte iránt. Minddent megtettem, hogy megmentsem, de nem lehetett. Még szombaton meghalt. Szegény angol leánynak a holmijai ezek, még nem szállították el. Nincs Szegeden senkije, aki átvehetné a szegényes örökséget. Ezután bementünk a főorvos szobájába. Rusz dr. iratokat keresett elő és igyekezett érdeklődésünkre elmagyarázni, hogy miért van ilyen állapotban a szegedi ragály-kórház. A mondottakból nem veszünk el semmit és nem teszünk hozzá semmit; állion itt minden Szeged jövendőbeli monográfiájának forrás-munkául: — Tiz évvel ezelőtt, — kezdte előadását Rusz dr., — vettem át a szegedi ragály-kórházat Cserey doktortól. Ha azt mondom, hogy egy istálló különben néz ki, mint akkor a ragály-kórház kinézett, akkor nem mondtam még semmit. Az ablakok kitörve, az ajtók leszakadozva, a kéménv düledezve állott. A kerités szétesett és a szomszédból tyúkok és disznók jöttek át az udvarra legelészni. Évek hosszú munkájába került, amig ezeket az állapotokat meg tudtom változtatni. Minden egyes dologért húsz-harminc beadványt kellett intéznem a tanácshoz, amig elértem valami eredményt. — Fizetést természetesen nem kapok. Van egy szabályrendelet, amely szerint a ragály-kórház igazgató-orvosa, csak akkor tarthat számot tiszteletdíjra, ha a városban kimondott járvány van. Pedig, hogy a ragály-kórháznak mi köze van a járványhoz, azt nem tudom. Arra volt pénze a városnak, hogy Újszegeden egy járvány-kórházat építtetett tizenhatezer forintért, amely évek óta zárva van s már azt kikezdi az idő vasfoga. De a járványos betegek a ragály-kórházba kerülnek, amely intézményről semmit se akar tudni a város. Itt egész évben mindig van beteg. Jelenleg három gyerek és egy asszony fekszik vörhenybeu. Kimondott járvány azonban már három év óta nem volt a városban és én azóta nem kapok fizetést. Esetleg azonban előfordulhatna, — de erre sajnos még nem volt példa, — hogy a városban járvány volna, ide nem internálnának egy beteget se, hanem otthon ápolnák őket és akkor a bölcs szabályrendelet szerint nekem járna a fizetés. — Igy azonban már évek óta dolgozom ingven.. De nem, hogy csak dolgozom, hanem évente több, mint 200 koronát költök el kocsira és villamosra, mert kint van ez a diszkórház a város végén. Ezzel szemben azt kapom fáradozásaimért, hogy a tanács rámirt, miért fogyott el két öl fával több, mint a mult évben. Ha ez még megtörténik, velem fizettetik meg a különbözetet. Arra azonban nem volt gondjuk, hogy a lépcsőket megjavíttassák. A padlásra vezető lépcső düledezett. Nem bírtunk mosónőt kapni, mert senki nem vállalkozott arra, hogy a kimosott ruhát fölvigye a roskadozó lépcsőkön a padlásra. — Én már meguntam ezeket az állapotokat. Mivel a tanács az idén is leszavaztatta a közgyűlés által a fizetés iránti kérelmemet és látom, hogy jó szociális érzékével, ingyen munkára akarja kényszeríteni alkalmazottait, lemondtam ennek a kórháznak vezetéséről. Mit tettek tehát? A tanács Boros József dr. közkórházi igazgatót kérte föl, hogy bizzon meg valakit a ragály-kórház vezetésével. És mivel én közkórházi főorvos is vagyok, Boros dr. kitüntető bizalmára ismét én vagyok kénytelen vezetni a ragály-kórházat. Egyébként a közgyűlési határozatot megfelebbezen a belügyminiszterhez. De dacára annak, hogy ezt az ügyet a februári közgyűlés tárgvalta, nekem a határozatot még most áprilisban sem kézbesítették. Ezt mondta el a szegedi ragály-kórházról Rusz Gusztáv dr., aki eddigi működésével igazán rászolgált egy kicsit emberségesebb bánásmódra. Dehát a kórház-ügy Szegeden nem közügy, hanem botrányügy; botránynak pedig az ilyen elbánás is megfelelő. HERCZEG ISTVÁN. Nem lesz tavaszi tárlat. (Saját tudósítónktól.) A szegedi festőkolónia tagjai nagy kíváncsisággal és érdek- lődéssel várták a Képzőművészeti Egyesületnek tavaszi képkiállitását, vagy nem? Naponta más-más hirek jelentek meg, melyek hol az állami, hol a városi szubvenció megadásától tették függővé ezt az igen fontos művészeti eseményt. Akik érdeklődéssel kisérték ezt a különös előkészületeket, azok nagy megütközéssel látták, hogy a Képzőművészeti Egyesület nem képes megfelelni a hozzá fűzött várakozásnak. Ha képes lett volna, bizonyára nem kötötte volna egyetlen jelentős föladatának megvalósulását a végeredményben nem is olyan súlyos állami és városi ezrekhez. Megirtuk többször, hogy az egyesületnek a maga erejéből kell megélnie és ha erre nem képes, ugy fönnállásának semmiféle létjogosultsága nincsen többé. Most ugy áll a dolog, hogy a festők egy része már megunta a fejvesztett kapkodást és inkább a saját lábára áll, csakhogy képeit kiállíthassa a közönség elé. A művészeknek végre is életkérdésük, hogy műtermékeik piacot találjanak és nem várhatnak addig, amig az arra hivatott egyesületnek valami csoda folytán ölébe hull a kész eredmény. Az első festő, aki a maga erejéből rendez kollektív kiállítást, Nyilasy Sándor, aki a volt Paletta-társaság Kárász-utcai kiállítási helyiségében már e hó 12-én, szombaton délután megnyitja tárlatát. Mintegy 40—50 képet mutat be itt Nyilasy, aki legújabb termelésének eredményét bizonyára a közönség széles rétegének anyagi és erkölcsi elismerése mellett fogja áruba bocsátani. A többi szegedi festő sem fog késni, hogy Nyilasy után megtalálja az utat a közönség érdeklődéséhez még akkor is, ha e törekvésében az arra illetékes faktorok tökéletesen magára hagyják is. Ez alkalommal csak rá akartunk mutatni arra a sajátságos jelenségre, mely egyesületeink belső életét annyira jellemzi. Mikor annak idején a Képzőművészeti Egyesület kebelében személyi válságok dúltak, az egyesület ülésein egész tömegek jelentek meg és a megunásig tárgyalták azt a kérdést, hogy ki legyen az igazgató? Most, amikór közügyről van szó, az ülések csöndesek és néptelenek. Hol vannak ilyenkor a közismert mecénások, kik állítólag ezreket áldoznak művészeti célokra? S mibe kerülne egy ilyen állítólagos mecénásnak, ha olyankor, mikor a helyi művészet érdekei a legkomolyabban bajban vannak, a maga igen szerény hozzájárulásával lehetővé tenné a tavaszi tárlat megvalósítását, ami a város közönségének és művészi reputációjának is elsőrendű fontos érdeke? Ha már a város hatóságának nincs érzéke az iránt, hogy ilyen jelentés dolgokban krajcároskodni nem szabad, legalább egyes emberekben ébredne föl a művészet ; igazi pártolásának ambiciója és ne csak akj kor vallanák magukat mecénásoknak, mikor