Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-19 / 65. szám

f Szerkesztőség Kárász-utca 9. ••••• Nappali-telefon .... 305. Éjjeli-telefon . . . 10-83. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28-— félévre . . K 14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • •••a Kiadóhivatali-telefon . . 305. Kiadó telefonja .... 81. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24-— félévre . . K 12 — negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 fillér. Szened, 1913. Régen és ma. Az ellenzék harcképtelen lett abban a pillanatban, amint az obstrükció fegyverét kezéből kicsavarták. Megdöbbentő jelenség ez; sajnálatos dekadenciája a magyar parlamentárizmusnak; a két évtizeden át folytatott obstrukciók romboló hatása. A kisebbséggel — véleménye szerint — injuria történt. És ez a minoritás mindenre gondol, mindent megkísérel, csak ezt az egyet nem, hogy az ország szine előtt a tanácskozóteremben kifejtse a maga vélt igazát; csak azt nem, hogy az országházától a nemzethez szóljon és érveinek erejével igyekezzék hatni a közvéleményre. Gondol arra, hogy sipok és kerepelők kerüljenek működésbe. Gondol arra, hogy szidalmazza a szemben ülőket. Gondol parlamenti sztrájkra. Csak arra az egyre nem, hogy szónokainak csak legjavát állítsa sorompóba, hogy igazi parlamenti harcot vivjon el enf eleivel. A magyar ellenzék kiállította magáról a bizonyítványt, hogy az igazi parlamenti harcra képtelenné vált, hogy attól teljesen elszokott s hogy egész ereje a névszerinti szavazást kérő ivek aláírásában merült ki. Néhány évtized előtt lehetetlen lett volna az ilyesmi! Nem tudjuk elképzelni, hogy ha valami hasonló eset a nyolcvanas években megesett volna, hogy Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Irányi II. évfolyam 65. szám. Dániel és a többiek lemondottak volna arról, hogy a harcukat a parlament porondján vivják meg. Nem kerepelőkkel, hanem érvekkel és beszédekkel. Kinek van olyan fantáziája, hogy el tudná képzelni az országház termében sípoló Irányit, a huszártrombitát fuvó (Horánszkyt, a kerepelő Helfy Ignácot? Az igaz, hogy akkor még a magyar parlamentet az obstrukciók szakadatlan láncolata meg nem mételyezte. Az obstrukcióknak soík egyéb nemzetrontó hatása mellett meg volt az a szomorú eredménye is, hogy egyenesen kedvezett a tehetségek hátraszoritásának. Obstrukciókban a talentum nem érvényesülhetett. A beszédek értékét nem azok tartalma, hanem a terjedelme szabta meg. Aki „kibeszélte" az ülést, az a nap hőse lett. Szerephez jutottak olyanok, akik komoly vitákban soha szóhoz nem juthattak volna. Akiknek azután érdekében állott az obstrukciók állandósítása, hogy a sesmmibe vissza ne süly ed jenek. Igy azután lassankint az egész ellenzéki politika obstrukcióra rendezkedett be. Vagy folyt az obstrükció, vagy pedig készültek rá. Amig végül legutóbb oda jutottunk, hogy a „vitarendező bizottság" kegyelmétől függött, hogy még ellenzéki szónok is szóhoz juthatott-e a magyar parlamentben. Az ellenzék legjobbjai is tehetetlennek bizonyultak. Vagy nem akartak vagy Szerda, március 19 nem tudtak ellentállni az obstrukciós mételynek. Rendszerint néhány erőtlen, akadémikus értékű helytelenítő szót ejtettek el, a parlamenti munkásság megakasztása pedig tovább folyt a legképtelenebb eszközökkel. Nem árt ezt most mind releválnunk. Mert feledésbe kezd menni, hogy a többség a maga nafv harcát az obstrükció ellen vivta meg s az ellenzék a harcnak minden fázisán át az ellen fejtett ki kétségbeesett ellentállást, hogy ezt a fegyverét a kezéből kicsavarják. A választójoggal való manővrirozás csak átjátszása a harcnak egy más területre, amelyen uj segitőcsapatokat reméltek toborozni a kormány ellen. A választójoggal éppen ugy taktikáztak, mint a Désy vádjaival, melyeket elraktároztak és felmelegítettek a hatalmi érdekeik szerint. Ki hiszi azt el nekik, hogy ők, akik a pluralitásért rajongtak, amikor kezükben volt a megoldás, hogy ők most a legradikálisabb szavazati jog nélkül élni nem tudnak? Mindenki meg van arról győződve, hogy más körülmények közt ennek az ellenzéknek nagy zöme szives örömest beérte volna a kormány reformjával. Ma azonban csak egy célt ismernek: lázasan keresni egy pontot, melyből lehetetlenné tegyék a kormányzást. Mindezt azért, mivel többé nem obstruálhatnak. Mivel kormányokat többé ez-lex-ek fölidézése által kényszerhelyJakob. Irta: Biró Lajos. Szivar után nyúltam; a szivaros dobozt nem tudtam elérni; hátrahajoltam székestül együtt; az asztal, amely előttem állott, megbillent; utána kaptam, ügyetlen voltam: az asztal a tányérokkal, amelyek rajta voltak, az ebéd maradványaival, tintatartóval, poharakkal, fotografáki-góppel, egy hotelszoba asztalának egész tarka és tisztátlan rnegrakottságával felborult. Becsengettem a szobaleányt. — Nézze, kérem, — mondtam neki — itt baj történt. A mi kár van, természetesen megfizetem, csak csináltasson itt valakivel minél előbb rendet. A szobaleány leplezetlen utálattal nézett a moslékos, szörnyű romhalmazra, amely elterpeszkedett és szétfolyt a szőnyegen, azután igy szólt: — Majd a Jákob. Igy ismerkedtem meg egy svájci hegyi hotelben, irdatlan ormok közepett, az örök hó ragyogó határán Jakobbal. Amikor elcsúfított szobámba belépett, a megjelenése nem kis meglepetést szerzett nekem. Jákob különös jelenség volt. A nyakától a csipőjéig úgyszólván pincér. Tudniillik frakk volt rajta, kivágott mellény és majdnem fehérnek nevezhető ing. A csípőjétől lefelé valami keveréke egy turistának és egy barlanglakó ősembernek: az egyik lábán ugyanis hosszú turistanadrág és elkopott, de pontosan felismerhető hegymászócipő volt, a másik lába azonban valami magaszerkesztette bocskorban rejtőzött és ez az állatbőrökből szerkesztett bocskor térdig körülölelte a lábat. A nyakától felfelé végül . . . azt nehéz megmondani, hogy mi volt a nyalkától felfelé. Az óriási homloka alatt az egyik szeme tágra ki volt nyitva, a másik szeme kicsire összehúzódva hunyorgott; a fején ritkás haj, inkább néhány szőrcsomó, mint haj; az arca duzzadt és ragyás; a szájnak sehol sincs vége, az óriási száj és az óriási homlok között vidám mosoly, amely néhány rossz fogat mutogat: ilyen volt Jákob; Jákobon értettem meg, mit jelent az, ha valakire azt mondják, hogy vakarcs. Sietve nyomtam a kezébe egy pénzdarabot, hogy a rut munkát megnyugvással végezze el; a pénzre nem volt ugyan szükség, de Jákob erre még barátságosabban mosolygott; beszélgetni kezdtem vele és a beszélgetés során megtudtam egyet-mást róla. Megtudtam például, hogy se németül, se franciául nem tud jól; a ladinok, a svájci hegyilakók közül jött ide és a hotel személyzete folyton csúfolja a tört német és francia beszéde miatt. Pedig hogy lehet e miatt csúfolni valakit? — Ha tudná, uram, — mondta Jákob, — milyen ostoba -csőcselék ez. Megtudtam továbbá, hogy a piszkos mert ő minden munkát elvégez. — Mit szól hozzá, uram, — mondta Jákob mosolygó, nyugodt gőggel, — mintha nem volna mindegy, milyen munkát végez az ember. Megtudtam továbbá, hogy a bal lábán a magaszerkesztette bocskort azért hordja, mert az a lába hibás és nagyon óvatosan bánik vele; és megtudtam végül, hogy a frakkot — elhasznált, megkopott, lezüllött pincérfrakkot — azért viseli, mert ez a szenvedélye. Végigsimogatta a frakk homályossá lett selyemkihajtását. — Nekem ez tetszik, — mondta, — és nem bánom, hogy a többiek röhögnek rajta. Egyik embernek ez a szenvedélye, a másiknak az. Az ő szenvedélye az volt, hogy frakkban járjon. Mint azok az angolok, akiket a dinernái — a kivilágított étteremben a sötét erdőből bekémlelve — szemügyre szokott venni. Az ö szenvedélye ez volt. Hamarosan megtudtam, hogy van még egy szenvedélye. Amikor a szobámban a tisztogató munkát elvégezte és mosolyogva kihajlongott, nem láttam két napig. Két nap múlva megint találkoztam vele. Az országúton állott és egy parasztíiuval beszélgetett. Hevesen gesztikulált. Mikor odaértem hozzá, rám mosolygott. — Mi az, Jákob? — kérdeztem. — Meg akarom venni ezt itt ettől, de vétkesen drágára tartja. Az ettől a parasztfiú volt. Az ezt: egy sasfiók, amelyet a hu a kezében tartott. CsO'