Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-08 / 32. szám

2 DÉLMAGY ARORSZÁG 1913. február 8. küli" állapotot; amely azt hitte, hogy e jelszó révén végre-valahára most fogja megnyerni a közvéleményt: most ime láthatja, hogy ez a számitása sem vált be, ez a taktikája is kudarcot vallott. Mindez a csalódás és vereség pedig azért ©ri őket, mert nekik a választójogi reform nem magáért való cél volt, csak eszköz a kormány és a munkapárt sarokbaszoritására, megbuktatására. •Akik annyi év óta válságban, izgalomban, nyugtalanságban tartották az országot; akiktől soha megnyugvás he nem állhatott a földön másfél évtized óta; akik minden kérdésben nyitott ajtókat hagytak, amelyeken hátsó gondolatok gonosz szellemei szállongtak ki és be; akik magát a választójogi reí i'inot sem oldottak nng, bárha rá vállalkoziak; ime most érthető elkeseredéssel szemlélik, mint váltja be a nemzeti munkapárt és kormánya egész vállalt programját. Soha nem volt annyira érdemes leszögezni azt a tényt, mint most, hogy valahány nagy kérdést megoldatlanul hagyott a koalíció, a jelenleg is szövetkezett ellenzék, állandó gátjául az 'ország megnyugvásának, azt a nemzeti munkapárt részben Khuen-Héderváry Károly gróf, részben Lukács László kormányelnöksége alatt mind megoldotta. És innen, e nagy munkaeredmény kézzelfogható voltáról származik az, hogy az ellenzék nem talál visszhangra a nagy közvéleményben. Lejártak és kitiltások. A mai nappal lejártak azok a k ép viselők i t iltá-sok, amelyek az ismert •parlamenti dolgok miatt jutottak ki az ellenzéknek. Szmreosányi György és Zboray Miklós néppártiak maradtak sorban utolsóknak, őket sújtotta legkeményebben az intézkedés. Minthogy ülésnapnak számit az a nap is, amelyben bizottsági ülést tartanak, hangzott el felköszöntő a derék ember ajkairól. Ma azonban „tulajdonos"-nak érezte magát és egyszerre megjött a bátorsága. A család nem fukarkodott a tapssal és a veje odalépett hozzá és megszorította a kezét1, ami hízelgett a hiúságának és büszke örömmel töltötte el a szivét. Másnap gyönyörű volt az idő, a fiatal asszony azt indítványozta, sétáljanak le a tengerpartra. Keskeny ösvényen végighaladva, csakhamar leértek, a hullámzó tenger közvetlen közelükben tündöklött. A parton csónak himbálódzott, mellette fiatal halász ült, eregette a füstöt pipájából és hálót foltozgatott. Jeanne összecsapta a kezét: — Ó papa, evezzünk ki a tengerre! 0, ez ám a gyönyörűség! — Én nem vágyódom utána, — jelentette iki Chénios. De ellene fordultak mindnyájan. A veje incselkedett: — A papa fél a tengeri betegségtől . . . Mme Chénios közbeszólt: — Tudod mit, barátom? Mi kimegyünk és te megvársz bennünket. Az erkélyről követhetsz a tekinteteddel. A halász máris leoldotta csónakját. M. Chénios félt, hogy nevetségessé teszi magát és elhallgatott. Hogy elindult a hajó, lassan visszament az ösvényen és kiült a villa erkélyére. Valóban láthatta a csónakot, mely lassan, nagy ivben megkerülte a szirteket és végre eltűnt egy kiszökő földdarab mögött. Ekkor Chénios ur újra lement, fölkereste a pázsitdombot, melyen hosszú évek előtt ült a kedvesével. Ime, innen még tágabb kilátás nyílik a tengerre, mint az erkélyről. De a csónakot már innen sem pillanthatta meg. — Sebaj. A csónakázás nem fog tartani két óránál tovább. Nos és mi az: két óra? M. Chénios most már mosolygott előbbi félelSzmrecsányi és Zboray kitiltása a választójogi bizottság arai ülésével lejárt. A szövetkezett ellenzéknek tehát módjában van most már ©n bloc bevonulni a parlamentbe. Előreláthatólag február végén tart ülést a képviselőház és az ellenzék meg is fog jelenni. Ujabb viharos eseményekre lesz kilátás. Az uj monopolium. (Saját tudósít ónktól.) Szombaton délután minden valószínűség szerint véget ér a januári közgyűlés, amelyre még egy fontos dolognak eldöntése vár: meghonositsa-e Szeged a tervbe vett legújabb monopoluimot, vagy pedig meghagyja a mozit szabad iparnak. Mai számunkban ismertettük már Milkó Henriknek és Balassa Józsefnek ajánlatát, amelynek alapján a tanácsnak az a javaslata készült, melyben a legnyugodtabb lelkiismerettel ajánlják a közgyűlésnek, hogy a szegedi három mozgószin'ház tulajdonosainak tizenöt évre adja meg a kizárólagossági jogot. A vállalkozók ajánlatával röviden végezhetünk. Bizonyára jó üzletet akarnak ; csinálni és ebben teljesen igazuk van. Ha ugy látnók, hogy ugyanakkor a város is jó üzletet csinál, melléjük állnánk. A tanács javaslata érthetetlen, nem csak azért, mert meglepően könnyen számol le a közönség érdekeivel, hanem azért is, mert sok vitának, esetleg pörlekedésnek lehetne kútforrása abban a nem várt esetben, ha a közgyűlés többsége határozattá emelné. Bár a jelen esetet nem tartjuk túlságosan veszélyesnek, mert elképzelhetetlen, hogy a tanács javaslata fölött napirendre ne térjen a közgyűlés, mégis ismételten kell hangsúlyoznunk,- hogy legalább az ilyen jelentősebb ügyek reíerádáit szerkeszthetnék meg nagyobb gonddal és világosabban az előadó urak. mén. Valóban: nem volt semmi veszedelem! Gyönyörű, tiszta volt az idő. A tenger olajsima felülete csillogott az augusztusi nap sugaraiban. Chénios ur körött — mint harminc esztendővel ezelőtt — fölhangzott a tücsök halk és egyhangú csirpelése . . . Egy és háromnegyed óra. Chénios fürkészőleg tekintett a messzeségbe. A csónak mindjárt föl fog tűnni újra. Tudta azt is: melyik ponton és a tekintete erre a pontra tapadt . . . Két óra; két és egy negyed óra. — Lám, késnek, — gondolta Chénios. De akkor még nem volt nyugtalan. Csak egy negyedórával később húzódott öszsze a szive szorongatóan. A nap lejebb hanyatlott. — Különös, — mormogta. És fölkelt. A láthatárra szegzett tekintettel, lázasan dobogó szivvel: várt. De hát miért nem jönnek vissza? Lassan-lassan borult az est, a nap eltűnt . . . Egyszerre fölbukkant a felhők mögül a hold, mint egy óriási narancs. Chénios ur két keze közé fogta a fejét: — Istenem, Istenem! Tűntek az órák. Chénios ur még mindig várt. Egyszer, éjféltájban, ugy tetszett neki, mintha álmodna. Benyitott a kertbe fölment uj házába. De a csönd, a -magán rémitették. Gyorsan lement, vissza a páz'sitdombra és elfoglalta előbbi helyét. A tenger lassan-lassan apadt; az éjjeli szél belésivitott a hullámok zúgásába. Az öreg ember sirt: — Jeanne, Marié . . . dadogta, meredten bámulva arra a helyre, ahol az élesen kiálló földdarab mögött eltűnt a csónatí kedveseivel. És derengett a hajnal. Fehér sáv szélesedett a falu házai és fái fölött. Chénios már A javaslat szerint ugyanis „azok a moziszinházak, amelyek céljaira köztereket engedélyeznek át, a szerződés lejárta után a város tulajdonába mennek át". Csak azok? És ha a vállalkozók magánterületen építenének két moziszinházat, mert hiszen ebben a -suta javaslatban kifejezetten és félremagyarázhatatlanul csak egy olyan mozgóról van szó, amely közterületen épül. Mi lesz akkor? Ezek az épületek nem mennek át a szerződéses határidő letelte után a város tulajdonába? Igen, vagy nem? Tudni szeretnők, mert a tanáosi javaslat teljesen kétségben hagy ez iránt akkor, amikor az ajánlat és javaslat egyik állítólagos főerőssége, hogy a tizenöt év után mindhárom mozgó a városé lesz. Igazán nagyon szeretnők tudni, hogy van-e része a javaslat -megírásában a tiszti főügyész pennájának? És nem értjük, hogy mer a tanács egy ilyen példásan labilis, jobbra is, balra is cibálható, ki nem forrott, rendszertelen, hiányos és — ugy látszik — ellentmondó javaslattal akár pro, akár kontra közgyűlési határozatot provokáltatni. Maga az ügy, bár meglepően későn került nyilvánosságra, egyre szélesebb hullámokat ver. Általános a vélemény, hogy a monopóliumot a közgyűlés meg nem adhatja. Az nem érv — hangoztatták ma is a városatyák — hogy a város keresni fog. A város mint erkölcsi testület nem kereshet a közönség rovására. Tizenötéves monopóliumért — mondogatták — a Neumenn cég milliókat fizetne. De gondolni se mer rá, pedig a tanács bizonyára megadná. Egyébként ma a felsővárosi polgári párt is foglalkozott ezzel az ügygyei és a következő körlevelet intézte a törvényhatósági bizottság tagjaihoz: Tekintetes Köztörvényhatósági Bizottsági Tag Ur! A szegedi felsővárosi polgári párt tegnap esti gyűlésén foglalkozott a mozi-mononem remélt. Ereje fogytán összeroskadt, ott a földön, félig aléltan, mem gondolt, nem érzett -már semmit . . . Hrtelen összerezzent. Ott a távolban, a zajló tenger végső láthatárán, fekete pont tűnt föl. Az a pont lassan-lassan nagyobbodott, csónakká vált, halászcsónakká, melyben élő lények mozogtak. És integettek és kendőket lobogtattak . . . Chénios idegesen fölkacagott. Nem értett semmit . . . összefolyt, elmosódott előtte minden . . . De a csónak közeledett. Végre elérte a partot. Kiáltások hangzottak föl. Üt ember szaladt föl az ösvényen a pázsitdomb felé, hol Chénios ur állt, egyenesen, ia szélben lobogó ősz hajjal. Odarohantak hozzá: — Ah, papa, mennyire gondoltunk rád! Csókkal borították az arcát, el akarták mondani neki, mi történt: kiszálltak egy festői helyen, sétáltak egy gyönyörű kis erdőben . . . Mindjobban eltávolodtak a parttól — egyszerre azon vették észre magukat, hogy eltévedtek . . . nem tudják az utat a hely felé, ahol a, csónak mellett várakozott a halász . . . Ó, a félelmünk, a kétségbeesésünk! ... De most jól van minden, most itt vannak — hála az -égnek . . . papa, papa! ő, kiszakítva -magát karjaikból: — Nem, nem hagyjatok, — nem igaz, — tudom, hogy meghaltatok, —• meghaltatok! ... És mig a megörült Chénios körül lihegve, görcsösen kulcsolt kezekkel, eltorzult arcokkal álltak rémült övéi: odafönn, a kis csúcson, előmosolygott a viruló facsoportból, — a regg tiszta levegőjében kirajzolódó tornyocskáival, indás erkélyeivel — a boldogság háza . . .