Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1913-02-20 / 42. szám
Szeged, 1913, II. évfolyam 42. szám. Csütörtök, február 20. Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-teleíon: 305. Éjieli-telefon: 10-83. ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . K 24 — félévre.... K 12.— negyedévre K 6— egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28 — félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász - utca • • • • • Kiadóhivatali-telefon: 305. Kiadó telefonja: 81. 9. ítélet után. Désy Zoltánnak nem volt sem morális, sem politikai jogcime ahoz, hogy a panama vádjával föllépjen. Minden egyszerű polgár megtehette volt: de ő nem. Mert Désy Zoltán államtitkár volt a koalíciós kabinetben. Ha maradt panamaszaga politikai uralomnak: akkor a koalíciós uralom után maradt. Ha valaha gyanús szemmel nézték a pénzügyi kormányzást: a koalícióét gyanúsan tekintették mindig. Ha bánya- és teleküzletek terén valaha pazarolták; az állam pénzét: a koalició alatt bőségesen pazarolták. Három év elmúlt igaz, amióta a Wekerle-Désy-uralom meghalt. De három év elég-e arra, hogy a politikai erkölcs súlyos gravamentjei begyógyuljanak, hogy a korrupció kormányának emberei ismét morálprédikátorok lehessenek? Három esztendő elég idő arra, hogy a vádlottakból vádlók lehessenek? A koaliciós kormányzás alatt Désy Zoltánék nagyon kevésre becsülték a nemzetet. Ugy bántak az ország vagyonával és a közszabadságokfcal, hogy elámult az ember rajta: — hogyan jutottak az eszközeikre ilyen szédületesen gyorsasággal. De ezt az álábecsülést, a nemzet értelmi képességének és judiciumána'k megvetését és lenézését nyíltabban mivel sem dokumentálhatták volna, minthogy ők, akiket elsepert a nemzet, erkölcsbirákként merészeltek föllépni? Amikor 1910-ben képviselőválasztások voltak, egyéb kesergést se hallottunk a koaliciós urak ajkairól: — könnyű Khuennek, ő van a kormányon? Miért nem hagytak bennünket választatni? Miért nem maradtunk mi az uralmon a képviselőválasztás idejére? Majd megmutattuk volna mi! Akkor a többség nem a munkapárté, hanem a mienk lett volna! Ezek az emberek volnának tehát azok az ártatlan és naiv, csaknem szűzies lelkületű, liliom-fehér honpolgárok, akik nem tudták, hogy a képviselőválasztás nem babra megy, hogy a választáshoz a szentelt viz nem elég? Most szörnyűködnek, hogy Désy Zoltán egy havi fogházat kapott, mert gyűlölik és legázolják a független magyar bíróságot, most justiemordot kiabálnak, fölzaklatják a gyöngébb itélkezésü embereket a biróság ellen, de amikor Habár Mihályt hat hónapra csukták le, akkor a biróság lábai elé borultak és himnuszokat zengtek az igazság diadaláról. A nemzet tudatában a korrupció és panama héroszai voltak már akkor, de ők görcsösen kapaszkodtak egy szerencsétlen ujságiró bőrébe és az erkölcsi megmenekülésüket remélték attól, hogy Habár Mihály nem mélyedhetett bele eléggé az ő aktáikba — különösen a Désy Zoltánéba — és felületesen Írhatta meg csak a bányaüzleteket és a kispesti munkásházak tégla svindlijét. Az ország fölszisszent, amikor Habár Mihályra egy fél esztendőt sóztak rá, a közvélemény mintegy korbácsütést, ugy fogta föl ezt az elitéltetést, de ők: mellet kifeszítve, pirosló arccal, ragyogó szemékkel hagyták el a biróság épületét és megfogadták, hogy a független magyar bíróságot mindennapi imájukba foglalják . . Most pedig vérbíróság ült a király nevében a birói székben és beszennyeződött a talár, amely az igazság szimbóluma! De póriasak is lehetünk, mondván: <a bíróságnak több esze volt, mint Désy Zoltánéknak. Olyan szép időket élünk talán most, hogy az állam első tisztviselőjét Európa legnagyobb panamistájának szabad bélyegezni? Kissé megrázkódik az ember arra a gondolatra, hogy Désy Zoltán, egy áilamtitkárviselt ur annyira meggondolatlan lehetett, hogy ezt a szót a hatás, a taps, a pillanatnyi szónoki siker kedvéért ki merte mondani? Magyarország presztízse nagyon roszszul áll a külföld előtt. Még Franciaországnak is rettenetesen ártalmára volt a pánama-pör, pedig Franciaország tőkésitett kamatainak a kamata egy milBecstelenség. Irta: Kóbor Tamás. — Én, — mondotta a gróf, — azért nem megyek haza, mert otthon nincs többé becsületem. Itt igen jól eléllek nélküle, otthon inkább mehetnék cipő nélkül bálba, mint becsület nélkül a korcsmába. Elvesztettem pedig, ha kíváncsiak rá, a becsületemet a következőképpen : Huszonhárom éves voltam, tehát ostoba, azaz ideálista, azaz kiskorú. Hogy milyen vagyok, azt mások mondották meg nekem, nekem ehhez nem volt kompetenciám. Pestre küldtek megismerni az életet, én pedig Pestre mentem könyvöket bújni. Mondhatom, a legvégzetesebb ostobasága olyan fiatalembernek, mint én voltam, akiről már kamasz korában elhatározták, liogy huszonnégy éves koromban képviselő, huszonhét éves koromban főispán, harminc éves koromban pedig miniszter leszek. Bátyámról ugyancsak igy csináltak programot a diplomáciai pályáin és azt betű szerint be is váltották. Hát minek bújnám én a 'könyveket, mikor amúgy is miniszter lehetek, akinek a gondolkodó feje plebejus váltakon is nyugodhat ik? Mégis tanultam és akkor követtem el az első becstelenséget. Megismerkedtem egy érdemes öreg tudóssal, akinek a házába jártam. Az öreg tudósnak ifjú lánya volt: nem akarom leirni a szépségét, meg a lélki tökéletességét, mert valószínűleg a nagykorúaknak van igazuk, ,aki,k azt mondják, hogyha uri állásomhoz méltóan orfeum és színpad színfalai mögött tanulmányoztam voílna a női szépséget, hát a száraz professzor kisliba kisasszony alig tett volna rám benyomást. Denikv-e, én ezt a libát lelkem legmélyében megszerettem és most is, ha nagyon rossz a kedvem, vagy a szivarom nem szelel, behunyom a szememet s látom magamat a sötét tudósszobában, égbe meredő könyvespolcaival, ormótlan Íróasztalával, előtte a szőke, ragyogó lányka, aki a sötétben ugy tudott rám nézni, oly boldogan, oly boldogitóan és oly gyermeki tisztasággal, hogy megsajog a szivem és kezdek káromkodni, nehogy elkezdjek sirni. Huszonhárom éves voltam, ő tizenhét éves volt. Az apja tudós és vak, zordon minden dologban, ami nem a tudományára tartozott. Mig ő az egyetemen tartotta előadásait, csak magántanár volt az istenadta és önmagának az őre, én és viruló szép lánykám mgunkra maradtunk a nagy dolgozószobában. Nem sütött ránk a hold, nem kacagott ránk a nap, komoran, ridegen néztek ránk a föliánsok és egy 'kitömött bagoly meresztette ránk gondolkozó, rosszaid tekintetét. Mit szaporítsam a szót? Az öreg tudóstól megkértem a kis lány kezét, talán meg sem értett, miről van szó, azt mondta, hogy tegyek ugy, ahogy jónak látom, ő nem ért az ilyen dolgokhoz. Megirtam haza az újságot, tüstént, válasz helyett itt termett az apám, beültetett egy kocsiba, kihajtatott vélem a vasútra s hazavitt a kastélyba, ahol kilenc pandúr és két nagynéni vigyázott rám. — Fiam, — mondotta az apám és édesanyám, a hercegnő, helyeslőleg fbcllogatott hozzá; — nagyon szép tőled, hogy olyan komolyan veszed a becsületbeli tartozásokat, de megnyugtathatlak, hogy nem tartozol annak a kisasszonynak semmiveL Mi mindnyájan, akik az ország legértékesebb és legelőkelőbb fajtájához tartozunk, nem a társaságunkbeii hölgyeken ismerjük meg a szerelmet, hanem abban a körben, amelybe futólag leereszkedtünk. De azért a feleségünk mindig vérbeli, a családnak dicsőségére szolgáló, mint édesanyád Is, aki hercegnői koronát viselt s uralkodó-családból származik. Megértetted? — Azt értettem -meg, — leteltem, — hogy nem egyezel bele a házasságomba. — Ez kevés, — mondotta apám — azt mondom, hogy egy ifjúkori tévedésnek áldozatul dobni családunk jövendő tisztaságát, egyszerűen becstelenség. Ez csakugyan több volt. Én kinyilatkoztattam. hogy történjék bármi, családi tisztaságunk őrizetét bátyámra bizom, én majd kilépek a családból és elveszem a professzorkisasszonyt. E mellett maradtam, de két hónap múlva az a bolond teremtés a tudós papirvágó ollójával fölmetszette ereit és elvérzett, mint a galamb. Egy igen értékes kézirat semmivé lett gyönge piros vérétől. Szegényke. nem tudott, oly sokáig várni, mig én