Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-11 / 34. szám

NI 1913. február 8. a nádpálcával, gyors egyimásratánban és az arcába .köptem. Mondtam, hogy „most itt vagyok, te bitang vad rác, inam viszed el szárazon." Pétrevics inegleipődöttch bámult, de egy szót sem szólt. Lefátyoloztam az arcom, nem ismert reám. Amikor -már abballiagytam az ütlegelést, a főszolgabiró utánam igyekezettBevártaim és uj-bó-1 rácsaptam. „Én n-em ismerem ezt a leányt!" — mondta fölhevülten. — „N-eim! — feleltem — hát. én vagyok a te Mancikád, a Simon Manci!" Petrovics erre visszafordult, eltávozott, ón pedig jó ismerősünkhöz, Vukadinovity István szerb ,ta.nitó" hoz sl.et.tetm, a tanítónak ós a feleségének; elmein,d|t.a]mM hogy inzultáltam Petrovics ifőszolgabriót. Vukiadinovityéktól stirgönyöztattem haza Szegedre, ihogy délután érkezem. — (A tanitóéktól .elmentem Gyorgyevics Iván házába, ahol a sártól letisztítottam a cipőmet Az állomásra utánam jött Gyorgyevics, a járásbíróság hivatalszolgája, akinek szintién elmondtam, hogy m-egbotoztam a főszolgabírót, Minthogy lekéstem a déli vonatot, a délután három órásival iriduLtam haza. (Simon A kos nyilatkozata.) Felkerestük Kazinczy-iUitca 6. szám alatti lakásán Simon Ákos dr.-t, aki az eset kapcsán a következőket volt sziv-es nekünk elmondani: — Kislányom cselekedetét a legnagyobb mértékben elitélem és mélyen sajnálom. Természetes, -hogy mint apa, meg -kell bocsáj tanom azt a bűmét, amely a legforróbb gyermeki szeretetbői fakadt. Meggyőződésem az, hogy nem a Kúria ítélete váltotta ki a lelkéből e niagy .és elszánt keserűséget, hanem az a közel négyesztendős sajtópiszkólódás, amelyet egyes lapok ebben- -az ügyben élkövettiek. Én- a Kúria Ítélete e-lőtt, mint minden bírói ítélet előtt, tisztelettel -hajlok meg és ,a saját ügyemben is most azzal a mély elfogódottsággal fogadom azt, amelyet a legfelsőbb ítélkezés kelt a létekben. A mennyire egyébként az ítélet indokolását ismerem, az egész ugy kedvező reám nézve, mint ,a királyi tábla mindkét Ítéletéé és -a rendelkező részben kimondott felmentő határozat az inkriminált sértő kifejezés jogdogmatikai értékelésén .alapul. Ha a vizsgálat .és az elsőbiróság is a Kúria jogi álláspontja szerint értékélte volna a vádba vett kijelentés jogászi mivoltát, akkor mellőztetett volna ez a hosszas és a nyilvánosság előtt örökké ferdített bizonyítás, amelynek -eredményéről a Kúria ítélete is azt állapítja meg tényként, hogy nem járt sikerrel. Nem a bírói ítélet és nem az a perbeli -anyag sérelmes reám nézve, amelyen a Kúria ítélete is nyugszik, hanem az, ami e perben és a sajtóban fölmerült, megcáfoltatoit és jogdogmetikai okokból az ítélkezésnél figyelmen kívül maradt. — Mindenesetre nagy megpróbáltatás reám -nézve a Kúria ítélete, amelyből csak az lagadja meg az ügytől távol állók figyelmét, hogy a vádlottat fölmenti, de a többi és voltak-épen az, ami é-n reám tartozik, elkerüli a behatóbb érdeklődést. Tisztáin és nyugodtan nem egy vitatható kitétel korláta, között a .vádlott cselekményének néző szögéből fogják megitélni életemet és becsületemet, hanem abból a föltárt könyvből, amelyről azt mondom: egy az életem, a becsületem! Komor arccal, die meleg, liivó hangon, az elfogultság és gyűlölködés minden árnyalata nélkül mondot-ta .ezeket a táblabíró. Olyah ember hangján, aki hisz az igazságban és .az igazságszolgáltatásban, amelynek különben maga is részese. Majd lejövett egy szépen irott levejlet, megmutatta és igy szólt: Ezt a levelet elküldöm Petrovics .Mihály dr.-mak. Nem akarom, liogy az a bántódás, amely őt gyermekem meggondolatlansága és zavart kedélye folytán érte, az én hallgatásom által fedezve legyen. A nagyon érdekes és Simon Ákost híven jellemző levél a következő: Főszolgabiró Ur! Elkésve, csak e hó 8-án, szombaton délután, értesültem arról az eseményről, hogy önt leányom 7-én, péntekien Battonyán tettleg inzultálta. i Az esetről eddig hallgattam, mert nem került nyilvánosságra. Ma azonban, amikor az eset a Szegeden megjelenő egyik esti lapban meglehetősen , kiszínezve, nyilvánossá lett, minden félremagyarázás elkerülése végett kijelentem, hogy az esetet mélyen sajnálom és elitélem. Amint anna'k tervezését sem én nem tudtam, sem a családom, sem háznépem nem tudta, — sőt csak a legtávolabbról sem sejtettük s (ennélfogva, a kivitelt meg sem akadályozhattuk — ugy annak sajnálatos nyilvánosságra kerülése is tudtomon és alkaratomon kívül és intencióim ellenére történt. Szegeden, 1913. február 10-én. Dr. Simon Ákos, s. k. A „Délmagyarország" munkatársa Battonyán. A Délmagyar ország munkatársa vasárnap Battonyán járt, (hogy közelebbi fölvilágosítást szerezzen az incidensről. Csodálatos, hogy a fényes nappal, nyilt utcán történt botrányról alig tud, néhány ember. Azok sem közvetlen -szemtanúi az incidensnek, hanem csák „hallottak valamit". Battonya abszolút tájékozatlan a főbiró esetéről. Igen sok embert megkérdeztünk, kávéházban, vendéglőben, patikában és utcán, különösen a botrány szinhelyén-ek a környékén- és nagy elképedéssel hallgatták, hogy pénteken déltájban valami történt Battonyán. Az a néhány halandó pedig, aki közvetve vagy közvetlenül tud valamit az esetről, hét lakattal őrzi a nagy titkot. Es innen van. az, hogy abban a kellemetlen sárfészekben titok maradhatott olyan botrány, amelyről például Szegeden már a verebék is csiripelnének. Megkérdeztük Pogyina Pétert, -a 6. számú fiakkerost, akivel a városba hajtattunk: — Battonyán van most a főszolgabiró ur? — Igen. — Hogy van? 'Nem történt ,valami baja? — Nem tudok róla. Néhányat rácsapott a lovakra, aztán, ujból visszafordult a bakon és fontoskodó arccal -mondta: , — Azaz, hogy hallottam rula valamit, de nem tudom bizonyosan. — Mit hallott? — Hát izé . . . Valami kisasszonyfélérül ... De izé, én nem igen tudom, csak ugy hallottam az udvarba! Elmondta még ia fiak'keros, hogy ő Petrovicsnak egyik tanuja volt a szegedi törvényszéki tárgyaláson. — Négy napig benn. voltunk — mondotta — sose felejtem el! (A nagy titok.) Fölkerestük Bock Róbert dr. ügyvédet, aki annak idején sürün szerepelt a Simon:— Petrovics-ügy tárgyalásain. Nagyon meglepődött, hogy már értesültünk az incidensről, amelyről azonban semmi pozitivet nem tud, csak hallott egyet-mésí. — Ugyan kérem — mondotta az ügyvéd — minek újból -megbolygatni ezt az ügyet . . . Különben, -pedig mondhatom, hogy Battonyán. egyáltalán nem tudnak a dologról semmit. Sem a kaszinóban, sem a kávéházban- nem beszélnek róla. Azt hallottam, hogy valami történt, de — mást igazán nem mondhatok. Vukadinovity István szerb tanító a következő fölvilágosiitással szolgált munkatársunknak: — Pénteken délben váratlanul beállított hozzánk a Simon Mancika. Olyan izgatott volt, hogy pillanatokig szóhoz sem jutott. A keze hideg volt, mint a jég. Első pillantásra meg sem ismertük, annyira megváltozott. — Mi baj, Manaika? — kérdeztük. — Megvertem a főszo-lgabirót. Megvártam a községháza előtt és nádpálcával többször rávágtam .és leköptem. Aztán- azt kérdezte Petrovics, hogy „Ki ez a leány, nem is ismerem". „Nem ismersz, — mondtam, — én vagyok a Mancikád!" — D-e olyan izgatottan viselkedett a Mancika, hogy alig értettük a szavát — folytatta a tanító. Elmondta még, hogy útközben 'elhajította a pálcát és délelőtt, hogy megérkezett, virágot vitt az édes anyja sírjára. A tanító felesége ugyanezt mondta. A mikor aztán fölirtuk a nevét, .meghökkent a tanitó: — Jaj, kérem, nem szeretném, ha a .nevem az újságba kerülne. Én akkor revűkálom is az egészet! Én tanitó vagyok. Ez az eset .legjobban jellemzi a kényszerült titoktartást. Gyorgyevics Iván, a járásbíróság -szolgájának a házába is elmentünk. Egyik úriasszony elárulta, hogy Gyorgyevics is tud valamit az esetről, de .arról már nem akart tájékoztatni, hogy -hol van a szolga — háza. — Azt kérdezze meg mástól, — mondotta. Az utcán aztán egy napszámos útbaigazított. Csak Gyorgyevics feleségével és leányával beszélhettünk. — Mancika be-jött hozzánk — mondta az asszony -— és kérdezte, hogy itthon, van-e már az Iván bácsi? — Még nincs, — .mondottam. — Mi járatban van most Battonyán a Mancika? — (kérdeztem. — Virágot vittem a mamuska sírjára — mondta. Aztán valami rongyot (kért, hogy letörölhesse a sáros cipőjét. Alig volt itt .néhány percig, sietett az állomásra. Az uram, amikor megtudta, hogy itt volt a Mancika, utána ment .az állomásra. Ott meg is találta, beszélt vele. Neki elmondta, hogy miért volt Battonyán. , Gyorgyevics leánya -semmit nem tudott az esetről. Az atyja még őt sem avatta be a titkába. (A főszolgabiró elutazottJ Természetesen Petrovics Mihály főszolgabíróval is akartunk beszélni az incidensről. A főszolgabírót azonban nem találtuk a lakásán. Egy asszony fogadott bennünket. — Nincs itt a főszolgabiró ur — mondotta — elutazott Aradr-a. — Mikor? * — Már van egy jó félórája. — Mikor jön haza? < ' i — Félkilenc órakor. De lakkor már -nem lehet vele beszélni! ... — toldotta meg az első mondatot. • , v — Maga talán tud arról . ,„ t _ * — Dehogy tudok! — Miről -nem tud? ' • — Hát tudom is én, hogy miről akar az ur beszélni! . . . Fölkerestük Elesánszky Kázmér dr. szolgabírót. Szintén nagyon meglepődött. — Én nem tudok a dologról semmit — mondta — és akkor bizonyosan nem is igaz. Az utcán a legcsekélyebb nyoma sincs annak, hogy valami történt Battonyán. A sáros utón gondtalanul enyelegnek a fiatalok. Karonfogvást sétálnak a leányok és a sarkon áll-ó rendőr nagy méltatlankodással odaszól : ' ::t — Hármasban? Nono! < Belvárosi kávéházban minden vasárnap, hétfőn, kedden, szerdán és pénteken :: zene' ri«<