Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-10 / 7. szám

2 ama sokszerüsiégének, amely a tömeges együttlakás veszedelmeit, káros hatásait nemcsak paralizálja, hanem a város [életet még azokra is vonzóvá és kellemessé teszi, akik életük nagy részét falun, a természet ölében töltötték. A városi élet az igazi önkormányzati szellemnek is legerősebb fejlesztője. A vármegyei önkormányzat, már csak a sok különféle vidék, nagy számú község összetartásának laza volta miatt sem fog soha olyan tartalmas/sá és életerőssé fejlődni, milyenné a városban fejlődhetik az önkormányzati szellem. Aránylag kis területen együtt lakó, közös érdekek által sokszorosan egybekapcsolt népesség a dolog természeténél fogva sokkal közvetlenebbül, sokkal melegebben érdeklődik a helyi közügyek iránt. Ennek a hatványozottabb érdeklődésnek a folyománya azután a városi lakosságnak az a közszelleme, mely a város polgárait a közügyek vitelében és ellenőrzésében való aktiv részvételre serkenteni és a közügyek érdekében való ál- I dozatokra is hajlamosakká és belátókká teszi. A helyes szociálpolitikai érzéknek és ebből folyólag a szociális alkotásoknak is a városi élet az igazi kifejlesztője. Egészen természetes, hogy ott, ahol a Iegvakitóbb fény és a legsötétebb árny, a nagy gazdagság és a koldus szegénység, az erő és az elhagyatottság egymás mellett a legtarkább sokféleségben váltakozik, tehát az ellentétek a legkirivóbban, a legkiáltóbban nyilvánulnak meg: a városban merül fel a legintenzívebben a szüksége annak, hogy az erőtlent, a gyengét, az elhagyatottat intézményesen támogassuk és segítsük oly mértékben és avégből, hogy fölvehesse az élet nagy versenyében a küzdelmet. dul. Nem hiszi, hogy görbe a lába, egy kicsit . . . Mert engem csak rendesen: tisztességes szerelemmel szeretett. Nem értem azt a nőt. De azért szeretem még mindig. Ezt se értem. A másik: Pedig mily egyszerű. Hagysz beszélni? Az egyik: Még nincs vége! Gondolhatod, hogy nem hagytam abba a dolgot. Azt a Fürjöt én ismerem és a Böske ezt tudta. Es a meccs után, mikor szerelmes lett beléje, amikor tudta, hogy én ezt tudom, megkért, liogy mutassam be néki a Fürjöt. Te érted? Megkért, liogy én, óm Vértes Andor, az ő volt ideálja, mondhatnám, a majdnem jelenlegi ideálja mutassam be neki az ebben a pillanatban ideállá előléptetett egyént. S ne fájjon az ember szive? A másik: És te? Az egyik: Én? Amilyen buta vagyok, én megígértem. Szépen kért és istenem, ha meg is vetem azt a nőt. szeretem. Én megígértem néki, hogy bemutatom. A másik: Buta voltál. Az egyik: Fájó szívvel odaballagok a Fürjhöz és azt mondom neki: Te, Jóska, be akarok neked mutatni egy szép kis lány. Azt mondja: Kit? Mondom: a Pap Böskét. Mondja: Melyik az. Mutatóin neki. Azt mondja: Jó alakja van. Szó sincs róla. Mondom: No gyere. Azt mondja: Nem én. Kérdem: Miért? Hát mondja — nem akarok. De miért? — izgatódok. — Hát tudod — azt mondja -- annak olyan az orra, hogy az már nem ;s orr. Az már „tokmány. A másik: Na tz disznóság! Az egyik: igen. Ezt mondta. Es ebbe szerelmes. Nem értem. A másik: Pedig egyszerű. Az egyik: En jártam föl és alá, mint egy bengáliaj, ketrecbe zárt oroszlán. Nem tudtam mii csinálni. Ezt csak nem mondhatom: ipeg neki. Nem igaz? DÉLMAGYARORSZÁQ De nem folytatom a város és a városi élet természetének, fontosságának fejtegetését, csak konstatálom, hogy naprólnapra erőteljesebb az élet, lobogóbb a haladás vágya és szelleme városainkban. Ám nagyban akadálya a szabad fejlődésnek, az erőteljes lendületnek a városok elavult szervezeti rendje, mely inkább csak közigazgatási alakulatokat lát a városokban, nem pedig lüktető nemzeti életet, melyet szabályozni kell ugyan, de aprólékos bürokratikus formák nyűgébe szorítani legfontosabb közérdekeink sérelmével egyértelmű. , A városok lázas érdeklődését, odaadó munkaképességét fölhasználatlanul hagynunk nem szabad. Kötelessége tehát a kormánynak, törvényhatóságnak, sajtónak, a közélet minden munkásának hathatósan közreműködni annak a célnak elérésére, hogy a magyar városok egészséges szervezeti reform képében mielőbb megkapják azt a keretet, melyben fejlődésük I és föllendülésük minden biztositékát föltalálják. Ezért sürgős a városi reform, annyira sürgős, hogy a választójog reformja után mindjárt ennek kell következnie. — A Polónyi-Tisza-ügy. A mai lapok azt a fairt közölték, faagy a Pólón yá—Tiszaügy befejeződött, mert Polónyi Dezső ímegibizottai: Szmrecsányi György és Urmánczy Nándor képviselőik Tisza István gróf megbízottadtól tegnap este olyan nyilatkozatot kaptak, amely szerint Tiiisza István gróf nem mondotta soha, hogy ő Polónyi Dezső köszönését neon fogadta. Ez ügyben Szmrecsányi György országgyűlési képviselő kijelentette, hogy a Polónyi Dezső nevében Tisza István gróf elmére tegnapelőtt este föladott levélre Tisza István gróftól mindezidáig semmiféle választ, nem kaptak. Dél1913. január 10. után azonban mégis sikerült ezt az ügyet fegyver nélkül elintézni. Urmánczy Nándor levelet irt Tisza grófnak, ki válaszában hangsúlyozta, hogy ez az iigy tárgytalanná vált. A szegedi rendőrség az elmúlt évről— //. Kihágási statisztika. — (Saját tudósít ónktól.) A szegedi rendőrség kihágási osztályának a statisztikája az elmúlt évekkel szemben csak az élelmiszer hamisításban imutat jelentősebb változást. 1911-ben nyolcvannyolc esetben Ítélkezett élelmiszer hamisítási ügyben a kihágási biró, a mult évben hatszázhét esetben. Ez az óriási különbség azonban nem annak tulajdonítható, hogy egy esztendő alatt százával özönlöttek volna be az élelmiszer hamisítók, hanem a vegyvizsgáló-állomás létesitésének. Eddig alig volt valami ellenőrzés a szegedi piacon. Csonka Nándor városi vegyész egyedül nem vizsgálhatott meg tüzetesen minden élelmiszert és megfelelő eszközök sem állottak a rendelkezésére. Az élelmiszerekkel való üzérkedés már tűrhetetlen volt az utóbbi időbein. A piaci anomáliák minduntalan foglalkoztatták a közvéleményt és végre megtörtént a vegyvizsgáló-állomás szervezése. Az eredmény mipden dicséretnél többet beszél: ötszázkilenccel több élelmiszer hamisítót itélt el a kihágási biróság, mint az előző évben. Ez egyébként nekünk nem valami kellemetes eset — tudnunk azt, hogy a tejtől a savanyu káposztáig mindent meghamisítanak életűink táplálói ... A mult évben a részeg emberek száma is szaporodott. Botrányos részegségért kilencszázhatvanhárom halandót itélt el a kihágási biró. Ez a rendőri meghatározás azokat illeti, akik az utcán vagy más nyilvános helyen részegségükkel „közmegbotránkozást" keltettek. Ugy gondoljuk, hogy ez a statisztika kissé hiányos. Nincs bepne igen sok részeg ember, aki nemcsak közmegbotránkozást, hanem közundort is keltett a viA másik: De . . . mondd tovább. Az egyik: Hát odamegyek a Böskéhez. Nagyon türelmetlen volt, izgatott. Kérdi: Mit mondott? Mondom: Nem jöhet. Mondja: Ügyetlen! Mindig, örökéletébe ilyen ügyetlen volt. Igazán szégyelheti imagát. Ügyetlen. Tudod és majdnem sirt mérgében. Mondom: De Böske! . . . Rám se hallgatott. Egyre azt hajtogatta: Ügyetlen. Puccer. Na hallod, ezt nem tűrhettem. Nekem mondja, hogy ügyetlen, paccer, nekem, aki egész életemben azon voltam, hogy mindenütt jól érezze magát. Ha hangversenyre mentünk, a könyökömmel dolgoztam ki neki széket, ha ; moziba mentünk, mindig katonatiszt mellé ültettem. önzetlen voltam. És nekem mondja, hogy ügyetlen, paccer. Ez borzasztó! A másik: .Ami azt illeti . . . Az egyik: Nekem mondja, hogy ügyetlen, paccer. Te, nekem mondja. Ez hallatlan ! Azért, mert nem mutatok be neki egy majmot, akibe szerelmes és aki azt mondja róla, hogy nem is orra, hanem tokmánya van. Nemhogy hálás lenne érte. Nem. ö azt mondja, hogy paccer. Nem is képzeled, milyen rosszul esik ez egy érző kebelnek. A másik: Dehogy nem. Az egyik: És ami a legérdekesebb a dologban, tegnapelőtt még engem szeretett. És épen ezért nagyon méltatlan volt, hogy igy leszidott engem. Mondom neki, nézze Böske, az nagyon megalázó, ha egy lány akarja a bemutatkozást, hogy a fiuk elbizakodnak, ha látják, hogy a lányok szaladnak utánuk. Azt mondja, hallgassak, ki kérdezett, fogjam be a számat, utálatos vagyok, ügyetlen, paccer. Na hát ezt végkép nem hagyhattam! Mert ha szeretem is, de ezt nem hagyhattam. Nem igaz? A másik: Mit csináltál? Az egyik: Egyszerűen megmondtam: Na hát tudja Bözsike, hogy mért nem mutatom be a Fürjt? Azért, mert ő nem akar. Az nem igaz, — mondja. De igaz, — mondom. Az nem igaz, hazudik, — mondja ő nekem. Ezt csak nem hagyhatom, még ha szeretem is. Nem igaz? A másik: Mondd -már tovább! Az egyik: Na hát tudja meg kedves Böske, — mondom neki, — a Fürj azt mondta, hogy fí olyan lánynak nem mutatkozik be, akinek nem is orra, de tokmánya van. Na ezt mondta. A másik: És te ezt megmondtad neki? Az egyik: Meg. Tudod, hogy erre mit csinált. A másik: Képzelem. Az egyik: Nem, azt nem is tudod elképzelni! A másik: Na, mit? Az egyik: Azt mondja először is. Az nem igaz, azt a Fürj nem mondta. Az sokkal úribb 'fiu! Érdekes, Nem is látta soha s tudja, hogy sokkal úribb fiu. Aztán azt mondja: maga un'dok, utálatos fiu. Többet sose szólok magához. Hagyjon békét nekem. Utálatos. A másik: És te? Az egyik: Nekem elszorult a szivem. Szó nélkül meghajtottam magamat, mert ha meg is vetem, azért szeretem és meghajtom magam előtte és elmentem. A másik: Ez lovagias volt. Az egyik: Fenét volt. Amikor elment, odadőltem egy fához és néztem utána. Nagyon szép volt. Mert, ha meg is vetem, azért szeretem és nagyon szép volt ... Majdnem bőgtem. A másik: Na csak ne tagadd. Az egyik: Tényleg nagyon fájt és nagyon . . . (Könnyezik a két szeme. Rövid szünet.) A másik: Ne sírj . . . mert — én is mind járt bőgök! Az egyik (meglepetve): Te is?! A másik: Igen — igen! (Sírva): Pedig már én is kiábrándultam belőle.