Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-05 / 4. szám

1913. január 5. DÉLMAOYARORSZÁO 3 Látta, hogy a katonai vívmány a Justh szemében a kormányváílalás e perceiben már nem fontos s nemzeti ellenállásra épen nem érdemes. Látta, hogy Kristóffy „hazaáruló" választójogi programja „a magyar szupremácia biztositéka" lett rövidesen. Látta — és kiábrándult. Ez a politika fordult Justh ellen. De ebben a politikában bizonyára nem a mai választási rendszer a hibás. Igazán csodálatos az idők tanulsága. Most, amikor itt az ideje, hogy a kormány és pártja komolyan megvitassa iezt az óriási horderejű kérdést, az ellenzék nem mint komoly ellenzék viselkedik és nem az ország érdekeit s nem a magyarság szupremáciáját tekinti legfőként, hanem mint ellenség minden nemzeti és magyar kérdés nélkül akar viaskodni. Talán a magyar szupremácia mégis fontosabb volna, mint az, hogy az ellenzék csak kormány-ellenség számítson . . . •aaafiaaaBiBaB.HBBuaaaaaaaa2HaBnaas0BB3.QBBBEaB.B2a«5& Szabadka és az adótörvény. A Szabadkai Kereskedelmi Egyesület (Lloyd) csütörtökön délután rendkívüli közgyűlést tartott, melynek egyetlen tárgya az .adótörvények életbeléptetése ellen való tiltakozás volt. Határozati javaslatot (fogadtak .el, amely többek közt ezt mondja: A költségvetési törvényben az adótörivónyek életbeléptetése tárgyában fölvett módosítás nem felel meg a polgárság kívánságainak és csak ama alkalmas, hogy a gazdaságii válság által előidézett bizonytalanságot még nagyobbra fokozza. Ennek folytán kívánja, hogy az uj adótörvényeik életbeléptetése legalább egy évre föltétlenül fölfüggesztessék, Elhatározta, az értekezlet, hogy csatlakozik a fővárosi és vidéki egyesületek hasonló irányú mozgalmaihoz s azzal szorosabb kapcsolatot keres. A határozati javaslatot a közgyűlés egyhangúan elfogadta. Szilágyi István a Kiskereskedők és Kereskedelmi Alkalmazottak Egyesülete nevében kijelentette, hogy a határozati javaslatban foglal fákhoz az általa képviselt egyesület tagjai is hozzájárulnak. A cárné naplója. Az orosz cári udvar felé fordul igen sokszor az európai figyelem: vájjon a mindenható orosz uralkodó háborús hajlamúé, vájjon a monarchiával szemben milyen álláspontot követ, a balkáni kérdésben mik a céljai? De az orosz cár öcscse és fia szintén fölkeltették az érdeklődést. A cár öcscse tudvalevőleg olyan házasságot kötött, hogy nem lesz soha uralkodó, a cárevics pedig igen beteg. A cár belső környezetéből erednek azok a részletek, melyeket alább talál az olvasó. A cikket Branicka Vera grófnőnek, a cári udvar egykori bizalmas tagjának köszönhetjük, ki mint a cárné udvarhölgye mindent megfigyelhe tett s aztán, hogy kaján intrikák miatt Oroszországot elhagyta, Párisba költözött és könyvet ir az orosz udvarról. A grófnő — bevezetőül — a következő intimitásokat közli az orosz udvarról egy amerikai lap hasábjain: 1902. tavaszán a cárné meghívott, hogy látogassam meg Peterhofban. Ottlétem alatt egyszer igy szólt hozzám: — Szakácskönyvet- akarok kiadni, grófnő, azokról a ritka ételekről, amelyeket szüleim házában ősidők óta készítenek. E recipék többé-kevésbé családi titok, mert anyám, nagyanyám, dédanyám találták föl. Elleneztem a tervet, mert nagyon közönségesnek tartottam, hogy a cárnő cimere egy közönséges szakácskönyvön ragyogjon, ha e könyv mindjárt a legbizalmasabb körnek volt is szánva. Emlékeztettem ő felségét, hogy Alexandra angol királyné a fotografálásról irt könyvet, Carmen Sylva verseket és novellákat adott ki, Erzsébet nagyhercegné pedig, Szergiusz nagyherceg felesége (a cárné nővére), az állatok lelkéről irt mély megfigyelésekről tanúskodó munkát. — Ezek a hölgyek mind oly tárgyat választottak, amelyek méltóbbak egy fejedelmi tollra, — mondám. Azután — mintha hirtelen ihlet szállt volna meg — hozzátettem: — Miért nem irja meg felséged a naplóját, amely valamikor hiteles forrása lenne a cári udvar mostani eseményeinek és személyei megítélésének? — Nem merem kiadni a naplómat, — mondá a cárné. — Képzelje mekkora szenzáció lenne, ha valamelyik hírlapíró mégis megkeríthetné. Följegyeztem ugyan néhány eseményt, de attól tartok, hogy nagyon naiv a stílusom, meg bizonyos titkokat nem is szeretnék elárulni. Naplómat még a cár sem olvasa. — Én nagyon szeretném olvasni, felség. Talán átalakíthatnám a felséges Írónőhöz méltóan, — diplomatikusan. — A cárné a kamarásnőjét hivatta s elhozatott vele az Íróasztaláról egy kis kék táskát. — Nem is merem odaadni önnek, — — mondá a cárné. — Nem a tartalma miatt, hanem mert borzalmas stílusban vannak irva. Kiveszek belőle néhány szerelmes levelet s azokat, amelyeket különféle orvosokkal, szerzetesekkel és hipnotizőrökkel váltottam, mikor más állapotban voltam. Tudhatja, hogy szinte életkérdés volt rám nézve, hogy fiam születik-e. A cár minden áldozatra kész volt, hogy trónörököse legyen. Olvassa át, kérem, s azalatt Nőiken bárónő, a soros kamarásnő rendelkezésére fog állni. A CÁRNÉ NŐVÉRÉVEL ROSSZUL BÁNNAK. Utasítást adott a. bárónőnek, hogy kisérjen el a Pompeji-pavillonba. Nagyszerű parkon mentünk keresztül, inig odaértünk. Leültem egy kis asztalihoz, mig a bárónő kint maradt, a maga német regényével. Fölbontottam a csomagot, olvasni kezdtem s itt-ott jegyzeteket készitattam belőle. A napló nagyobbára németül van irva, itt-ott francia és angol közbeszurásökfcal. Az első lap következő ,mottóval .kezdődik: „A karddal ütött seb begyógyul, de a nyelv okozta seb sóiba." Lényegtelen följegyzések következnek ékszerekről, diad'émokról, díszruhákról, stb., majd igy folytatja: „Elsie nővérem (Szergiusz nagyhercegnő) sirva jött hozzám s panaszkodott kétségbeesett helyzete miatt, Szegény teremtés!" szekundás, legutolsó nebuló volt; és Kratofil édesdeden elmosolyodott: — Az én kis Nácim ... a vörös Náci... Mondom, valahogy ekkép találkoztak lelki hangoltságban és Náci az öreg profeszszor kegyes mosolyából, becéző simogatásaiból lassacskán teleitta magát fura kevélységgel: lévén már nemcsak arra büszke, hogy a legjobb tanuló, de arra is, hogy testben a leghitványabb társai közt, hogy vézna, hogy a szellő is megárt neki... Ha olykor, torokbaj miatt, be kellett kötnie a nyakát, ezt már tudatosan élvezte; és a fejfájásnak anynyiból öriilt, hogy mások szemeláttára porokat nyelhetett le... Náci, akárcsak, ha a középkor szerzetesének lelke szált volna belé, mélységesen megvetette gyarlandó porhüvelyét ... Ezért mondottam, már elöljáróban, hogy csak bőr az, emberbőr, melyet Nácinak hivnak; holott nem is az a Náci, hanem a lélek a Náci; a lélek, mely szerény Diogeneslakója csupán e dísztelen, fonnyadt és a gyöngeségtől gyakran veritékező bőrnek. Ekkép volt ez, de nem sokáig. Mert Péter-Pál ünnepe után hazajöttek a szegedi diákok és meglátogatta Nácit, odahaza, a Braun Pista. Egyből bukott (latinból), de rajta volt a konviktusi egyenruha. Piros hajtókás, sötétkék zubbony, két sor aranyló rézgombbal; hosszú nadrág, oldalt fekete, piros zsinór végig. És sapka, akárcsak a katonatiszteké. Ez még nem volt baj. Ilyet máskor is látott Náci. Hanem ahogyan ez a Braun Pista beszélt. Dörmögő hangon, mint a férfiak, az apák, a tanárok. Húsvétkor még cérr.ahangja volt. Most vastag. Mitől van ez? Alkalmasint attól, mert — nini — a nyaka is megvastagodott. De egyáltalán, az egész fiu. Milyen magas! Náci elsétálhat a hóna alatt. És a válla széles. Amikor elment, Náci utána nézet. Akkor is, amikor már nem láthatta. Lehet, hogy még látta. Képzeletben ... Hirtelen ideges lett. És mint ilyenkor, dadogva hadart. Az anyja nem értette meg mindjárt: — Mit akarsz az ingekkel, kis fiam? Hogy „kis fiam"-nak szólították, most fájt neki. Határozottan fájt és valami szándékos kíméletlenséggel rivalt reá: — Mama, én más ingeket akarok. Érti, mama, akarok. Ezek az ingek megfojtanak! — kiáltott és a nyakánál széttépte az ingét. — De hát mit akarsz kis fiam? — Mit? hogy mit akarok, mama? Fösvény vagy, apa is fösvény. A régi ingeimben járattok, melyeket nyolcéves koromban kaptam. Ezeknek az ingeknek szük a nyakuk és megfojtanak! Már tizennégy éves vagyok és ma is olyan vékony a nyakam, mint egy nyolcéves gyereknek! Hát idenézz mama. Nyak-e ez? Ugy lóg rajta a fejem, mint a szavak és Náci anyja mozdulatlan dermedtkörte a szárán! Oh mama ... Zokogásba fúltak ezek az idegrohamos ségben, mintha íejbevágták volna, szinte elkábult. Náci az asztalra borulva zokogott. Aztán fölvetette a fejét; kisirt, vörös arcát, melyben a két szem vádlóan izzott. És az anyja, aki eddig a pillanatig elrejtett gyermeke elől minden szót, minden vonatkozást, mely a fiatal lelket zavarja, kíméletlenül és keserves fölháborodással tálalt ki: — Talán engem vádolsz, hogy ilyennek szültelek, ilyen nyápicnak? Hát tehetek én róla? Borzalmas kinok közt szültelek, te hálátlan! Ha nem tetszem, miért nem választottál más anyát? Kövéret, széles csipővel, duzzadt kebellel? Én, én,,.. én sovány vagyok ... ami kevés keblem volt, azt is kiszittad, elhervasztottad, te hálátlan kölyök! Deszkamellü vagyok, meszelőnyél vagyok, öreg vagyok, te miattad ... Náci eleinte értetlenül bámult anyjára. Éles esze azonban pár pillanat alatt benyargalta a vonatkozások hídjait. Eszébe ötlöttek suttogva elejtett szavak; a szakácsné vihogása egyszer, a konyhában; a kocsis kaján arca, amikor undoritóan tréfálkozott vele; káromlások, miknek jelentését eddig nem tudta, de nem is kereste; és most, mindez a kuszaság, miknek a nyitját eddig, ösztönös szemérem folytán soha sem feszegette, — ime, a tulajdon édes anyja szavaiból uj megismeréssé világosodik és a fejébe, az agyába beleharsog az émelyítő valóság: „Hát igaz, hát igaz! A szüleim sem kivételek, akiket angyaloknak tartottam! ök is, még ők is!" Tágranyilt szemmel meredt az anyjára; aztán fölsikoltott, az ágyra dobta magát; vörös fejét a párnák közé fúrta és onnan hallatszott, mintha a pincéből hangzanék, a fojtott, elcsukló zokogás: — Oh mama ... mama! Az anyja ijedten nézte vergődő fiát, amint a válla a sírástól rángatódzik. Odament hozzá; fölkapta, magához szorította és mig könyei a gyermek arcába folytak, elhalmozta szenvedélyes, forró csókokkal: — Kicsikém, fiacskám! Ne sirj, ne légy rossz. Anyukád meghal érted, ha akarod. Szép vagy Nácikám, gyönyörű vagy. Ne törődj semmivel. Te vagy nekem a világon a legszebb, a legdrágább, a leggyönyörűbb! Náci kitépte magát anyja karjaiból és elfutott. Elbújt valahová, estig meg sem került.