Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-03 / 2. szám

2 i DELM AGYARORSZÁG 1913. január 1. nyen vagyunk a polgármester úrral a tekintetben, hogy ezek az eredmények mindent mondhatnak, csak azt nem, hogy nem lehetett volna több erdeményt elérni. Ehez persze az kellett volna, amiről fönnebb beszéltünk: hogy minél sikerültebb alkotások létrehozása céljából az összes faktorok — ugy, mint a polgármester — munkabírásuk egész erejével és kvalitásával állták volna meg helyüket. Egyébként is azt hisszük, hogy bármennyire is szentesitette a gyakorlat az újévi beszámolókat és programbeszédeket, egy-egy év nagyon is szűk perspektívát nyújt .arra, hogy valamely rendszer meddőségét vagy termékenységét el lehessen bírálni. Valamire való alkotást egy év alatt megkezdeni és be is fejezni képtelenség. A programadásnak ép a mai viszonyok között már több jelentősége és értelme van. Az újévi beszéd különben is i annyi, a város jövője érdekéből nagyjelentőségű tervet vet föl, hogy ezzel a részével behatóbban kell foglalkozni. — Várady Zsigmond kilépése. Várady Zsigmond dr. országgyűlési képviselő a választójogi javaslat miatt kilépett a munkapártból. Ezt levélben jelentette be a munkapárt elnökségének. Levelében a többi közt ezt Írja: A benyújtott kormányjavaslat azonban fájdalmas meglepetésemre számos pontban visszaesést jelent még a mindenki által tarthatatlannak elismert 1874-iki, akkor is csak Ideiglenesnék szánt törvényhez hasonlítva is. íly módon a választók előtt vallott programom és szabadelvű meggyőződésem szembekerülték a szavaslattal és a kormány célzataival. E lelkiismereti összeütközés kényszerit a pártból való kilépésre. Az Újév jegyében. (Saját tudósít ónktól.) A politikai világ Lukács László miniszterelnök és Tisza István ujesztendői beszédének hatása alatt áll. Kétségtelen, hogy a két nagy jelentőségű és igen szerencsés megnyilatkozás csirájában elfojtotta volna — ha ilyenről komolyan szó lehetett volna a munkapártban, — az állítólag készülő kiválási mozgalmat, (melyről most már ellenzéki lapok is beismerik, hogy legfeljebb öt képviselő kilépésére fog szorítkozni. Különösen az tett nagy hatást a munkapárton, hogy Lukács nyíltan megmondotta, hogy a választójogi reform igyekszik a jogkiterjesztés elvét legiiberálisabban megváló'sitani, de csak azok részére, akiknek van 'veszteni valójuk és igy bármely foglalkozású ághoz tartoznak, az álllamfentartó elem meghatározására rászolgálnak. A másik részein hagy figyelmet keltett Tiszának az a nyilt kijelentése, hogy hozzájárul a javaslathoz, bár az radikálisabb, mint ő óhajtotta volna. Végül döntő szerepet játszik a munkapárt szilárdsága szempontjából, hogy Lukács miniszterelnök a kormány nevében reformjavaslat tárgyalása közben minden célszerű és okos javításhoz előzetesen megadta a hozzájárulását, föltéve, hogy a reform alapelveit nem érinti. Lukács László és Tisza István nyilatkozata párhuzamos utón jár a helyzet megítélésének visszapillantó és prospektiv részében egyaránt. Nemcsak belemélyednek, hanem bele is melegednek tárgyukba. Érvelésük azonos fölfogásra vall s csupán kifejezéseik egy árnyéklatában szólal meg erős egyéniségük temperamentumbeli különbsége. Csak a hangszine más e jellegzetes két hangszernek, ahogy ima teljes harmóniában együtt szólaltak meg a munkapárt tapsai közt, a kormány s a Ház többsége mögött bezáruló és tanulságairól és az uj esztendő föladatairól. A közelmúltba mindketten lelki elégedettséggel és nyugodt hazafiúi lelkiismerettel pillantanak vissza. Lakács László tömören összefoglalja a történteket, fölidézi az obstrukciós küzdelem emlékét, egy „második nyári obstruálás" veszedelmének valószínűségét s az eredménytelen békekisérleteket, melyek arra kényszeritettek, hogy „egy csapással vágjuk kettő a csomót", mert csak igy sikerült a parlamenti munkához újra hozzá kezdeni és annyi hasznos törvényt alkotni, hogy ehez „más viszonyok közt évek sem lettek volna elegendők." Tisza István csak odavetett hangulatképet fest, a „vigasztalan bizonytalanságiról, amiben az ország dolga egy év előtt volt s eredménnyel végzett becsületes munkának nevezi a veszedelem elhárítását. De hozzá teszi, hogy „a mi föladatunk még befejezve nincs s csak akkor lesz", ha sikerült parlamentünk „rendjét, méltóságát és (munkaképességét intézményekkel állandóan biztositanunk." Az ellenzék passzív rezisztenciája felől is teljesen egyértelmű az itéletők. Lukács László szintúgy, mint Tisza István gróf sajnosnak mondják a parlamenti ellenőrzésben támadt hézagot és óhajtják ennek betöltését, de elutasítják a miatta való felelősséget. Ugy a miniszterelnökség, mint a képviselőházi elnök (fogadó termében történt bizalom-manifesztálás beszédes cáfolat volt, a mely az országot megnyugtathatja róla, hogy a nagy többségi párt, mely a nemzettől a cselekvéshez jogot és eszközöket kapott, szolid érték gyanánt áll helyén, A munkapárt vetleniil a szerelemnek szentelve. Az aszszony óvta a családi szentélyt. A gyerek — a kis angyalka — miatt, magyarázta. Ilyenkor csupán megbeszélték a terveiket, titokzatos jelekben állapodtak meg — ez izgatóvá, fantasztikussá tette az egész ügyet — s az asszony elmondta a napi eseményeket, elpanaszolta az ura ujabb durvaságit. Szilasi ur megnézte az óráját. Mindjárt menni kell, irodába. Az asszony szemében megjelent egy könycsepp. A panaszok után mindig elérzékenyitette a saját sorsa. Szilasi langyos udvariassággal vigasztalta: — Változtatni kellene már ezen. Váljon el. Nyugodtan, bátran mondotta, mert tudta a választ. Az asszony fájdalmasan mosolygott a könnyein át, megingatta a fejét és finom, fehér mutatóujjával oldalt mutatott az ajtóra: — Nem lehet. Ott alszik, aki engem itt tart. Soha ne tudja meg, hogy mást is szerettem rajta kívül. Szilasi újra megnézte az óráját, átvette a bucsucsókot és elment. Az asszony leheveredett a pamlagra, beletemetkezett a regénybe. ősszel iskolába adták a kis Ilit. Az anyja — a legkitűnőbb anya, mondogatták — maga kisérte el reggel és délben maga ment érte. Az osztályban az apró dámák között lázas szenzációt keltettek Ili tündöklő ruhácskái. Miikor az ajtón kitódultak délben és meglátták az anyját, a finom, elegáns aszszonyt, boldog volt, aki a kezét, a szoknyáját megcsókolhatta. Ili belekapaszkodott a karjába, mind a ketten mosolyogtak boldogan. hióditón, leereszkedően és mentek, udvartól környékezve, mint a fejedelmek. Ez az uj boldogság azonban rövid néhány hétig'tartott. Még mielőtt megkezdődött volna a tél, Ilike beteg lett. Néha lázas volt, néha csak bágyadt. Az iskolából kimaradt, a korzón már el is felejtették. Az arca megsápadt, a jókedve elmúlt. A doktorok nem mondták meg pontosan, mi a baja. Ajánlottak levegőváltozást. Az anyja sirva rendelt íruhákat sirva búcsúzott él Szilasi úrtól és mikor megérkeztek a tengerparti (üdülőhelyre, akkor is könnyezett. Azután állandó maradt a rossz kedve. Az éles, friss levegő nem hozta vissza a gyerek egészségét. Lesoványodott, beesett az arcocskája, a szája megnyúlt és csodálatos, aranyszőke haja egyre ritkább lett. Az anyja ott ült naphosszat az ágyánál. Az ablakon át nézte a tündöklő, hideg, de tiszta téli napsugarat. A napsugárban gyönyörű, prémmel, selyemmel és csipkékkel boritott asszonyok ragyogtak, akik mellett az ő vidéki jómódja, vidékiesen csinos arca szürke volt és (mindennapi. A napok nehezen multak és ő minden délután kimondhatatlanul vágyott a szalonjába, ahol : megjelenik Szilasi ur. Már irt is neki, hivta egy-két napra és a válaszon nagyon elszomorodott. Ugy hangzott a válasz, hogy szó sem lehet az utazásról. Mert egyrészt nagyon fontos tárgyalások vannak, másrészt rögtön tele volna a város pletyikával, ha megtudnák a látogatás hirét. Mikor ez a (levél megjött, egyedül gubbasztottak a szállodai szobában. A kislány 'fázósan kuporodott a kanapén. Hamuszínű volt,az arca, a szemei fénytelenek, a haja kócos. Néha elnyafogta magát. — Fáj valamid? — kérdezte az aszszony. — Nem fáj. ..— Hát akkor hallgass' — szólt rá keményen, haragosan és összetépte a levelet és a tűzbe dobta a maradékait. Néhány nap múlva már égett a türelmetlenségtől. Ahány orvos volt a telepen, mindet sorra fölhivatta és hajszolta, faggatta őket, mondják meg, mi a baja lánynak. Azok Vonogatták a vállukat, recepteket irtaik és 'bőven osztogatták a tanácsokat. Csak abban egyezett meg mind, hogy itt kell maradni, 'okvetlenül. A második hónap végén végre azt mondották, hogy most már egészséges a gyerek. Sovány ugyan nagyon, a haja kihullott, vérszegény is, de ez csak azért van, mert hirtelen megnyúlt. Az asszony sietve pakolt össze és utazott haza. El volt keseredve, tűrhetetlennek találta Simó urat, a lányát pedig nyűgösnek és neveletlennek. Neveletlennek, mert a betegsége alatt leszokott a délutáni alvásról és amikor feketekávéra megjött Szilasi, ott lábatlankodott folyton, hogy egy szót sem lehetett tőle beszélni. (Az orvos még nem engedte, hogy a lucskos időben kimenjen a vézna gyerek. Otthon ültek hát, unatkoztak, a szobákban járkáltak, mint a börtönbe zárt rabolk lés egymás vérét szítták. Az első langyos és száraz napon végre engedélyt kapott Ili egy rövid sétára. Pontosan fél egykor, mint régen, megjelenték a korzón. Mindenki ott volt. Mindenki hangosan vette tudomásul, hogy megérkeztek Simóék és iahogy végig mentek az emberek között, minduntalan hallották az egyhangu Ítéletet: — Hogy megcsunyult szegény. Az anyja is rossz szinben van. Egyetlen egyszer mentek csak végig. (Rohantak, szinte menekültek haza. Az aszszony összeszorította a száját, a lány sirt, hogy egészen eltorzult sovány arcocskája. (Ebéd után ellentmondást nem tűrő hangon szólt rá az anyja: — Mégy a szobádba és lefekszel rögtön. . ! A gyerek besompolygott. Azután jött Szilasi ur, az asszony a keblére borult és elfojtott (hangon könyörgött a megrémült embernek : — Vigyen el innen. Nem birom ezt az életet tovább . , . Nem birom.