Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-12 / 9. szám

e délmaqyarorszAo 1913. január 12. gáton a földi javaikért küzdenek, tülekednek, viaskodnak a legkiválóbb erők is, itt keleten a földi életet egy előkészítő iskolának tartják a próféta-ígérte paradicsomaihoz, egy gradus ad Parnassum. » * * Lármásabb az élet a csarsi j a másik részében: a kézművesek között. Aki gyönyörű h árernb imzésaket, aranyszövóseket, áttört művű ezüst ikávéskószletet, vagy egyéb finom portékát akar beszerezni, az menjen a régi, de ma már omlós falu bazárba (bezisztán, e szóból bez, vászon), abol szemkápráztató korán mondásos kézimunkák és ötvös remekek miellett, melyek ára aránylag nem is magas, ma már a legsilányabb morva perperkált, eséh kartont, meg más közönséges vásári árut árusítanak. Főleg osztrák holmit, A bezisztán boltozatos helyiségéből, melynek hüs levegője a forró nyáron kellemes pihenőt nyújt, a török kereskedőket a spanyol zsiidók egészen kiszorították. Ide a török már csak nyugodni, pihenni, nézgelődni jár. Ide, meg a miliacskaimenti parti kávéházakba, ahol csibuk, nargiléh és vastag feketekávé mellett átadják magukat ia „kef"-nek. Almodnak a félhold régi dicsőségéről, világuralmáról. Ma mindez a múlté! És talán, talán már nem pirkad napkelet f elől... A csarsija kézművesei közt hangos az élet. Lőhet itt kapni minden lomtári árut, zsibárus holmit, amire e földhözragadt lakosságnak primitív életében szüksége lehet: főzőedényt, ékszert, hámot, nyerget, idézsát, ruhaneműt, fegyvert, csizmát, pokrócot, csábukot iés sok ezer mást. Álljunk meg egy percre az ékszerészeknél. Ezek apró bódéikban ülnek s pár darabnyi készletüket üvegszekrényben magúik mellett tartják. S nem ügyelve az előttük elmenők tarka tömegére csöndben, munkájuk fölé hajolva dolgoznak e sáppadt emberkék: metszenek, kalapálgatnak, formáznak, fújnak. Mellettük kis faszéntüzhelyen olrvtad a nemes fém, melyből a finom azsur-munkákat és az otromba gyűrűket, karpereceket készítik. Ugyanazon mesterségben micsoda ellentét! A szomszéd utcából már messzire kihallatszik az edényikészitők, meg a kovácsok éktelen kalapálás^, pörölyözóse, csörömpölése, kopécsolása, a fujtató dobogása. Két oldalt egész sora a korombeszállt, mély barlangoknak, tele szerszámmal, szénnel, fémmel Mindegyik mélyéből kipislog a sziporkázó zsaratnok, s a lábbal tiprott fujtató előtt fiistösképü alakok fekete karjai verik az izzó vasat, kalapálnak, forrasztanak, dübörögnek fültépő robajjal. Távolabb az asztalosok, ácsok, kádárok csöndesebb utcája következik, akik földön ülve esztergályoznak, reszelnek, faragnak, szögeznek, bárdolnak, miközben meztelen lábuk hosszú ujjaival ügyesen fogják, forgatják a munkában levő tárgyat. Amodább a nyergesek, szijjasok sora. Itt készülnek azok a magas, kemény, bordás nyergek, .amelyeket a nyugati ember veséje sohasem bir megszokni, ide amelyet a bennszülött, ki azt a lova kisebesedett hátáról soha le nem veszi, kényelmesnek talál. A járókelők feje minduntalan beleütközik a kiakasztott, istrángokba, ostorszijafcba, hámokba, kötőfékekbe s az egész környéket nehéz zstr- és száradó bőrszag tölti be. Keresztültörjük magunkat a gabona- és lisztárusok alkudozó, hadonászó, fogadkozó csoportján s a közelben egy török patikához, gyógyfiüárudához jutunk. Mintha csak a századok előtt élt spanyol vagy holland festőművészek alehiimista képei elevenedtek volna meg: a sötét, misztikus helyiség boltozatáról mindenféle fűkötegek lógnak alá, az alacsony polcokon, meg a fali mélyedésekben kutyanyelves üvegek, furcsa mozsarak, belégyp iszkolt burák áildigálnak szlanaszét megnevezhetetlen rendezetlenségben. Csak a csillogó szemű gyíkok, tarka szalamanderok hiányzanak, liogy a képzelem képe teljes legyen. * * Oh kelet, oh nagy Mobamined pusztuló népe! Van rajta valami, oly megkapó érdekesség, oly lebilincselő ódon Varázs, hogy aki egyszer megismerkedett veliük közelebbről, az vágyik oda vissza, mert ezt a sajátszerű tarkaságot, ezt a szokatlan szinkaveróket nem lehet föllelni .egyebütt, csak ahol a csillagos félhold jelzi az iszlahi hit uralmát. De ime esteledik. A közeli pompás Begova dzsaimija mecset karcsú ininarejának magas körfolyosóján, hova egy nyaktörő csigalépcső vezet, megnyílik a keletre épitett Ifaaijjtó s a kiilépő müezzin az igaz hívőket achsaim- (esti) imára hivja. Nyújtott különös orrhangon énekli az örök himnuszt, mely a földkerekén naponta ötszáz millió lélekben kelt buzgó, áhítatot a Tibettől az Atlanti-óceánig, a Bah el mandebtől a Száva partjáig: La illálbe, illailláh, Möhammed részül' ullah. (Allah az egy isten > és Mohatomed az ő prófétája.) Ekkor a bőjük csarsija zsibongása elül, a gyaur vevők hazamennek, a muzulmán árus pedig bezárja bódéját és megy imádkozni a „dzsámi"Ma: a mecsetbe.. Szegény és gazdag, nélkülözést látó varga és tehetős földesúr mind egyformán, egy sorban állanak ott minden nap ötször s mély hajlongások után az imám mormolására egyszerre hajtják homlokukat a földre teritett szőnyegekre. Bensőséggel, áhítattal, rendíthetetlen bittel dicsérik az Urat. Allah ákbár, Allah ákbár! Az Isten a legnagyobb. Horváth Béla dr. — Tahv konzul beteg. Belgrádból jelentik: Tahy mitrovicai konzul, ki útban volt állomása felé, Üszkübben betegsége miatt kénytelen volt útját megszakítani. A konzul már Belgrádban panaszkodott erős meghűlés miatt, de tegnapelőtt mégis folytatta útját Üszküb felé, ahová tegnap érkezett meg. Üszkübben állapota annyira rosszabbodott, hogy nem tud tovább utazni. Tahy erős influenzában szenved. A bécsi külügyi hivatal, amely nem akarja tovább halasztani a .mitrovicai osztrák és magyar konzulátuson az osztrák és magyar lobogó kitűzését, Widner belgrádi konzult bizta meg azzal, hogy az ünnepies aktuson Tahyt képviselje. A Napközi Otthon megnyitása — Szeged legújabb jótékonysági intézménye. — (Saját tudósítónktól.) Ebben a városban nem valami magas szinvomalu a jótékonyság. Az úgynevezett emberbarátok legtöbbje nagyon bürokratikusán és barátságtalanul gyakorolja a szegények támogatását. Legtöbbnyire nincs rendszer a jótékonyságban, alig van szervezett és adminisztrált humánus intézmény. A jótékonyság srhapnelljeivel minduntalan megsebzik a boldogtalan halandót, bálban és ünnepélyen, korzón és kávéházban esetleg a garconlakásban. És a kierőszakolt adakozás után elibénk toppan egyegész familia és arról panaszkodik, hogy nincs egy betevő falatja, fenyegetődzik,* hogy öngyilkos lesz és a végén kiegyezik velünk néhány krajcárban. Hát hogy is van az — gondoljuk — a hivatásos jótékonyság, amely épen most vizitéit nálunk, sohasem találkozik a szegény emberekkel? Undorodnak egymástól vagy véletlenül mindig elkerülik egymást? Bizony igy állunk a jótékonysággal. Adakozunk, de nem tudjuk, hogy kinek és mire. És ez legtöbbnyire rendszertelen és kapkodó jótékonysági akciónak tulajdonítható, hogy valóban emberbaráti cél érdekében ma már alig sikerül megmozdítani a társadalmat. őszintén és röviden: elérkezett a 'megcsöimörlés. Vialóban minden elismerésre érdemes az, aki nem téveszti el a jótékonyság igazi célját és áldozatkészségével hozzájárni a szegényebb néposztály megélhetésének a megkönnyítéséhez. Bégavári Bach Bernát, a filantrópikus gondolkozásáról ismert szegedi művészeti mecénás ötvenötezer koronát adományozott a Szegedi Katolikus Nővédőegyesiilet Napközi Otthonának a céljaira. Ezt a nemes cselekedetet fölösleges dicsőítő jelzőkkel elhalmozni. Ez az ideális jótékonyság, a mely példaképül szolgálhat. A Korona-utca 18. számú telkén épült a Napközi Otthon, amely már teljesen elkészült és kedden átadják a rendeltetésének. Az intézmény létesítésében megbecsülendő része van Raskó István dr.-nén.ek, az egyesület elnöknőjónek, aki fáradhatatlan agilitásával élén állt a jótékonyságu mozgalomnak. A telek értéke huszonnyolcezer korona, az összeget a katolikus vallásalapból fedezték. A berendezés értéke kilencezer korona, amelyet részben a saját vagyonából, részben gyűjtés utján, adományokból fedezett az egyesület. Az intézmény évi büdzséje tizenkétezer korona. A Napközi Otthon valóban ideális jótékonysági és társadalmi intézmény. Méltó a legteljiesébib támogatásra, mert célja a legnemesebb, a legemberibb: a kisdedek gyámolitása. Az intézetben ugyanis otthont találnak a két—hat éves gyermekek, fiuk és leányok, reggel félhat órától este nyolcig. A gyermekek napjában négyszer étkeznek, a nagyteremben a legkülönbözőbb játékokkal szórakoznak, az óvónő fölügyeletével. Ha közben elfáradnak, a szomszédos szobában párnás és takarás vaságyak állanak a rendelkezésükre. Csupa kényelem az otthon: az ételt liften szállítják föl a konyhából, minden teremben villanyvilágítás, gázkályha, finom fapadozat, a legalkalmasabb eszközök. A mellékhelyiségek is tökéletesek, modern berendezésűek. Van fürdőszoba is, gázkályhával. Minden terem fehér festésű. A sajtónak szombaton délután mutatta be az intézetet Raskó István dr.-né, az egyesület elnöknője, akinek a munkájában Rónay Erzsébet tanárnő, az intézet igazgatónője és Zengei Ilona segédkeztek. A pincében van a konyha, az éléskamra, mosókonyha és fáskamra. Minden helyiségben villanyvilágítás van. A konyha a legmodernebb fölszerelésü. A f öldszinten van a tulaj donképeni napközi otthon. A ruhatáron és fogadószobán keresztül a nagyterembe jutunk. Tágas, szép terem, az utcára három nagy ablak nyilik. Ebben a teremben vannak a padok, székek, két szekrény, játékok és más eszközök. A nagyteremilwíl nyílnak a szükséges rnellákhelyisé-