Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-01 / 1. szám

Szeritesztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken Kiadóhivatal Kárász-utca 9 egész évre . K24-— félévre K 12.— egész évre . K28-— félévre.... K 14 — Nappali-telefon : 305. negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — negyedévre K 7-— egy hóna praK 2-40 Kiadóhivatali-teie'OÍS: 305. " Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 8í, H W jyU- // Szeqed, 1313 II. évfolyam I. szám. Szerda, január I. Újévi beszéd. Fekete karácsony után fekete újév köszönt ránk, amelynek látóhatára sötét fellegektől borús. Az elinduló év utolsó és a rákövetkező év első napja a haladó időnek 'olyan határkői, melyeknél megállni szokás, hogy visszapillantsunk és a jövőbe nézzünk. Sokszoros okunk van rá, hogy az idén mély megilletődéssel merüljünk el a lehanyatló év borús szürkületébe és nehéz sejtelmektől gyötörtén várjuk az újév hajnalpirkadását. A megpróbáltatások szűkös és edző ideje volt ez év, amelynek temetésén nem oly hangos és népes a halotti tor, mint máskor. Alvó és tépelődő és lerongyolódott világra talált a jó öreg Szilveszter, ki tudja, milyen lesz Európa földrajzi, gazdasági és politikai elhelyezkedése, mire a most ránk köszöntő uj esztendő elhantolására újból visszatér közénk. Alig néhányszor huszonnégy órája, hogy elmúlt a katolikus világnak az az ünnepe, amelyet az egyház a legmagasztosabbnak tart és a Szeretet vignettájával dobta a hivők közé. Konvenció tehát, hogy korácsonykor mindenki szeretetről prédikáljon, holott a dogmák iránt fogékonyságát vesztett emberiség megilletődni és magábaszállni csak olyan alkalmakkor tud, amelyek közvetlenebbül és erősebben férkőznek a sorjához, mint egy ünnep, amelyet valamelyik egyház illesztett vörös betűvel a naptárba. Az év utolsó és első nap' jánál nem tudunk erre különb alkalmat. Beszélhetnénk ebből az alkalomból áráról a háborúról, amely a közeli Balkánon dúlt és az elkövetkező évben újra fenyeget. Beszélhetnénk arról a katonai készenlétről, melyre Szerbián keresztül európai érdekek összejátszása kényszeritett bennünket, millióinkat emésztette föl és könnyeket fakasztott. Beszélhetnénk arról, hogy a háború sötét felhője még nem egészen múlt el felőlünk és hogy jöhetnek az újévnek olyan napjai, amelyek az aggódás gyöngéd könnyeit a gyász görcsös zokogásáig fokozzák. Beszélhetnénk arról, hogy az elmúlt év temérdek ékszisztencia romjai fölé emelt hantot és hogy újév rég köszöntött ránk nagyobb bizonytalansággal. Beszélhetnénk arról, hogy a sorainkból sokan kidőltek -- s meg ne feledkezzünk arról, hogy övéinek mindenki kedves és értékes — és beszélhetnénk arról, hogy melyikünk tudja ,hogy nem készül-e el számára az uj esztendő valamelyik napján a fekete szemfödél. Mennyi motívum, mélyéből azoknak az érzéseknek, melyek az embernek a glő'riáig fokozódó értéket adnak, a család kötelékétől egész addig, mikor valaki a legtágabb értelemben vett emberi szolidaritásnak lesz apostola vagy martirja. Bizony sok okunk van újév napján megilletődni és magunkba szállni és talán e megilletődés és magunkbaszállás eszünkbe juttatja, hogy néhány nap előtt karácsony volt. Talán rémleni fog előttünk, miközben elszorult szivvel gondolunk volt és várható bajainkra, hogy minden embertársunk ép ugy kénytelen az ekzisztenciális harcok tüzébe rohanni, mint mi, ott megállni, vagy elbukni, mint mi, hogy minden embertársunk életharcához ép ugy fűződnek erkölcsi és anyagi érdekek, mint a miénkhez és hogy minden embertársunk, anélkül, hogy egyenlők lennénk, egyenlő joggal aspirál, dolgozik és küzd a létnek azokért a föltételeiért, amelyekre munkájával, szorgalmával és tehetségével rászolgált. Néhány nap előtt volt karácsony és mi áz időnek mai nevezetes határkövénél arra a kötelességre emlékeztetünk, amelynél a konvenciók már nem tudják megállitani az embert. Gondoljunk arra a veszedelemre, a mely a kereskedelmet és ipart fenyegette, arra a viharra, melynek közeledtét láttuk és éreztük, azokra a bánatokra és csapásokra, amelyek leszakadtak ránk. Néhány nap előtt volt karácsony. Az ó és uj testamentumtól egyre jobban távolodó embernek meg kell hallania az élet szavát, amely bár mámorosan, de élesen és hűen csendül ki Szilveszter éjszakán a poharak koccintásából. Asszonyok sorsa. Irta: Bíró Lajos. Az anya. Harminckilenc éves. A lány. Tizennyolc éves. (Az ablaknál ülnek. Kézimunkával. Néha kinéznek a rosszul kövezett hepehupás utcára. A ház előtt sárguló akácfák állanak. Lassan szürkülő, felhős, őszi délután.) Az anya: Ugy látszik, ma sem jönnek. A lány: Ugy látszik ... Az anya: Hány napja nem voltak már itt? A lány: Csütörtök óta. Öt napja. Az anya: Bizonyosan sok a dolguk. A lány: Bizonyosan... Az anya: Ámbár vasárnap nincs dolguk. A lány: Nincs Az anya: Jöhettek volna. A lány: Jöhettek volna ... (Hallgatnak.) A lány: Anyám! Az anya: Tessék. A lány: Anyám ... Hátha nem is jönnek többet? Az anya (ijedten): Hogy? Hogyan? Hogyan gondolod? Azt gondolod... A lány: Azt gondolom, (hogy egyáltalában nem jönnek többé hozzánk. Soha többé nem jönnek. Az anya: De miért? ... Miért gondolod? ... A lány Egész szeptemberben már csak Ímmel-ámmal jöttek. Egyre ritkábban jöttek. Egyre rövidebb időre jöttek. És ... (Megakad.) Az anya _ (szorongva): És? A lány: És ... és vasárnap ... a Püspökkertben ... Pándy ... mikor a közjegyzőékkel volt... Az anya: Mit? Mit? A lány: Elfordította a fejét, mikor meglátott bennünket. Az anya: Nem, az nem lehet. Hogy gondolhatod azt? Miért fordította volna el a fejét? A lány: Hogy ne kelljen nékünk köszönnie. És Hortoványi... Az anya (izgatottan): Mi? Mi van Hortoványival? A lány (elkényszeredetten): Hiszen magad is tudod. Hiába nézel ki... Délben soha sem jön már erre. Elkerül a Maros-utca felé, hogy ne kelljen előttünk hazamennit. Az anya (megsemmisülten hallga^). A lány (lehajtja a fejét a kézimunkájára). (Hosszú hallgatás.) A lány: Anyám! Az anya: Mit? A lány: Minek rejtegetjük egymás elől? Nem kellünk már nekik. Soha többé nem jönnek hozzánk. Szégyenlik, hogy ismernek. Az anya: De miért jöttek akkor ezelőtt? Miért jöttek egész nyáron mindennap? A lány (keserűen felkiált): Miért! Az anya (félénken): Miért? A lány (vállat von): Azért... azért is, mert a többiek, az ismerőseik, a többi család, a többi lány nem volt itthon. Nyaralt. Fürdőn volt. Nyárra jók voltunk, mert senki sem látta, hogy velünk voltak. Most szégyelnek bennünket. Pándy ... Az anya: Mi van Pándyval? A lány: A közjegyzőék Icájának udvarol. El fogja venni. (Hallgatnak.) A lány: Anyám! Az anya: Tessék. A lény: Anyám, menjünk el innen! Az anya: Hogy? Honnan? A lány: Innen. A városból. Hagyjuk itt az egész várost. Szedelőzködjünk össze és menjünk el valahová. Ahol senkit sem ismerünk. És alhol senki sem ismer bennünket. Az anya: De hogy gondolod? Hát a ház? A lány: Adjuk el a házat. Adjunk el mindent. Szedjük össze, amink van és menjünk el valahová. Bujjunik el valahová. Az anya: De miért? A lány (kifakad): Miért! Miért! (Nyugodtabban.) Istenem, hát .miért akarsz még itt maradni? Mi keresnivalónk van még itt? Mit várunk még itt? Az anya (lehajtja a fejét, nem válaszol). A lány: Mit akarunk még itt, ahol .mindenki lenéz bennünket, ahol mindenki elkerül bennünket... Az asszonyok ugy tesznek, mintha nem látnának, a lányok elnéznek mellettünk, a férfiak nyáron barátkoznak velünk ... Az utolsók vagyunk itt.