Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-18 / 108. szám

1912. decembei 18. Pillanatfelvételek a szerb tűzfészekről. — A keleti pályaudvaron. — A remegő Délvidék. — Nem lázong a rácság. — Tiszti mer.ázs az étkezőkocsiban. - Őrzik a hidakat. - A belgrádi pályaudvaron. — Kitiltják a magyar újságírókat. — Zimony, december 17. (Saját tudósítónktól.) Már a keleti pályaudvar képe is egészen, más, mint egyébkor. Az egész -viliág, mintha katona volna. Pohos családapák izzadnak a sziik uniformisban, a j mit Tiorn a tasltükre szaibtak, sabtiben szerezték be vall amelyiik ócskásnáJ, nyalka bankfiuk feszengenék kényelmetlenül az oldalliukat szőrit© - sok -sfei.i, táska, kard, revoílver, teleszkóp között. Mindienifelié búcsúzkodás, sírás. A ziimonyi gyorsvonat olyan, akár egy' tábor. . A vonat mellett ott áll paraszt legény. A még katonakorából valló fabuffert odarakja a lába elé, ugy vitatkozik a kalauzzal. — Idáig is gyorsvonaton hoztak, tovább is azon megyek, — mondja. — Mehetí ha fizeti, — feleli a kalauz. — A menetlevél csak személyvonatra szól. Idáig azért gyiülheitiett- a gyorssal, mert nelm volt személyvonat. Innen már van. Egy óra múlva indul. Azzal mehet. — Nem megyek vele. Gyorssal gyüttem idáig, azzal megyek tovább is. Visznek vagy nem visznek? —• Nem visszük. — Nohát, — mondja, — akkor szolgáljon a császárnak az Isten! Azzal felkapja a fakuffert, ott hagyja a kalauzt, vonatot, pályaudvart 'ós megy be a városba. Fütty. Az ajtókat becsapják és lassan indul kifelé a vonat a-z üveges csarnokiból. Mire Budapest-kitérőhöz érünk, már mindenki elhelyezkedett. Már össze is ismerkedtek az utasok és megindul a beszélgetés. * * * Hárman vagyunk a fülkében miudöiszsze. Két eivjilrulhás úriember meg én. Az ablak me/lílatt olvasom az újságot, azok meg beszélgetnek. Az egyik valami fak'ereskedelmi részvénytársaság igazgatója Horvátorr száigban, a másik a rendőrség egyik felügyelője a Bácskáiban. —- Borzasztó állapotban vagyunk, —- mondja az igazgató. — Hetek óta se éjjelünk, s,e nappalunk, folyton attól félünk, hogy a fejünkre gyújtják az egész telepet. Már minden horvát meg szerb munkást élbocsátottam. Moisit még rosszabb. Most meg azért dűli ön genek, mert elbocsátottam őket. Sose volt velük bajom. Békésien, csöndesén dolgoztak. Aztán egyszerre íriégböllodultak. VaMni izgatók járhatnak közöttük. Tegnapelőtt éjjel az egyik szolgáimat megverték. Volt nála fegyver, de használni se tudta. Erre összepakkolt-aui a feleségemet, meg a fiamat és felvitt eun őket Pestre a sógoromhoz. — Az én járásomban csend van, — feleli a rendőrfelügyelő. — Este nyolc órakor bezáratok miniden korosmát, aki tiz óra után az utcán jár, azt lecsukatom. Ha gyanús idegen kerül a határba, akár szerb, akár tót, behordatom Szegedre. Az én járásomba1 nean teszi lábát agitátor. A szomszéd fülkében is beszélgetnek. — Szenttamáson huszárok vannak — mondja egy asszony. — Nem huszár kellene oda, —• feléli -egy ember — hanem a fő utca végébe két ágyn. Aztán, ha előbújnak, végig kellene söpörni az utcát. Én vaspántokat rakattam az ajtóra, ablakra, éjszakára meg kiteszem magam me1lé a revolvert. Csupa félelem, csupa remegés, a délviDÉLMAGYARORSZÁG •' • •• — . . I -. .. -.f déki magyarság. Pedig talán nincs is rá oka. Sehol se történt semmi. Legföljebb egypár ablakot vertek be s néhány kötekedő legényt veritek el a rácok. Egyéb nem történt sehol. De a csendőrök egyre fogdossák a Szerbiából jött uszítókat, egyik pópa a másik után vándorol láncokban Szegedre, a nép sug-bug. Egyéb semmi. Lázongás nincs, tüntetés nincs, még csak egy kalyiba se borult lángba odalenn. De a negyvenkileiicediki mészárlások emléke kisért és rajzol rémképeket a felzaklatott fantáziák eilé. A vonat rohan, most már az éjszakáiban. Pedig csak délután öt óra van. De körül már fekete miniden, csali az elmaradó házak ablakai világítanak. Vallatni Iáidon haladunk keresztüli. A vonat ablakaiból kiáradó fényben megcsillan a, hidat őrző bakák szuronya. A köpeny gallérjiát felhajtva séfálnak fel-alá a nyirkos' hidegben s meregetik a szemüket bele az éjszakáiba. * * * Szabadka után kezdődik az étkezés. Az étkezőkocsi olyanj, mint váltani tiszti mená-zs. Csupa egyenruha minden asztalnál. — Belgrádi utas mostanában nincs? — kérdem a kalauztól. — Napjában alig kettő-három — föléli. — Nehéz oda átjutni. Vagy a mi liatárrendőneinlk tartják vissza az utast, vagy ők nem eresztik be. Abból a néhány emberből, aki megpróbálja, liogy átmenjien, is visszahoz a szerelvény Zimonyba mindennap kettőt, akiket nem eresztenek be. Az újvidéki hidat megint katonák őrzik, a. péterváradi alagutat egész száziad. Tiz óra után felcsillannak a zimonyi lámpák", aztán befut a vonat a határállomás pályaudvarára. — Zimony, útlevél vizsgálat, mindenki kiszáll! — kiáltja a kalauz. Kiszállok, megmutatom az útlevelemet. — EsndbeD Van. Mehet! — mondja a zimonyi rendőrség. Azután hozzáteszi: — Csak vigyáizzon a szerkesztő ur, liogy ugy ne járjon odaát, mint Prohászka! Csodálatos módon belement a köztudatba Prohászka megcsonkításának a hite. Hiába jelentik ki hivatalosan, félhivatalosan, liogy ép ós egészséges, nem történt semmi baja, a nép hitében csak csonka ember marad a prizrendi konzul örökre. Az állomástól a Száva hidjáig minden száz lépésre egy-egy baka őrzi a töltést, A hüidifőnél utáiszok posztolnak. Ide már átcsillaminak a belgrádi lámpák, látszik a sötétbe borult Kalimegdán, a város. * * * A belgrádi pályaudvar hangos. Az érkezési oldal tele van önkéntesekkel. Énekélnek, zsivióznak. A Magyarországból jövő vonat az indulási oldalra fut be. Öten szállaniak ki belőle. A vámvizsgálatnál ott áll egy rendőr, valamivel odébb egy rendőrtiszt. A rendőr kéri az útlevelet. Odaadom neki. Megnézi, forgatja. — Novinair! — mondja azután. — Éj ságiról Látom, hogy oda akar menni a rendőrtiszthez és jelenteni, liogy magyar újságíró érkezett. Ha jelenti, biztos nem eresztenek be a városba. Intek neki, liogy várjon és odaadom azt az igazolványt, amit a szerb külügyminisztérium adott, a háború idején. A rendőr látja, hogy cirill betű az írás, elkezdi betűzni. Közben észrevesz a Moszkva-szálló idegenvezetője, aki ott őgyeleg a pályaudvaron. Sok pénzt keresett tőlünk, meg akarja hálálni. Odaugrik és magyarázni kezd a rendőrnek, hogy engem bebocsáthat. Annak idején mindig azzal gyanúsítottuk ezt a tolmácsot, liogy rendőrkám. Az bizonyos, ha vele küldtünk táviratot Zimonyha, annak a tartalmát mindig hamarabb tudta, a szerb * külügyminisztérium, mint itthon a szerkesztőségiünk, még akkor is, ha borítékba volt zárva és a ziimonyi táviróbivatalnak címezve a sürgöny. Most mégis ő segít ki. Mert jó üzletember létére előbb nekem, adja el most a belgrádi rendőrséget, azért a pár frankért, amit tőlem ezért az intervencióért kapni fog. Aztán besiet a rendőrségre s ott elárulja, liogy benn vagyok a városban. Igy innen is cseppen, onnan is csurran. Buzgón magyaráz a tolmács a rendőrnek, aztán egyszerre csak odaszól nekem. — Vau önnél valami névjegy? Valamelyik előkelő szerb ember névjegye? Az van. Maradt nálam a háború negyvenkilenc napjából elég. Találomra kiveszek egyet a tárcámból ós odaadom. Nenadovics Jósáé. A rendőr megnézi, szalutál, melletek. A tolmács elkísér a kocsiig s köziben odadörmögi: — Azt mondtam neki, liogy a szerkesztő ur az összes miniszterek legjobb barátja. Azzal tartja a markát. Adok neki négy frankot. Megköszöni ós elinal. Beülök egy rozoga, dohosszagu bérkocsiba és a sovány, kiéhezett lovacskák libegve buzinak fel a hegyre, a Moszkva-szállóhoz. A portás, aihogy kinyitja a kocsiajtót, csodálkozva mondj a: — Be tudott jutni a szerkesztő ur? A kik itt laktak magyar és osztrák újságírók, azokat mind kiutasították s mór napok óta a pályaudvarról küldik őket vissza, ha egy-egy érkezik. Fölmegyek a szobáimba, lefekszem. Reggel, mikor fölébredek, jelenti a portás: — Jó lesz. ha a legközelebbi vonattal elutazik a szerkesztő ur. Már két rendőr is volt itt és kereste. Azt mondtalm, liogy nincsen itthon. Azt hiszem, ki akarják utasítani. Akkor inkább magam utazom el. Nem kellemes detektivkáeéretfel tm!kerülni a batáron. Csak éppen, liogy körülnéztem Belgrádban s a legközelebbi vonattal átjöttem. A tolmács most is ott volt a belgrádi pályaudvaron. De ezúttal nem akart észrevenni. Most nem keresbetet nálam, hát oda se jött, sőt, mimtihla gúnyosan nevetett volna, amikor felültem a vonatra. Lévai Mihály. SPORT. A legnagyobb svéd lap egy szegedi könyvről. (Saját tudósitónktól.) Itt fekszik előttünk Stockholm és Svédország legnagyobb lapjának december 8-iki száma. Az újság neve: Svenska Dagblad-et és a párisi Le Journalra hasonlít, naponkint pedig aránylag negyedmillió példányban jelenik meg. Ez a hatalmas lap két hasábos cimtmel, föltűnő helyen foglalkozik egy szegedi könyvvel: Berezeg István Impressziók a stockholmi olympiádról" cimii munkájával. — Ungerska intryek fran olympiska spelen, — ez a cikk címe és ez oldalon (5.) közli a mii szerzőjének arcképét, aláírva: Herczeg István, bokens författare. Amikor örömmel adunk hirt arról, hogy ujabban Svédország, különösen az emiitett újság révén mindjobban érdeklődik a magyar viszonyok és dolgok iránt s élénk szimpátiáivá'! foglalkozik velünk, ugyanekkor örvendünk annak is, liogy a szegedi könyvvel részletesen és elismeréssel foglalkozik. Csak érdekességül s jellemzésül á]|lapitjiuk meg, hogy akadt nem egy magyar, budapesti lap, mely eddig egy sorban se emlékszik meg a magyar könyvről, melyet — ime — távoli északi országban, tőlünk nagyon is idegen nyelven észrevettek, a magyar könyv egyes részleteit lefordították és annak az országnak első komoly lapja megjegyzi: „a ma-