Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-06 / 72. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. a c. Telefon 305. • Q Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12' negyedévre K fr— egyhónapraK TEgyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-- félévre.... K14 — negyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. a o Szeged, 1912. I. évfolyam 72. szám. Szerda, november 6. A vitaestéken. Budapesten a király. És a mai kedden már meg is kezdődött a munka: a delegációk ülése. A magyar fővárosban időznek a monarchia életének legfőbb intézői, itt vannak a király kíséretében Berchtold Lipót külügyminiszter, Auffenberg Móric hadügyminiszter, Bilinski Leó közös pénzügyminiszter, Montecuccoli Rudolf tengerészeti parancsnok, sőt megérkezett ma Stürgkh Károly osztrák miniszterelnök és Zaleski Vencel osztrák pénzügyminiszter is. A delegációk tehát már összeültek, reméljük, hogy eredményes munkát végeznek majd. És amikor a megoldásra váró politikai és parlamenti föladatokat tekintjük, vissza kell térnünk a mai magyar ellenzékre. Vájjon ők is teljesitik-e parlamenti föladatukat, vájjon ők is befolynak-e kötelességszerüleg a politikai eredmények létrehozásába? És itt be kell vallanunk, hogy a szövetkezett ellenzék intéző bizottsága egy luminózus eszmével lepi meg a világot. Elhatározta, hogy „ugy a külügyi kérdések, valamint a képviselőházi őrség fölállítása, úgyszintén más fontos törvényhozási kérdések megvitatása céljából" együttes üléseket fog tartani. No lám, az ellenzék szükségét érzi immár annak, hogy a külügyi helyzetet, a képviselőházi őrség kérdését és a többi törvényhozási ügyeket megvitassa! Már az urak is rájöttek, hogy a fugyivásárhelyi csirkepiac vasárnapi közönsége nem lehet kizárólagos miliő-je az egész ellenzék állásfoglalásának, már tudatára ébrednek annak, hogy az események felettük elhaladnak, hogy « kül- és belpolitika (erén fontos tények keletkeznek, részben nélkülük, részben ellenük s hogy e tények jelentőségéből és megmásithatlanságából az ö félreállásuk semmit le nem von. Szükségét érzik már annak, hogy ők is hallassák szavukat. A kérdés olyan természetes: ha az ellenzék meg akarja vitatni a kül- és belpolitikát, miért nem cselekszi ezt a képviselőházban és a delegációban? Hiszen erre kapta a mandátumait a választóközönségétől! És senki a világon abban meg nem akadályozza, hogy a kül- és belpolitika alakulásának ellenőrzését ezekben a parlamenti testületekben bármilyen behatóan ne gyakorolja. És senki az országban föl nem üi annak, hogy oda bárkit is, aki törvényes Ház-határozattal kitiltva nincs, be nem bo-^ csátanak. Ezt a komédiát Andrássy Gyula gróf és négy társa a Házban való megjelenésével ad oculos lecáfolta. Valami csodálatos perverzitás van abban, hogy a törvényhozás termében csak sipolni és fütyülni akarnak, a delegációban csak zavarni akarják a tanácskozást, a politikai kérdéseket pedig vitaestélyeken vagy politikai zsurokon akarják megvitatni. Sivár látvány az, hogy egy ellenzék a delegációba is csak azért akar bemenni, hogy zavart csináljon. A tanácskozásban nem akarnak részt venni, mivel — a tegnapi határozatuk szerint — az országos bizottság megválasztása „a rendőrség behatolása által tanácskozási szabadságától megfosztott csonka Házban" történt. Nem vagyunk barátai az erős kifejezéseknek. De ezt az állítást mégis erős jelzővel kellene kisérni. Mert nézzük csak, miért is vonult be a rendőrség a képviselőházba? Ugyebár azért, mivel az ellenzék tagjai sipoltak, kerepeltek, tülköltek és trombitáltak? És ugyebár azzal a céllal, hogy a sipoló, tülkölő, fütyülő és trombitáló ellenzékieket a teremből eltávolítsa? És amikor a rendőrség a fülsiketitő lármával minden tárgyalást meghiúsító képviselőket kivezeti, akkor a szövetkezett ellenzék hivatalos formában azt meri állítani, hogy a behatoló rendőrök a Házat tanácskozási szabadságától megfosztották? Hiszen ennek az állitásnak az volna a logikus következménye, hogy a képviselőház tanácskozási szabadsága a fütyülés, sípolás és tülkölés szabadságában állana! A szövetkezett ellenzék határozata ugy szól, hogy a vitaestéik előkészítésére albizottságot küldenek ki. Ennek az albizottságnak fontolóra kell majd vennie, vájjon nyilvános hallgatóságnak is ad-e ki jegyeket. És ha igen, mitévő lesz, ha akad olyan rossz nevelésű hallgató, amelyik fütyül, sipol, tülköl és kerepel? A jegesmedve. Irta: Szini Gyula. Sokáig kellett keresni az öreg korhelyt, amig megtalálták. Egy külvárosi zugkávéházban, ahol a kupecek mulatnak, a tizenkettedik pohárka szílvóriumnál tartott és épp azon tűnődött, hogyan ugorhatná át a babonás tizenhármas számot. Egyszerre egy kopasz, de fiatal ember állt meg előtte, mélyen meghajolt és halkan beszélni kezdett. Az öreg türelmetlenül intett a kezével, bogy nem hallja. A fiatal ur fölemelte a hangját és harsányan kiáltotta: — Szíveskedjék hazafáradni. Fontos ügyről van szó. Az öreg föltápászkodott, amire két ur gyorsan karonfogta és tiszteletteljesen bár, de erélyesen kituszkolták a kávéházból, beemelték egy egyfogatú kocsiba, amely odakünn már várakozott reájuk és elhajtottak vele. A gázlámpák épugy világítottak, mint máskor, az emberek épp oly egykedvűen járkáltak, inint egyébkor, pedig a 'kocsiban a század egyik legnagyobb lirikusát vitték, összesen tizenkét verset irt, a tizenharmadikkal mintegy harminc év óta volt adósa a halhatatlanságnak. A kiadóknak minden különösebb ünnepi alkalomkor eszükbe jutott a nagy lírikus és ilyenkor heteken át üldözték, hajszolták, hogy irja meg végre azt a hires tizenharmadik verset. A legravaszabb hazugságok, körmönfont csalafintaságok révén, mindig kiszabadult a karmaik közül. Eleinte még pénzt is szedett föl töltik, de azok lassankint kiismerték és többé egy garast sem hiteleztek neki. Az öreget a kocsi rázása kissé magához téritette. Haragos, rosszkedvű lett, mert azt hitte, hogy gaz ármány készül ellene és akár személyes szabadsága megsértésével is, de ki akarják belőle csiholni a tizenharmadik verset. A mikor fölértek a költő lakásába, a kopasz ur végre megmagyarázta, hogy miért rabolták el a kávéházból. — Uraságodnak, — mondta, illetve kiabálta, — most adják ki újra verseit diszkiadásban, amelynek minden egyes példánya háromszáz koronába fog kerülni. Selyemre fogják nyomni a verseket, amelyeket legelőkelőbb művészeink illusztráltak. A versek előtt ki akarják adni uraságod arcképét, a mint Íróasztala előtt ül és „A halott kezét" irja. Nagyon mulatságos ember volt ez a fotográfus, aki igy beszélt, ugy, hogy a költő sem tudott megharagudni reá. — Hát hová üljek? — kérdezte kissé gúnyos mosolygással és lecsavarta a kis petróleumlámpást, amely éktelenül füstölni kezdett. A fotográfus szánalommal, sőt egy kis megvetéssel nézett végig a szobán, a fejét rázta és igy szólt: — Ez a helyiség nem alkalmas a fotografálásra. A közönség nevetne, ha a pompás és drágaköves diszmii előtt egy ilyen hónapos lyukban ülne a hires költő. A nagy lírikus kissé megsértődött: — Uram, nappal ez a szoba egészein csinos. Szabadon beléje süthet a Ferencváros napja. Harminc esztendő óta ebben a szobában lakom és nekem becsesebb, mint a gazdagok porfir-palotája. Az a fiatal újságíró, aki harmadik volt ennél a beszélgetésnél, felütötte a fejét a „gazdagok porfir-palotája" kifejezésre. Ez a frázis, amit azóta ki tudja hámy ezer kis nyöszörgő poéta koptatott el, mint drágakő ragyogott a költő hatodik versének, a Qyémánt-álmok negyedik strófájában. Szerette volna közbevetni, hogy az utókorra nézve sokkal érdekesebb volna, ha a költőt történeti hüségü környezetében örökitenék meg. de a fotográfus volt most az ur és igy szólt: — Eljönnék nappal is, de uraságod tudvalevőleg este hat órakor szokott az ágyból fölkelni. — Igaz, — gondolta magában az újságíró és eszébe jutott, hogy a nagy lírikus kritikusai az életrajzi adatból messzemenő következtetéseket vontak, az egyik egyenesen „az éjszaka költőjének" nevezte őt és kimutatta, hogy még napsütéses verseiben is a hold világit. A fotográfus kétségbeesve nézett körül. Pe egyszerre csak pattintott az ujjával, mhit