Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-05 / 71. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. november 1. keresünk a nagy és dicsőséges fejedelmek történetében. Akármily erős ellentét választ is el bennünket egymástól a politikában, akármilyen áldatlan viszály nyugtalanítja még most is közéletünket, akármily kutyamacska barátságban éljenek is egymással a pártok: a királyi palást legyen az a hely, amelynek oltalmazó árnyékában mindnyájan megférünk. Annak ereje, fénye, tekintélye nem egyeseké és nem pártoké, nem Andrássy Gyuláé és nem Lukács Lászlóé, nem a szövetkezett ellenzéké, nem a munkapárté, — az egyetemes nemzeté. Gazdasági oligarchák. Egy szegedi pénzkapacitás nyilatkozata. (Saját tudósítónktól.) Városi és más kölcsön: — ez a legfontosabb kérdések egyike minden magyar vidéki városban. Tehát Szegeden is. Egyik szegedi pénzkapacitás vasárnapra Budapestre utazott, hogy ilyen dolgokban körülnézzen. Most, hogy hazatért, megkérdeztük tőle, vájjon érdeklődött-e a fővárosi bankoknál, hogy a városoknak adnak-e kölcsönöket mostanában? — Hiába mentem, — mondotta. — Rettenetes állapotok uralkodnak! Hogy mi íesz? Tessék elgondolni . . . Hát: tessék elgondolni. Különösen, hogy Szegeden mi lesz? Hiszen ez a város most lendült volna neki, szinte Chicágóra emlékeztető lendülettel. Szegeden a legnagyobb tervek elé most érkeztünk meg. Csak gondoljunk a tervezett nagy palotákra: a második városházára, uj közkórházra, zenepalotára, a fogadalmi templomra, az általános csatornázásra, a külváros nagy rendezési műveletére és még rendkivül sok tervre. Most kérdezhetjük: mi lesz, — a felelet késik és nagyon szomorúnak Ígérkezik. A fekete ősz, amelyet megjósoltak, csakugyan itt van. A pénzpiac enyhülése helyett az insolvenciák sokasodása szakadt erre a városra is. Kietlenség és meddőség a kereskedelmi és az ipari élet. Az emberek hónapokon át lázasan keresték és kutatták a módszereket, amelyekkel segiteni lehetne. Most már ezt is abbahagyták. Fatahsztikus bénaság és mozdulatlanság fojtogat mindenkit. Ebben a sulyols időszakban, amikor a külföldtől nem várhatunk semmit, amikor a bábom vért és pénzt pocsékol nem messze tőlünk: idebenn kellene megkeresni és megtalálni az erők összeszedésének nagy gondolatát, az enyhítésnek és fölszabadításnak gyorsan dolgozó eszközeit. Milyen hiábavaló képzelődés! Soha ennyi önzés, soha etiynyi magaféltés, soha az egyéni exisztenciának ilyen sivár körülbástyázására nem volt eset, mint amilyennek a példái ma a szemünk elé kerülnek. A másokkai való törődés, a közgazdasági tényezők szolidaritása meghalt és egyelőre nem akar föltámadni. Apathikus közönnyel vesznek tudomást az emberek arról, ha valaki belefáradt a gazdasági önfentartás verejtékes küzdelmeibe és föladta a harcot. Mintha csak igy volna ez rendjén, mintha ez olyan természetes volná. Minden, ami nem parázs pénz, alig jelent valami értéket. A fizetési kötelezettség morálja elvesztette az uralmát. Halomba dőltek a reális számitások, létjogosultságuktól megfosztották az evidens életszükségleteket. A városnak meg kell elégednie azzal, ha eltengődik, ha tisztviselőit fizetni tudja, ha likvidálja azokat a számlákat, amelyekért a kereskedők szállítottak, az iparosok munkát végeztek, ha fentartja javait és jószágait, amelyekbe évek során át milliókat öltünk bele. A polgárságtól hiába követelik, hogy a közért lelkesedjék, hogy a nagyobb erkölcsi testületek dolgaival egyiittérezzen, mert most nem az hiányzik, amit a város egyeteme nélkülöz, most az sincs meg, ami neki magának kellene. A mai sivár idők meglazították a közérdek szervezetét és fölkarolását, mert hiszen — sajnos — érvényesül ezen a téren a reciproetás is: a közhatóságok, vagy közgazdasági hatalmasságok sem találnak módot arra, hogy az egyesek érdekeiért sikra szálljanak és védelmezzék azokat a kicsi gazdasági erődítéseket, amelyek valaha jelentettek valamit, most azonban elvesztették ellenállási képességüket. Egy ijesztően lelketlen és megrázóan rideg hangulat terpeszkedik felettünk, amely ambíciót, munkakedvet, altruizmust kiölt, elpusztított, rossz sejtelmek szorongatják az emberek szivét, elrémítő víziók vonulnak el a képzelet előtt és sokszor magyarázatát sem tudjuk adni annak, hogy a társadalmi, gazdasági és kulturális berendezkedés megtartotta mindezideig a maga alapjait. Ma csak azt érezzük már, hogy saját magukkal szemben sem jártak el bölcsen és helyesen azok, akik talán tudtak volna változtatni az események szomorú fejlődésein, de saját maguk biztonságában és sérthetetlenségében bizakodva, elejtették a gyöngébbeket és gyámolitatlanokat és nem érezték át annak a közönségnek az elszakithatatlanságát, amely őket a pusztuló exisztenclákhoz fiizte. Békés időben hagyták magára az ornégy alkapitány és kilenc szakács. Ki a kapitány? — Én, uraon. — Szakképzett kapitány kell ide, kellő számú női cselédség és néhány betegápoló. Ki tervezte és épitette a hajót? — Én, uram. — Első kísérlete e nemben? — Igen, uram. — Ezt sejtettem. — Miből áll a hajórakomány? — Állatokból. —Minő fajok? — Különfélék. -— Házi- vagy vadállatok? — Tulnyomórészben vadállatok. — Exotikus vagy belföldi vadak? — Tnlnyomó részben exotikusák. Diktálja be a főbb fajtákat! Megatlierlumok, elefántok, rhinocerosok, oroszlánok, tigrisek, farkasok, kígyók, egy-egy pár az összes éghajlatok alatt élő vadállatoknak mindegyik fajából. — Elég erősek a ketrecek? Ketrecük nincs. A vadakat erős ketrecekbe kell zárni. — Ki eteti és itatja ezt az egész menazsériát ? — Ki? Hát mi . . . — Hogyan! Ilyen öreg emberek? — Igen, urann. — Ez veszélyes ugy az állatokra, mint az emberekre. Ezeket a vadakat olyan fickóknak kell gondozni, akik értenek hozzá. Hány állat van összesen? A nagyobb fajtából hétezer; nagy és kicsiny együttvéve kilencvennyolcezer. — Ennyi állatnak ezerkétszáz őrző kell. Hány nyíláson kapja a hajó a világosságot? — Két ablakon át. — S hol vaunak azok? — A tető eresz alatt. — Két ablak egy ilyen hatszáz láb boszszu és ötvenöt láb mély tunnelnek? . . . Ide villamos világítás kell, néhány ívlámpa és ezerötszáz izzólámpa. S minő eszközökkel rendelkeznek az esetre, ha a hajó léket kap? Van-e kellő számú vízszivattyú? — Nincs, uraim. — Azok föltétlenül szükségesek . . . Hogyan szerez be az utasok és az állatok részére elegendő ivóvizet? — Az ablakon át lmzzuk föl a vizet vödrök segítségével. — Ezt nem lehet megengedni. Hány 16ere.jii a motor? — A metor? Mi az, kérem? miféle hajtóerővel van a hajó ellátva? — Semmivel uram. — Ide vitorlák kellenek, vagy gőzgép. Milyen szerkezetű a kormánykerék? — Az nincs nekünk. — Hát akkor hogyan kormányozzák a hajót? — Sehogyan. Nem kormányozzuk. — Teljes fölszerelósü kormánykerékkel kell a hajót ellátni. Hány horgony van? — Egy sincs. — Legalább Ivat horgony kell. Szigorú rendelet tiltja, hogy egy ilyen óriási méretű jármű ezen biztosíték nélkül elhagyja a kikötő!. Hány mentő csónakja van? — Egy sincs, uram. — Kell belőle huszonöt darab. Hány mentőöv van? — Egy sincs. — Kell belőle kétezer. — Mennyi ideig fog tartani az utazás? — Tizenegy, vagy tizenkét hónapig. -— Hosszú utazás, de még idején megérkezik a kiállításra. He meggondolta-e, uram, hogy Chicago szárazföldi város s bajóval oda nem lehet eljutni? — Chieargo? Miféle Shicorgó? Én nem Csikorgóba megyek. — Nem oda? . . . Akkor hát szabad kérdenem, mi célja van evvel a sok vadállattal? — Célom: ezeknek az állatfajoknak tenyésztése és szaporítása. — Hát nem elég önnek annyi, amennyi itt van? — A civilizáció jelen szükségleteire elég; de mivel egy özönvíz a földön élő összes állatokat ki fogja pusztítani, ezek fogják fönntartani a fajokat. — Egy özönviz? — Igen, uram. — Biztosan tudja? — Föltétlenül biztosan. Negyven nap ós negyven éjjel fog esni az eső, — Ne tessék attól megijedui, kedves uram, megesik itt az ilyesmi s még hozzá elég gyakran. — Lehet, de egészen másfajta esőzés lesz. A víz el fogja borítani a hegyek csúcsait s a föld el fog tűnni az ár alatt. — Nagyon sajnálom, uram, hogy ezzel a fölfedezéssel előállott. Most már lehetetlen szabad választást engednem önnek a vitorla és a gőz között; kénytelen vagyok szigorúan